Van-e fasiszta veszély Magyarországon?
Alig is akadna két olyan történész vagy filozófus a világon, akik ne tudnának - még akkor is, ha ugyanahhoz az interpretációs iskolához tartoznak - jóízűen elvitatkozgatni azon, hogy mit is jelent ez a kifejezés. A történelem ráadásul mindösszesen két olyan esetet ismer, amikor valamely fasiszta párt minden külső segítség nélkül hatalomra jutott (s hogy ezek, minden rokonságuk dacára, mennyire különbözőek is voltak, fogantatásukban, hatalomra kerülésük módjában, eszményeikben, agresszivitásukban, arról szintén könyvtárnyi irodalom szól). Sok fasisztát még nem láttunk kormányozni a világtörténelemben, és egyik sem volt kiköpött olyan, mint a másik. Ami persze nem jelenti azt, hogy a "generikus fasizmusról", a fasizmus ideáltípusáról ne lenne valamiféle intuitív, ám viszonylag pontos tudásunk. Tudjuk, hogy mindegyik változatának fundamentuma a radikális, organikus nacionalizmus: e szerint a "nemzet" (és/vagy a faj) egyetlen, élő szervezet, melynek keletkezése rendszerint valamely földöntúli erőhöz, misztikus, nem emberi aktushoz köthető. Ez az organizmus a távoli múltban - az Aranykorban - teljes életet élt, rendszerint uralkodott; jelen degenerálódásáért és nyavalyáiért, egészségének megrendüléséért (melynek jeleit számosságuk miatt felsorolni is képtelenség: az erkölcsök általános hanyatlása, a széthúzás, a "válság", a mindent elárasztó, undorító szabadosság usw.) valamely idegen elem a felelős.
Mindebből számos tétel következik.
Egyrészt következik a fasizmus erős hajlama az etnikai tisztogatásra: ha a nemzet testét vírusok gyöngítették meg, úgy ezen kórokozók (zsidók, kommunisták, tuszik, keresztények, cigányok, buzik, muzulmánok változatos etnikai és felekezeti kiszerelésben, finánctőkések, you name it) eltávolítása nemhogy fölötte kívánatos cselekedet, de az egyetlen, legfontosabb erkölcsi parancs. (Nem a hétköznapi, és nem is a keresztény erkölcsről beszélünk persze.) Az etnikai tisztogatás ugyancsak változatos formákat ölthet: a diszkriminatív törvénykezés enyhébb eseteitől a népirtásig bezárólag.
Másrészt következik ebből a fasizmus törekvése az egész nemzet képviseletére (ezt ugyancsak az említett felsőbb erkölcs diktálja). A fasizmus számára a politika nem az egymástól különböző gazdasági érdekek, ízlések, életfelfogások egyeztetésének, a kompromisszumoknak, az alkuknak és a kiegyezéseknek a terepe - a fasizmus a politikát nem is igen kedveli, szükséges és átmeneti rossznak tekinti. Ha ugyanis a nemzet egylényegű és egylelkű, akkor a feladat ennek az egy lényegnek és léleknek a megtalálása, felmutatása. Ez a kiválasztott vezér magasztos küldetése, s a köré tömörülő, a tudásba beavatást nyert s ezáltal kiválasztott csoportnak: mint ahogy az ő dolguk az is, hogy ebből az ideából valóságot teremtsenek.
Ebből viszont a fasizmus parlamentarizmus- és demokráciaellenessége következik. Ha és amíg a fasiszta pártok részt vesznek a demokratikus választásokon, palifogó trükkjük a társadalmi ellentétek "meghaladása", a különbségek feloldása, a "viszálykodás felszámolása". 'k elhozzák a Rendet, amelyben az egyén nem tétel - hisz saját akarata nincs, nem lehet, elvégre az egyén csak a nemzet valamely aprócska funkciója. A fasiszta Rendben a maga helyére kerül minden csoport, kaszt, rend, hivatás, céh. Nem lesz sem szocializmus (hisz a kistulajdon megmarad), sem kapitalizmus (mert nem lesznek finánc- és nagytőkések). Innen a fasizmus bizonyos vonzódása a korporatív képviseletek iránt, s innen egyszersmind társadalomképének tökéletes semmitmondása is. Nem lesznek (érdek)ellentétek. Meg lesznek haladva a népközösségben, a Volksgemeindéban. Akkor lesz csak a jó világ.
Hogy az effajta felfogás, vagy világnézet, vagy életérzés ne lenne jelen a mai magyarországi közélet peremein, ostobaság lenne nem meglátni. Ahhoz viszont, hogy ezen irányzat politikai reprezentánsai számottevő politikai hatalomra tegyenek szert valamely koalíció nem meghatározó vagy meghatározó részeként, ne adj' isten egyedül legyenek képesek kormányozni, számos akadályt kellene leküzdeniük.
