Lukasenka hiába próbálta elzárni Belaruszt a külvilágtól, a kíméletlen karhatalmi fellépésnek – a tiltakozók összeverésének, legalább egy demonstráló agyonlövésének a nyílt utcán – az egész világ a tanúja lett, miként a saját és a hazájuk szabadságáért utcára vonuló tíz- és százezrek napról napra nagyobb elszántságának és bátorságának is. A belaruszok lélekemelő, nagyszerű küzdelme a szabad és méltányos választásért napi élménnyé vált szerte Európában – és ettől aligha függetlenül az Európai Unió is mind határozottabban foglalt állást Lukasenka rendszere ellen. Mára pedig az is világos, hogy az elnök uralkodásának vége; Batykónak, azaz Apucinak, ahogyan szereti emlegetni magát, befellegzett.
De azért akad olyan szaki is az európai brigádban, aki kellő óvatossággal és megfontoltsággal közelíti meg a problémát.
Helyes-e, ha a rohamrendőrség nőket ver és gyerekeket kínoz? És ha férfiakat? Ha ötfős cellába több tucat összefogdosott tüntetőt zsúfolnak, és egy álló napon át vagy tovább étlen-szomjan tartják őket megvadult karhatalmisták?
Ne kapkodjuk el a választ, kartársak! Ne ítéljünk elhamarkodottan! Ne puszta kézzel próbáljuk megszerelni a kiálló vezetéket!
És ha egyszerűen csak belelőnének a tömegbe, akkor mit mondanátok, latrok?
Hiszen már belelőttek.
Belaruszról Orbán Viktornak, Lukasenka júniusi vendégének lapzártánkig szavát sem lehetett venni. Külügyére is csak a botrányos választást követő negyedik napon szólalt meg, amikor a párbeszéd fenntartásának a fontosságáról értekezett a Facebookon. A magyar diplomácia olyannyira hallgatott, hogy múlt héten a Reuters már azt röpítette világgá: az EU külügyminisztereinek előkészítő ülésén egyedül Magyarország ellenezte a Lukasenka-rezsim elleni szankciókat. Az Orbán-kormányzat miatt, immár nem először, ismét a szégyenpadra került hazánk.
Aztán mára kiderült, Orbánék nem elleneznek semmit. Lehet, hogy Lukasenka iránti rokonszenvük őszinte, de a barátságát mégsem tartják annyira értékesnek, mint azokat az uniós eurómilliárdokat, amelyeket a klán a diplomáciai kekeckedéssel kockáztatna. Két hónappal a főnök látogatása után nyíltan megtagadni a fehérorosz elvbarátot (s vele a remélt üzleteket) természetesen presztízsveszteség lenne, elsősorban befelé, így hát marad a megszokott kettős beszéd. De az uniós diplomaták arról tudósítanak, hogy az EU egységes Belarusz ügyében (tehát Magyarország mégsem vétóz), s aztán kiderül az is, hogy Szijjártó egyetért a belarusz helyzet megítélésében lett kollégájával; s ez a megítélés persze nem csak a lett, de a lengyel és litván kormány álláspontja is. Ami most egyébként a lehető legradikálisabb, hiszen új elnökválasztást próbálna elérni, s ezzel a nyílt végű demokratikus folyamat elindítását.
Mi ez? Gyávaság? Számító sunyiság? A rövidlátásból fakadó megdöbbentő butaságnak, a valóságérzékelés végletes megromlásának minden korábbinál nyilvánvalóbb bizonyítéka? Vagy megvárták, mit mond Putyin? De nem mondott semmit? Elképzelhető. Ahogy elképzelhető az is, hogy Orbánnak június 5-én, midőn Lukasenkával parolázott Minszkben, fogalma sem volt, hogy valójában hol van, és mekkora bajban van drabális jó pajtása. Végül is annak előbb-utóbb beütnek a következményei, ha megbízható idiótákkal és semmirekellőkkel töltik fel a külügyminisztériumot (is).
De Szijjártó zavarodottságának és Orbán hallgatásának más oka is lehet. Lukasenka bombabiztosnak hitt teljhatalma pillanatok alatt omlik össze – miközben Belaruszban alig léteznek ellenzéki pártok, s a politikai alternatíva képviselőit évtizedek óta a represszió egészen durva formái sújtják. Az államot és a társadalmat erőszakkal és hazugságokkal rabul lehet ejteni, majd kizsigerelni, de ez egy Magyarországnál szerényebb demokratikus hagyományokkal rendelkező, s jóval szegényebb országban is csak ideig-óráig tarthat.
