Talán süket

Csak valami félreértésről lehet szó. Ez Navracsics Tibor lapzártánkkor, kedd délután épp aktuális mondása arról, hogy az Európai Bizottság felfüggesztette Magyarország részvételét az Erasmus-programban, abban a nagyszerű uniós kezdeményezésben, amelynek keretében az elmúlt évtizedekben Magyarországról 160 ezer egyetemi hallgató és 110 ezer oktató utazott külföldre és vett részt valamilyen felsőoktatási csereprogramban, vagy kapott egyéb támogatást tanulmányaihoz.

Első reakciónak, ha nagyvonalúak akarnánk lenni, a „félreértés” akár el is mehetne. A meglepetéstől Navracsics szóhoz sem tudott jutni. Csak ehhez: félreértés. De nincs okunk nagyvonalúnak lenni. A meglepetés ugyanis arról tanúskodik, hogy Navracsics Tibor azt hitte, az Európai Bizottság direkt, cinizmusából vagy lustaságából fakadón hagyja magát átrázni, esetleg annyira ostoba, hogy valóban el is hiszi, amit a magyar kormány a szemébe hazudik. Legyen Navracsics Tiborral nagyvonalú, akinek két anyja van.

Az Európai Bizottság nyilvánosan, hivatalos formában először szeptemberben jelezte, hogy ha Magyarország maradéktalanul hozzá akar jutni a neki szánt uniós forrásokhoz, akkor változtatnia kell az ún. közalapítványok működési módján is: át kell alakítania a közbeszerzési gyakorlatukat, és szigorúbb összeférhetetlenségi szabályokat kell hoznia a kuratóriumaik tekintetében (ez a közalapítványok irányító és a tulajdonosi jogokat gyakorló testülete). Jegyezzük meg azt is, hogy ez a dokumentum arról tanúskodik, a kormány és az EB között már korábban is folyt vita erről a kérdésről.

Itt tegyünk rövid kitérőt. Bár általánosságban „közalapítványokról” van szó, az elejétől fogva világos, hogy a vita tétje az egyetemeket tulajdonló, illetve irányító közalapítványok sorsa és működésük mikéntje. Az Orbán-kormány nagyjából 2020 elejétől mostanáig 21, korábban nagyobb részben vagy egészen állami tulajdonban álló egyetemet szervezett ki ezekbe a „közalapítványokba”. Mindaddig az egyetemeket az illetékes (kulturális, oktatási, mikor épp hogy hívták) minisztérium és – a saját maga választotta testületein keresztül – az egyetem közösen igazgatták, bonyolult, de alapvetően demokratikusnak mondható, és a felsőoktatás autonómiáját, a tudományos és kutatási szabadságot többé-kevésbé biztosító rendszerben. Az Orbán-rezsim egyik legmerészebb és leghátborzongatóbb húzása ezen intézmények privatizálása volt, a magyar felsőoktatás jelentős részének kiemelése a közösségi – nemzeti, állami, minisztériumi – fennhatóság alól. A vagyont és az irányítást ezekbe a közalapítványokba menekítették ki, melyek kuratóriumait kívülről érinthetetlenné tették (csak saját maguk dönthetnek a saját összetételükről), és az adott egyetem irányítása tekintetében teljhatalommal ruházták fel. A kuratóriumok nagy részének vezetését hivatalban lévő kormánypárti politikusokra bízták, s a maradék állományt is jobbára pártkáderekkel töltötték fel. Emellett természetesen a felsőoktatás állami finanszírozása megmaradt, ha – relatíve – csökkenő mértékben is. De az állam szerepe ebben, tudniillik a finanszírozásban, nagyjából ki is merül: jelenleg a 21 egyetem kívülről leválthatatlan Fidesz-káderek és állami hivatalnokok nagyrészt állami finanszírozással, ám állami kontroll nélkül működő magánvállalkozásaként írható le.