Sanyi bácsi, Lydia néni

A szerk.

Hétfőn jelent meg a Magyar Közlönyben az a belügyminiszteri rendelet, mely szerint csak akkor lehet ezután elvégezni művi terhességmegszakítást, ha a páciens orvosi lelettel tudja igazolni, hogy meggyőződött a magzati életfunkciók működéséről.

A rendelet tartalmát azonnal felkapta a sajtó, s postafordultával a politikai pártok is, első reakcióként – távolról sem megalapozatlanul – afféle szívhanghallgatási kötelezettségként értelmezve az előírást. Mindenki politikai elhelyezkedése szerint örvendezett vagy szentségelt, de egyformán hangosan. Aztán megjelentek a tipikus második reakciók is, amelyek leginkább a mocsok elkenésére tett szerencsétlen kísérleteknek tűnnek, s arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendelet nem fogalmaz egyértelműen (egy frászt nem), tudniillik, nincsen szó szerint beleírva, hogy szívhang, szívhang, szívhang, illetve ez egy jellemzően kétszereplős aktus, orvos és páciense közötti ügymenet (egy frászt az), s az orvos úgyis úgy csinálja, ahogy szokta vagy ahogy akarja, meg különben is, politikai porhintés az egész, szokásos fideszes elterelés, biztos megint el akarnak lopni valamit, s nem akarják, hogy odanézzünk; vagy egyszerűen csak a belügy beszart a felügyeletükre bízott pedagógusok szervezkedésétől, és jobbnak látta valamivel elszórakoztatni a tömeget azalatt, amíg a tanárok méretre szabásán buzgólkodik… Vagy bármi ilyesmi.

Hogy tisztán lássuk a rendelet értelmét, kénytelenek vagyunk először a „szokott fideszes elterelés” vagy politikai porhintés fogalmát a helyére rakni. Bevett politikai gyakorlat ez, tudjuk jól, annyi benne a helyspecifikus (ha tetszik, a hungarikum), hogy Magyarország kormánya e hatalomtechnikai eszközt úgy használja rendszerint, hogy nem bíz semmit a véletlenre: ha valamiről el akarja terelni figyelmet, azt rendszerint egy sokszor nagyobb disznósággal igyekszik elintézni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.