A szerk.

Magunkért és mindannyiunkért

A szerk.

Nem rajongani kell az ellenzékért, nem csodát várni tőle, hanem most vasárnap neki adni a szavazatainkat, mert azokkal valamennyire még mindig beleszólhatunk a közös ügyeinkbe.

Az elmúlt években számtalanszor bíráltuk az orbánizmus politikai ellenzékét a józan belátás, a reális helyzet- és önértékelés hiánya miatt. Hogy csak egyetlen példát mondjunk e végzetes vakságra: a „se a Fidesz, se a komcsik” (finomabban: a „régi baloldal”) alapállás 2010 után nem a vágyott megújhodást segítette, hanem az orbánista hatalomgyakorlás prolongálását az újabb és újabb ciklusokra.

Annak a fel nem ismerése volt ez, hogy a NER fennmaradása éppen annak a politikai versengésnek – a szabad választásokon alapuló demokratikus berendezkedésnek – a végét hozza el belátható időn belül, amelyen kívül semmi más nem biztosíthatja azt, hogy egy új szervezet kiemelkedhessék, és – ha a választópolgárok is úgy akarják – a Fidesz meg a „komcsik” nélkül alakíthassa a haza sorsát.

Három súlyos választási vereség (két országgyűlési és egy helyhatósági) kellett ahhoz, hogy Orbán ellenzéke megértse, megeméssze, és újonnan szerzett bölcsessége jegyé­ben megtegye azt, ami az alapfeltétele annak, hogy legalább

ne a teljes reménytelenség pozíciójából

forduljon rá egy választásra. Az elmúlt hetek alapján az ellenzéki pártok ezt a munkát tisztességgel elvégezték. Elismerésünk már csak azon okból is kijár nekik mindezért, mert az elmúlt hetekben és napokban bőven megtapasztaltuk (és tapasztaljuk folyamatosan), hogy mivel jár az orbánizmussal szembeni nyílt politikai föllépés.

A kormánypártokéhoz képest töredéknyi erőforrásból gazdálkodó, a még mindig a legnagyobb elérést biztosító elektronikus média jelentékeny részéből kiszorult szervezetekkel szemben ebben a kampányban – az Állami Számvevőszék 2017–2018-as dicstelen szerepvállalása után – a magyar állam további intézményeit is bevetették. A kormánypártok kiszolgálói (a propagandasajtó, az álcivilek, a provokatőrök) következmények nélkül gyalázhatják, fenyegethetik őket, s immár van példa a rendőrség politikai indíttatású, megfélemlítő célzatú kivezénylésére is – miközben az elvben pártsemleges ún. választási bizottságok levegőnek nézik az aggályaikat hangoztató ellenzékieket, sőt egy esetben a Kúria is ezt tette.

Ezt a nyomást sokan nem is bírták.

És bár nyilván nem kevesen vannak, akik eleve a Fidesz beépített emberei voltak az ellenzéki pártokban (közülük a legtöbben nyilvánvaló fideszes hátszéllel indulnak „civil” jelöltként egykori társaik ellen), a választás előtt hirtelenjében visszalépett ellenzékiek esetében (például Győrben vagy Miskolcon) alighanem más a helyzet.

Hogy kivásárolták-e őket vagy fenyegetés hatására léptek le, előbb-utóbb kiderül. Azokat viszont, akik mindezek ellenére is állva maradtak, becsüljük meg. Hiszen kilenc év orbánizmus után mindenki tisztában van azzal, hogy ezek az emberek akár nyernek, akár veszítenek október 13-án, az állampárt a célkeresztet már a homlokukra rajzolta.

Nem rajongani kell az ellenzékért, nem csodát várni tőle, hanem most vasárnap neki adni a szavazatainkat, mert azokkal valamennyire még mindig beleszólhatunk a közös ügyeinkbe.

Tegyük meg ezt magunkért, mindannyiunkért.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.