Az egyszeri fasiszta párt számára legelőször is saját maga jelent problémát. A háború utáni Németországban a gombamód tenyésző Völkisch formációk talán sose jutottak volna meghatározó szerephez, ha Adolf Hitler fel nem tűnik a színen, és hosszú évek szorgalmas munkájával fel nem számolja, maga alá nem gyűri, meg nem gyilkolja a mozgalmon belüli riválisait. (A szervezetépítés egyébként 1934. június 30-án zárult le, mikor is az "ellenállás" utolsó fészkeit is sikerült felszámolni.) Ám a fasiszta pártok túlnyomó többsége számára már ez a léc is túl magasan van. Egyelőre a magyar szélsőjobb is inkább egymással vetélkedő, gyűlölködő csoportocskák képét mutatja: arra pedig, hogy e diffúz képződmény épp e történelmi pillanatban lenne képes összekapni magát, egyelőre kevés jel utal.
A hatalomra ácsingózó fasiszta pártok számára aztán súlyos problémát jelent a többé-kevésbé működőképes gazdaság. Ha nem is az általános jólét, de legalább a személyes gyarapodás perspektívája. Az NSDAP az 1928-as német parlamenti választásokon még 3 százalékot sem ért el, 1930-ban viszont már 18, 1932-ben pedig 37 százalékon állt. Persze botorság lenne azt állítani, hogy a gazdaság széthullása automatikusan vezetett a fasiszta hatalomátvételhez - elvégre számos európai országban, amelyeket a világgazdasági válság még jobban sújtott, mint Németországot, ez nem következett be. Ám az már szerfölött valószínűnek tűnik, hogy a világgazdasági válság (az infláció, a munkanélküliség radikális növekedése, a - ha csak rövid időre is, de - általánossá váló létbizonytalanság: vagy inkább az éhen halástól való indokolt félelem) nélkül aligha hittek volna a német választók oly fájdalmasan nagy számban a feltámadást ígérő Hitlernek.
De az NSDAP-nak még ekkor, 1932-33-ban sem kellett törvényszerűen kormányra kerülnie: hisz nem volt parlamenti többsége. (Mussolinit az 1922-es bohócpuccs előtt még ennyien sem támogatták.) A fasiszták a legrosszabb esetben sem voltak elegen. Ezzel elérkeztünk a fasiszta pártok legfőbb próbatételéhez: a demokratikus intézményrendszer stabilitásához. Nem mondjuk fel a leckét sem a német konzervatív pártok, sem az olasz konzervatív elit szörnyű árulásáról és gyávaságáról: de annyit jegyezzünk meg, hogy még a megrendült Németországban is csak hajszálon múlott a nácik végső sikere.
És végül. A fasisztáknak hatalomra kerülésükhöz szinte minden esetben szükségük volt a külvilág közömbösségére, tudatlanságára, beszariságára. Igaz ez a két háború közti fasizmusokra is, de még inkább a fasiszta nagy családba tartozó, velük számos tekintetben, elsősorban a faji alapú politizálásra, az etnikai tisztogatásra való hajlamban rokonságot mutató leszármazottaikra. (Bosznia esete ugrik be rögtön, Koszovóé, Ruandáé, Kambodzsáé.) Nos, a magyarországi fasizmusnak jelen külpolitikai környezetünk nem kifejezetten kedvez. Nem mintha pontosan tudnánk, vajon az unió milyen drákói eszközökkel tudná elejét venni Magyarországon egy esetleges antidemokratikus fordulatnak (ha mondjuk karanténba zárnák Magyarországot, marhára ki lennénk segítve). Ám addig, amíg a magyar választók nagy többségében nem érlelődik meg a szilárd elhatározás, hogy az országnak ki kell lépnie az unióból és a NATO-ból, magyar fasiszták aligha juthatnak döntő tömegtámogatáshoz. Még esetleg az előfordulhat, hogy a tagállamok jelentős részében meghatározó befolyásra tesznek szert a szélsőjobboldali pártok, és ugyan lesz az uniónak államfője, de azt Darth Vadernek hívják majd - ez esetben viszont úgyis megette a fene az egészet, az emigráció a demokratikus Vlagyivosztokba kész megkönnyebbülés lesz.
