Irány Kelet!

Bár nem könnyű megállni, hogy a tusnádfürdői beszédet néhány mostanában divatos szélsőjobboldali panel véletlenszerűen egymásra hányt halmazaként olvassuk, amelyeknek a valósághoz kevés közük van, s ezáltal politikát sem lehet építeni rájuk, fussunk újból neki a performance értelmezésének. Ezúttal induljunk ki abból, hogy bármennyire is légből kapott az ismertetett tényanyag, nem, a szónoknak mégsem ment el az esze, sőt.

Ehhez kapaszkodót egy és még egy előfeltevésben tanácsos keresnünk.

Az első: Magyarország nem kapja meg a Helyreállítási alapból, a hitelkeretből és a rendes hétéves költségvetésből neki szánt európai uniós forrásokat. Teljes egészében és egyhamar – az idén – legalábbis biztosan nem. Meglehet, a Bizottság vagy maga Ursula von der Leyen szíve szerint éppenséggel odaadná a pénzt, s így vetne véget ennek a kínos és időrabló huzakodásnak – de erősnek tűnnek a nemisták is. Az Európai Parlamentnek hivatalosan ugyan nem osztottak lapot a döntéshozatalban, de legnagyobb frakciói, köztük a néppárti is, óva intette a Bizottságot a kapitulációtól. Jó pár tagország is akad, amelyek kormánya nem nyitná meg a csapokat, s az ő szavuk már formálisan is számíthat (az Európai Tanácsban). Ezzel szoros összefüggésben az európai adófizetői közvélemény erre figyelmező része sem rajong az Orbán-rezsim finanszírozásának gondolatáért.

A pénzeső elmaradását valószínűsíti az alkudozás vontatottsága és megfoghatatlansága is. Mindeddig a biztosok hivatalaiban folyt valamiféle aktatologatás különböző ál- és részproblémák tárgyában, de ez nem vezetett sehová. Mintha eddig nem lett volna egyetlen, döntésképes tárgyalópartnere a magyar kormánynak, s az utalni vagy nem utalni súlyos kérdése ellégiesedett, szétmállott volna a brüsszeli irodák útvesztőiben. De úgy sejtjük, a szálak előbb-utóbb Ursula von der Leyennél futnak majd össze, és neki kell majd kimondania a végső igent vagy nemet. Azaz neki kellene majd vállalnia a politikai felelősséget azért, hogy engednek Európa rémének. Miközben az unió két meghatározó nemzeti kormánya, a német és a francia hallgat, sőt azt sem tudjuk, egyáltalán megmozdították-e a fülük botját. Az nyilvánvaló, hogy ha a Bizottság egy kicsit is komolyan veszi a jogállamisági feltételeket, Magyarország egy vashoz sem jutna egyik kasszából sem. Ahhoz ugyanis, hogy hazánk legalább nyomokban demokráciára emlékeztessen, az Orbán-rezsim alkotmányos alapjait kellene újrarajzolni: az alkotmánybíráskodástól kezdve a választási és a médiatörvényen át az ügyészség és az Országgyűlés munkájának szabályozásáig. Ha csak addig a mértékig, hogy az uniós forrásokat ne tudják ellopni, akkor is. Ezt számos uniós szerv által keletkeztetett dokumentum mondta ki az elmúlt évtizedben.