A kormány stílusérzékét dicséri, hogy a hangütés a helyzethez méltó komolyságú volt, ha a haza védelmében netán egyfajta puccsot vagy bizonyos alkotmányos jogok ideiglenes felfüggesztését kéne bejelenteni, mi is ezt a hangot ütnénk. Más kérdés, hogy államcsínyt vagy puccsot vagy pronunciamientót a legritkább esetben eszközölnek kormányerők, de erre, ha a következő három órában nem özönlik el szerkesztőségünket a négerek, ennek a cikknek a végén még visszatérünk.
Azon csak kicsit később, a sokk után kezdett el gondolkodni mindenki, hogy tulajdonképpen mi a fasznak is a kerítés (pláne huszoniksz milliárdból) a szerb–magyar határra, egészen pontosan a szerb–magyar határ magyar oldalára? (Hisz a szerb oldalra nem építhet semmit még Pintér Sándor sem.) Az ilyen kerítések sehol nem jöttek be, és a Magyarországra menekülő, helyesebben: a Magyarországon át Nyugatra menekülő is, a ravasz disznó, ha nem mehet egyenesen, balról kerül majd vagy jobbról, Horvátba vagy Románba megy először, és onnét támad. Vagy kitalál valami mást. Nem beszélve arról, hogy ha magyar területre lép, nyomban megilletik bizonyos jogok (bármennyire sajnálatos is ez); annyi biztosan, hogy beengedjék az országba, meghallgassák, és ne rögtön akolbólítsák vissza oda, ahonnan jött. És igen, a magyar kormány azon is erősen dolgozik, hogy ezeket a jogokat megcsupálja, de ez (amíg tagjai vagyunk az uniónak és bizonyos nemzetközi szerződéseknek) teljes egészében nem sikerülhet – másrészt meg ehhez a kerítés, ami, még egyszer, mindkét oldalával magyar területen lesz, tök fölösleges (és ezt is okosan elmagyarázzuk pár oldallal odébb).
Egészen más fényben látszik azonban a tervezett tereptárgy, ha az efféle hideg, jogászias racionalitás béklyóiból kilépve meglátjuk benne a magasabb intuíciót. Az értelmező munkához ugyanakkor elengedhetetlen megismernünk, bármennyire is tiltakozik ez ellen minden porcikánk, a közmédiumok, legelőbb is a köztévé vonatkozó tudósításait, amiket bízvást tekinthetünk a tárgyalt kormányzati intézkedések indoklási szakaszának. Ezekben a képi közlésekben, akárcsak az alacsonyabb beosztású, s témafelelősnek kijelölt fideszes politikusok megnyilvánulásaiban a magyar–szerb határon átkelő menekültek rendre elállatiasodott, tisztátalan, fenyegető hordaként jelennek meg. Nemcsak ravaszul visszaélnek vendégszeretetünkkel (amennyiben nyomban menedékkérelemért folyamodnak, ha hatóságaink látókörébe kerülnek), és még a „munkát” is elvennék, nemcsak egzisztenciális fenyegetést jelentenek tehát, de fizikai mivoltukban is ijesztők és visszataszítók. Összehányják a buszmegállót, letapossák a búzát, üresen álló házakba költöznek be, és fertőző betegségeket terjesztenek, mint a patkányok, soraikban pedig valóságos és potenciális gyilkosok bújnak meg. Ha rendőri tekintet vetül rájuk, amint a bozótban, az aljnövényzetben leskelődnek és tekergőznek, szétfutnak, mint csótányok a fényen. Itt jegyezzük meg, hogy ha a szerb határ mentén élőkre nehezedő mindennapi nyomás enyhítése lenne kormányunk legnagyobb gondja, akkor ezeket a bajokat próbálná orvosolni – például úgy, hogy a magyar állam a kerítés árának töredékéből megtéríti az okozott károkat, horribile dictu, maguknak a menekülőknek már a határ mentén gondját veszi, és megeteti, megitatja őket. Tényleg semmi másért, csak azért, mert ők is emberi lények.
Ehelyett van velünk az a nyelv és az a beszéd, amelynek centrális toposza a menekülők nem emberi mivolta, és amelynek legközelebbi rokona, sajnáljuk, az először az albánok, majd a horvátok, majd a bosnyákok ellen alkalmazott szerb háborús uszítás volt a 80-as, 90-es években; vagy a ruandai Radio des Mille Collines gyilkos tirádái, és persze ezek ősforrása, a Harmadik Birodalom gondosan cizellált képe az Untermenschről. Noha a menekültekről Nyugat-Európa országaiban is elég ocsmány dolgokat lehet mondani, ott ez még mindig a szélsőjobbon túli vidékek privilégiuma. Az, hogy egy kormány és ennek a kormánynak a közvetlen folytatásaként működő közszolgálati médiumok ilyesmiben angazsálják magukat, ott teljességgel elképzelhetetlen. A kerítés pedig ennek a beszédnek és nyelvnek a része, tárgyiasuló centruma, amely a drámai feszültség feloldását, a katarzist szolgáltatja.
Mindennek semmi köze ahhoz a valódi problémához, amit Orbán „menekültpolitikája” a saját bevallása szerint orvosolni akar. (Még ha a célt úgy is tételezzük, ahogy maga a kormány, azaz hogy „ne legyen Magyarország a bevándorlás célpontja”. De nem úgy tételezzük: az unión kívülről érkező bevándorlók teljes kizárását Magyarországról politikai, kulturális és egyszerű emberi, keresztényi szempontokból is elfogadhatatlannak tartjuk.) Az így bejáratott kegyetlen nyelv, a nyilvános, közéleti beszédnek ez a lerontása, amely hatályon kívül helyez minden humanista „nyavalygást”, a részvétet és a legelemibb emberi együttérzést pedig nevetségessé, sőt, politikailag szankcionálandóvá minősíti, s persze az a hatósági gyakorlat, amit ez a nyelv megalapoz és indokol, ma még csak a tőlünk eltérő bőrszínű, fizimiskájú és érthetetlen nyelveken beszélő szerencsétleneket sújtja. A következő célpontja természetes módon a már Magyarországon megtelepedett bevándoroltak lesznek – de épp azért, mert bevetté, megszokottá válik, a továbbiakban tetszőleges országokkal, népekkel, magyarországi társadalmi és politikai csoportokkal szemben alkalmazható lesz; beleértve a célpontok sorába az Európai Uniót is, Magyarország tagságát az Európai Unióban, s e tagság híveit. Egészen addig, amíg nem lesz több új ellenség, mert mindenki az lesz – és akkor jöhet a bejelentés.
A kerítés mindannyiunkat fenyeget.
