Történt ugyanis, hogy Zeman elnök nagy szájuk miatt megorrolt a cseh kultúra néhány köztiszteletben álló figurájára, közelebbről Jiří Fajtra és Michal Soukupra – előbbi a prágai Nemzeti Galéria, utóbbi az olomouci Művészeti Múzeum igazgatója –, s addig szutyongatta Antonín Staněk kultuszminisztert, amíg az tavasszal elő nem kapart valamit a két imposztor ellen. Kell-e mondani, elsőre mondvacsináltnak is értelmezhető gazdasági umbuldákat. Csakhogy ettől nemcsak a komplett – és a maga módján nagyon is befolyásos – cseh kulturális elit akadt ki, s kelt a megtámadottak védelmére, de maga a minisztert delegáló Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) is, s azonmód levette miniszterét. Azaz csak vette volna, mert az elnök nem írta alá a lemondást szentesítő dokumentumot (Csehországban az elnök valamivel erősebb felhatalmazásokat tudhat magáénak, mint magyar kollégája). Zeman megmakacsolta magát, a szocdemek dettó, Andrej Babiš miniszterelnök meg vonogatta a vállát, mondván, ez a koalíciós partner ügye és az elnöké – ez is egy álláspont, csak kicsit perverz.
Bő két hónapnyi bohóckodás után Zeman csak aláírta, amit kellett, s a ČSSD beterjesztette új miniszterét, bizonyos Michal Šmardát. Zeman tulajdonképpen kiszámítható módon reagált: Šmardát, azt a marhát? Soha! – s göcsörtös botjával elbotorkált Lány felé nyári vackolódására. Babiš miniszterelnököt e fejlemény sem rázta meg különösebben, nyakamon liheg Brüsszel, szorongat az OLAF, felejtsetek el, oldjátok meg, majd balra el: szabadságra.
Csakhogy nyaralása alatt megváltozhatott valami, mert úgy tért haza, hogy ő Zemannal van, abcúg Šmarda. Az ezen látványosan felháborodó szocdemek koalíciós egyeztetést kezdeményeztek, de nem jutottak semmire, Šmarda pedig kedd reggel visszalépett – s ez azt jelenti, hogy pártja hozzálátott szedni a cókmókját kifelé a koalícióból. Mert az alig is valószínű, hogy új jelölttel próbálkoznának.
A bohózaton túl innen válik izgalmassá a kérdés. Csehországban jelenleg is kisebbségi kormányzás van, Andrej Babiš pártja, az ANO a szocdemekkel (78+15 mandátum) és Cseh- és Morvaország Kommunista Párjának külső támogatásával (még 15 mandátum) vezeti az országot (a többséghez 101 képviselőre van szükség). Ha ebből a képletből kivesszük a szocdemeket, látszólag megszűnik a többség. Valójában azonban nem, hiszen a kormány megalakulása óta egyfolytában jelentkezik külső-, belső, alsó- vagy titkos támogatónak Tomio Okamura – finoman szólva is szélsőjobboldali, idegengyűlölő és EU-ellenes – pártja, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia a maga 22 képviselőjével. Csakhogy a valamikori tokiói kukásból és popcorn-árusból lett cseh főpatrióta (és persze nábob) akár csak külső támogatása is komoly nehézségeket okozna az unióban a gazdasági természetű disznóságai miatt amúgy is folyamatos önvédelmi harcot folytató Babišnak. Arról már nem is szólva, hogy Babišék európai frakciója, az ALDE mit szólna a Salviniék szövetségesével megejtett nászhoz.
Mindebből az is tisztán látszik, hogy nem a többség, hanem a fügefalevél szerepe miatt van szüksége Babišnak a szocdemekre. Mégis, ha pénteki elnökségi ülésén a ČSSD a szájalásnál radikálisabb húzásra szánja el magát, könnyen adódhat egy olyan, az egész világon extrémnek számító felállás, melyben az egypárti, kisebbségi kormányt egy ortodox kommunista és egy újnáci párt támogatása tartja hatalmon. Ennek hírére persze a tavaszi százezres tömegtüntetések szervezői is belengették, hogy mégsem várnak novemberig, hanem már most kiviszik az elégedetleneket az utcára. (Az ő egyik Babišra utaló jelszavuk volt a címbe foglalt Orbánek=Orbánka, takarodj!)
Bár Andrej Babiš népszerűsége kitartóan csökken, még így is ő a legnépszerűbb politikus az országban. Okamura is ott van az élmezőnyben, tán az ötödik – egy előre hozott választás sem feltétlenül oldaná meg a problémákat. Mégis nagy léptekkel haladunk efelé.
