Egyfajta, kétségkívül megérdemelt – lévén mindketten elrebegtek egy inkább elkenési kísérletnek ható beismerést és bocsánatkérést – szégyenbélyeg került mindkettőjükre: visszalépni kényszerültek hivatalukból, közmegvetés látszott sújtani személyüket, áldozatok sora vallott rájuk a nyilvánosság előtt. Az őket korábban foglalkoztató intézmények nyilatkozatokat fogalmaztak meg, felfektettek kódexeket, melyek szerint az ilyesmi szörnyű és borzasztó, mindent megtesznek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg a jövőben.
Napjainkban is folyik egy a fentiekhez sok elemében hasonlatos história, bár nem a kultúra, hanem az uszodák világában, mely világ ugyebár jó ideje egyet jelent a szekrényből fejest ugró csontvázak versenypályájával, gondoljunk csak Széchy Tamás voltaképp máig lezáratlan ügyére, vagy az éppen rapid módon elintézett Kiss László-ügyre. Ezen botrányok elsikálása is annak jelszavaival folyt, hogy soha többé, ilyet aztán még egyszer a világért sem, satöbbi, satöbbi. Hogy mégis újra napvilágra jut egy hasonló gyalázat a medencék partján, annak nyilvánvalóan számos oka lehet, a kultúrharc egész pályás kiteljesedésétől a szimpla furkálódáson át bármi, de a jelenleg elérhető információk birtokában nyugodtan kijelenthető, hogy megtisztulási szándék, az pont semmiféle nincs mögötte. Nem tapasztalható ilyen indíték Wladár Sándor aktuális bemártói részéről sem, hacsak nem az eset nyilvánosságra kerülése keltette – igen csekély – nehézkedési erőt nem tekintjük annak, de Wladár Sándortól még ennyi sem tellett, ő szimplán csak kiadott egy fenyegetőző közleményt, melyben gyakorlatilag beismerte tettét, viszont azt helyénvalónak írta le, két férfi közti magáncsevej, ellenben törvénytelennek minősítette e magánbeszéd rögzítését, s jogi lépéseket helyezett kilátásba. Csak a teljes tisztánlátás végett: a magyar úszószövetség elnöke olyan hangon beszélt egy nőről, amilyen még a legutolsó késdobálóban sem nagyon képzelhető el, nemhogy akár ott is megengedett volna (ott leginkább azonnali retorzióval is járna). Itt viszont ő fenyeget feljelentéssel. Az eset külön hendikepje, hogy alapvetően a jobboldali szennysajtó (Tv2, Origo) forszírozza, ilyenformán tekinthető valóban azon általánosan elterjedt érzékcsalódás részeként is, mely a jobboldalon belüli házihirigről és pozícióharcról szövögeti álmait. Hiszen Wladár már a sorban a második úszószövetségi elnök, akit kifejezetten a Fidesz lökött a hivatalába, s a vérin – távolról sem ok nélkül – acsargók is épp a Fidesz harci ebei. Mindez persze keveset változtat a történet jövőbe mutató voltán: vigyed le, kedves magyar anyuka úszni a gyerekedet, a kedves elnök úr majd jól lekurvázza, s ha olyan kedve lesz, éppenséggel téged is. Tavaly ősz óta tehát ennyit változott a helyzet, ekkora katarzist okozott a becsülettel kiállók személyes bátorsága, emberi drámája, nagyon is tisztán látható szenvedéseik. Nem történt semmi, sem a fejekben, sem a szívekben, sem a hivatalokban.
Vagyis hogy valami mégiscsak: Marton Lászlónak két új rendezése is szerepel az előttünk álló színházi évad tervei közt. Kerényi Miklós Gábor újra megpályázta az Operettszínház igazgatói posztját. Wladár Sándornak esze ágában sincs lemondani. Sárosdi Lilla meg épp’ elhagyja az országot. Meglehet, örökre.