Lássuk be, hogy Magyarországon a szélsőjobbnak mindezen körülmények figyelembevételével csekély esélye van arra, hogy antidemokratikus társadalomátalakító terveit egyedüli, demokratikusan megválasztott kormánypártként igyekezzen megvalósítani.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a továbbiakban hátradőlhetnénk demokratikus karszékünkben. Akkor követnénk el a legnagyobb hibát. Hisz a fasiszta eszme, épp azért, mert az emberi lélek legszörnyűbb, ám abból minden tapasztalatunk szerint kitörölhetetlen és elpusztíthatatlan késztetéseire alapoz, és azokból akar politikát csinálni, ilyen vagy olyan alakváltozatban mindig fel-felbukkan. A nácik antiszemitizmusa nemcsak a zsidók, de az egész emberiség elpusztításával fenyegetett, írta egy helyen egy német fiatalember, Sebastian Haffner, aki még az utolsó pillanatban, 1939-ben Angliába tudott menekülni hazájából. Fasiszta veszély mindig van.
De most fordítsuk tekintetünket vissza, hazánk jelen pillanata felé. Annál is inkább, mivel fenti, mégoly hevenyészett fasiszta katalógusunkból számos elem megtalálható egészen mainstream, nagy támogatottságú pártok nyílt vagy alig titkolt célkitűzései között. Eszünk ágában sincs persze egyetlen magyar politikai pártot sem lefasisztázni e ponton. De nem takarhatjuk el a tekintetünket sem ama tény előtt, hogy a szélsőjobb megerősödése számos esetben a jobboldali főáram radikalizálódásához vezet. Hisz a jobboldali pártok követni akarják radikalizálódó szavazóikat. Történetünk e ponton megjósolhatatlanná és kiszámíthatatlanná válik. Esetlegesen kormányra kerülve - akár egy szélsőjobb koalíciós partnerrel, akár a nélkül - maguk is mindinkább hasonlítani kezdenek a szélsőjobbra. Hisz úgy érzik majd, erre kaptak felhatalmazást, az ilyen politika garantálja majd hosszú távú kormányzásukat. Vagy épp ellenkezőleg. Úgy érzik, ők fogják majd ki a szelet a radikális vitorlákból.
De nem szívesen próbálnánk ki a dolgot. Hisz van ennél egy egyszerűbb, a II. világháború utáni Európában általánosan, a főáramú jobb- és baloldalon egyaránt bevett módszer a fasizmus veszélyének minimalizálására. És nem csak a szélsőjobb karanténba zárásáról beszélünk.
Egyetlen centit se engedjünk parlamentáris demokráciánkból: még akkor sem, ha a szirénhangok - a képviseleti demokráciát, a "pártokráciát" megvető, s azt elnöki köztársasággal, közvetlen demokráciával, tanácsuralommal, civil hatalomgyakorlással, az ördög tudja, mivel felváltani kívánó hangok - nem a szélsőjobbról, hanem a pálya másik feléről, ne adj' isten közéletünk egyes tiszteletre méltó fertályai felől hangzanak fel. (Nota bene: a szélbal és a széljobb, bár politikai értelemben ádáz ellenségek, bizonyos kérdésekben alig különböztethetők meg egymástól - és a parlamentarizmus megvetése épp ezek egyike. Semmi abszurd nincs abban, hogy Mussolini szinte maga számára is észrevétlenül, minden különösebb aggály nélkül bírta radikális szocialista ideológiáját a fasisztára cserélni; vagy hogy a két háború közti Németországban az emelkedő NSDAP a korábban a kommunistákkal szimpatizáló rétegek köréből is szép számmal gyűjtött szavazatokat.)
A képviseleti demokrácia védelme természetesen azt is jelenti, hogy demokratikusan választott képviselőinket rá kell kényszerítenünk: ők maguk is vegyék komolyan - ne pusztán a parlamentarizmust, de mindazon képességeket, amelyek e rendszer működéséhez elengedhetetlenek. A képességet a beszédre. A megegyezésre. A másik tiszteletére. Itt jegyeznénk meg, hogy eme képviselőinkre más tekintetben is szinte emberfeletti feladatok hárulnak. Mivel a fasizmus tisztaságmániás, és kedvenc témája a demokrácia állítólagos piszkossága, mely alatt nagy hangsúllyal a korrupció fertője értendő, a fasizmusellenes mindennapos küzdelem egyik legkézenfekvőbb terepe a korrupciótól való tartózkodás lehet. (Mondhatnánk úgy is, hogy aki demokráciában lop, azzal nagyobb szolgálatot a fasizmusnak nem is tehetne.) És, mutatis mutandis, demokratikus intézményrendszerünk minden építőkövére hasonló terhek nehezednek! Nagy és szép feladatok hárulnak Alkotmánybíróságunkra és igazságszolgáltatásunkra. Az előbbi jó szolgálatot tehet demokratikus alkotmányunk kérlelhetetlen védelmével, s a közelmúltban e téren esett hibák lehetséges kijavításával; utóbbi pedig akkor végzi majd makulátlanul demokratikusan munkáját, ha a fasiszta erőszak legcsekélyebb megnyilvánulását is példás büntetéssel sújtja. Nyilvánuljon meg ez az erőszak akár tettben, akár szavakban.
