A vicc az, hogy ennek a képtelen szövegnek, a görög ressentiment-nek az unióval szemben tulajdonképpen jó alapja van. Annak további boncolgatásába viszont most semmi szín alatt nem fogunk belemerülni, hogy ki a „hibás” a görög adósságválság eszkalálódásában. Annál is inkább, mert az az Európai Unió, amelyik hagyta Görögországot végletesen eladósodni, vagy legalábbis félrenézett, amikor Görögország a maastrichti kritériumok kijátszásával esztelenül, a semmire eladósodott, már nem ez a mostani Európai Unió. Ennek a pénzügyi válságban megedződött uniónak, s vezető erejének, az Európai Bizottságnak a legnagyobb gondja az, hogyan szedje vissza
a görögöktől a pénzt. Az ő, mármint az unió pénzét – az elmúlt pár év során ugyanis az unió kiváltotta a Görögországnak folyósított magánkölcsönöket, és ő maga lett Görögország legfőbb hitelezője. Ez bölcs döntés volt, ellenkező esetben Görögország már rég bedőlt volna, és magával rántott volna egy rakás bankot is, amelyeket úgyis az uniónak kellett volna végül kimentenie. Az Európai Unió így magára maradt Görögországgal.
Most a következő feladatot kell megoldaniuk.
A görög kormány, vagyis Ciprasz miniszterelnök és Németországban széles közutálatnak örvendő pénzügyminisztere, Varufakisz azt szeretnék elérni, hogy az unió engedje el az adósságukat – ez momentán és nagyjából 280 milliárd euró –, vagy legalább annak egy részét. A vita valójában erről folyik, és nem arról, hogy az épp esedékes kölcsönrészlet fejében milyen újabb megszorításokat vállaljon (engedjen magára kényszeríteni) a görög kormány. Ezek az unió által legutóbb követelt megszorítások – amiket Ciprasz a múlt héten lökött vissza – egyébként annyira nem tűnnek drákóinak, legalábbis nem minden elemükben, és nem Európa Görögországnál lényegesen szegényebb országaiból nézve. A nyugdíjkorhatár kitolása, a forgalmi adókulcsok megemelése 23 százalékra, a vállalati nyereségadó megnövelése vagy a közalkalmazotti bértábla átszabása a közpénzügyek rendbe rakásakor szokásos tételek, amelyeken az uniós tagállamok többsége már rég túlesett. (Ha valakinek Ciprasz kategorikus nemjei a „társadalmi igazságosság” szempontjai szerint imponálnának, kérdezze már meg magától, hogy miért kellene a szlovák nyugdíjasoknak finanszírozniuk a görög állami alkalmazottak korkedvezményes nyugdíját – Szlovákia ugyanis, mint az euró-zóna tagja és az Európai Pénzügyi és Stabilitási Alap befizetője, szintén hitelezője Görögországnak.) És kétség sem fér hozzá, Ciprasz és futóbolond pénzügyminisztere elég idegesítők tudnak lenni ezen kívül is. A határidőn túli népszavazás belengetése a múlt pénteken, a tárgyalások zátonyra futtatása után például elég piszkos trükk volt: ha Ciprasznak a közvetlen demokrácia lenne szívügye, s nem a tárgyalófél sarokba szorítása és saját politikai túlélése, vajon miért nem mondta meg előre, mondjuk egy hónapja, hogy népszavazással akarja legitimálni a döntését, bármi legyen is az?
Csakhogy a Szirizának az alapkérdésben igaza van. És nem azért, mert a megszorítások önmagukban agyonvágnák a görög gazdaságot. Hanem azért, mert a 280 milliárd euró adósságot Görögország a büdös életben nem fogja visszafizetni. Ellenben a törlesztések, legyenek mégoly nagyvonalúan határidőzve, s a kamatok kellemesen megállapítva is, ugyancsak az idők végéig a víz alatt fogják tartani Görögországot. Egy 11 milliós, a gazdaság egyetlen területén sem excelláló, jobbára kávézók és tengerparti panziók üzemeltetéséből élő balkáni kis ország 280 milliárd euró adósságot nem tud „kinövekedni”. Nincs ember, aki ezt komolyan gondolhatja.
De lehetséges-e, hogy Ciprasz és a görög nép kérelmei az adósságelengedés iránt meghallgatásra találjanak?
Nos, ha a kérdést csupán a maga összegszerűségében vizsgáljuk, még talán igen is lehetne a válasz. Ha csak ennyibe kerülne megszabadulni ettől a rémálomtól...?
A gond máshol van. Hisz nemcsak Görögország szenved az adósságcsávában, hanem egy rakás másik tagállam is: Portugália, Olaszország, Spanyolország. Franciaország! Ezek az államok egyelőre és inkább több, mint kevesebb küszködés, épp az ilyen-olyan megszorítások révén lábalgatnak a válságból kifele, és fizetik ilyen-olyan hozammal az adósságaikat. Ám ha neszét veszik, például a reggeli hírek meghallgatása által, hogy csak elég ügyesen kell megzsarolni, és akkor majd az unió fizet helyettük…? Félreértés ne essék, nem azt gondoljuk, hogy Matteo Renzi olasz vagy Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök, netán Coelho, a portugál srác a görög adósságelengedés másnapján belengetne a hitelezőinek, hogy mától menjetek, kérjétek a pénzeteket Angela Merkeltől – de azt igen, hogy harmadnap már lehet, nem ők lennének kormányon. Ciprasz és a Sziriza, az „új baloldal” választási sikere ragadós lehet: a spanyol Podemos már melegít is. Annyi pénz pedig, amennyibe ez – a görög után a spanyol, portugál, olasz adósságleírás – az uniónak kerülne, a földön nincs. És nincs az a német választópolgár, aki az így beköszöntő európai politikai káoszban, s annak a perspektívának az árnyékában, hogy az összes „déli” államot neki kell majd kimentenie, továbbra is az európai egység lelkes híveként töltené ki adóbevallását – alkalomadtán pedig választócéduláját.
A lapzártánk napján érvényes tudásunk szerint ennek a kimenetnek az alternatívája a görög államcsőd lesz, majd Görögország szükségszerű távozása az euróból. Ez az eddigiekhez képest is mérhetetlen szenvedést és nélkülözést okozna Görögországnak. A Sziriza ezek után törvényszerűen következő bukása a görög politikát a jobboldali szélsőségek martalékául hagyná. A „grexit” nyilván nem tenne jót az uniónak, a közös Európa eszményének sem. A csődbe ment, hitelezők nélkül magára maradt, a leértékelődő drachmával inflációs spirálba kerülő, s így rohamosan elszegényedő Görögország végképp nem tudná törleszteni az uniós polgárok felé fennálló adósságát sem. A geopolitikai kockázatok is evidensek: a képletbe kedve és befektetési szándékainak komolysága szerint léphetne be Moszkva.
És nem állítjuk azt, hogyan is állíthatnánk, hogy a trojka (a görög kormánnyal tárgyaló három intézmény, a Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) vezetői, vagyis Juncker, Draghi és Lagarde, vagy az unióban a valódi politikai hatalmat gyakorló összeurópai tényezők (értjük ezalatt mindenekelőtt Angela Merkelt és a CDU-t) kifejezetten Görögország kipiszkálására játszanának. De ezt akkor is csúnyán elmérte a két nyeretlen kétéves, Ciprasz és Varufakisz. Valójában nem volt semmi a kezükben, csak az, hogy fizetni fog az unió, mert a „grexit” nagyon rossz lenne neki.
Tényleg nagyon rossz lenne.
A kisebbik.
