1981. december 13.: Az ő dolguk (Magyarország és a lengyel válság 1980-81)

szerző
Tischler János
publikálva
2002/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1981.

december 13-án, éjjel egy órakor rendkívüli ülést tartott a Lengyel Államtanács Varsóban, hogy törvényesen szentesítse a hadiállapotot, amely de facto már órák óta érvényben volt az egész ország területén. A hadiállapot bevezetésével Wojciech Jaruzelski tábornok annak a 16 hónapja tartó válságnak kívánt véget vetni, ami alapjaiban rendítette meg nemcsak Lengyelországot, hanem, mint később kiderült, a Szovjetunió vezette szocialista tábort is.

H

Az 1980 augusztusában kirobbanó, és futótűzként terjedő sztrájkok nyomán - melyek kiváltó oka elsősorban a vészesen romló gazdasági helyzet és a pártállami önkény volt - a kommunista hatalom meghátrált, és beleegyezett egy szabad szakszervezet megalakításába. Így jött létre a közel egy év alatt csaknem tízmilliósra növekedő Szolidaritás, amelynek élére a gdanski hajógyár karizmatikus munkásvezérét, Lech Walesát választották. Az elkövetkező évben a hatalom folyamatosan konfliktusokat provokált, de a döntő összecsapást egyik fél sem vállalta. 1981 őszére gyakorlatilag a párbeszéd legkisebb lehetősége is kimerült. Ezt a helyzetet "oldotta fel" a december 13-i hadiállapot, amivel sikerült még néhány évre meghosszabbítani a kommunista rendszer létét Lengyelországban.

Kádár János a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetésének kell, lehetőleg politikai eszközökkel, "szocialista módon" megoldani. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. "Adminisztratív eszközök" alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás esélye, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis a kihívás az egész szovjet tábort érné, s az ő hatalmát is megingathatná. Viszont a válság erőszakos felszámolását belső erőkkel - állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség - javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást, a "keményvonalas" csehszlovák, keletnémet és bolgár vezetőkkel szemben, csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de szerinte még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellett volna a "konszolidációt" végrehajtani, vagyis az "összes politikai és társadalmi kérdést megoldani", mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz - vagy mennyivel nehezebb - a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra, saját népével szemben.

Az MSZMP azzal is igyekezett testvérpártját támogatni, hogy - más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit "opportunizmusuk" és örökös cselekvésképtelenségük miatt - sem nyilvánosan, sem a "pártközi csatornákon" nem bírálta Jaruzelski és társai egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végső soron "családi ügynek" tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel szemben is. Ugyanakkor Varsó követendő mintaként tekintett Magyarországra, a LEMP vezetői saját országuk viszonyai közé szerették volna átültetni a kádári politika sikereit. Ezért rendkívül figyelmesen hallgatták Kádárt, aki kétségtelen tekintélynek örvendett Lengyelországban.

A lengyelországi események belpolitikai szempontból egyszerre hozták kellemes és kényelmetlen helyzetbe a magyar vezetést. Nyíltan lehetett beszélni arról, mennyivel jobb Magyarországon, mint Lengyelországban, hiszen itt nyugalom van, és viszonylag jó az ellátás. Kádárnak az 1956-os "ellenforradalom" közelgő 25 éves évfordulója mellett éppen a "lengyel ügy" kínált megfelelő alkalmat arra, hogy pozitívan összegezze az MSZMP negyed évszázados tevékenységét. Elmondhatta, hogy azokat a hibákat, amelyeket a lengyel vezetők éveken keresztül elkövettek, ő és elvtársai elkerülték.

Az MSZMP vezetésének

egyúttal nyugtalanságot is okoztak a lengyel események, hiszen olyan működési zavar következett be a szocialista táboron belül, ami kihívást jelentett a tömb többi országának belpolitikai életében is. Ezért jónak látták figyelmeztetni a közvéleményt: 1981 kora tavaszán maga Kádár közölte nyilvánosan, hogy a magyarországi szocializmus vívmányait mindennel és mindenkivel szemben meg fogják védeni.

Erőteljes propaganda folyt a Szolidaritás és az általa vezetett sztrájkok ellen. Ez 1981 nyarától kiszélesedett, és általános lengyelellenes kampánnyá változott, nehogy a "lengyel ragály" átterjedjen Magyarországra is. Eszerint a lengyelek nem szeretnek dolgozni, haszontalanok és ingyenélők. A magyar hírközlő szervek sikeresen lovagolták meg azt a tényt, hogy miközben előbb stagnált, majd lassan süllyedésnek indult a hazai életszínvonal, folyamatosan érkeztek a hírek a lengyelországi sztrájkokról, és a magyar társadalom egy része, amely megrémült a jelenségtől, a két esemény között ok-okozati összefüggést vélt felfedezni. A magyar közvéleményben egyre inkább terjedtek az olyan vélekedések, hogy "mibe kerül nekünk, magyaroknak a lengyelországi helyzet", "nem sztrájkokkal, hanem jobb munkával lehet az élet- és munkakörülményeket javítani", "képtelenség nem dolgozni és többet elosztani, vagy sztrájkolgatni, miközben a többi szocialista ország népe dolgozik".

A tényt, hogy 1981 októberében, honvédelmi és miniszterelnöki funkciói megtartásával Jaruzelski tábornok lett a LEMP Központi Bizottságának első titkára, Kádár megelégedéssel üdvözölte. Néhány nappal később az MSZMP KB ülésén úgy fogalmazott, hogy Lengyelországban a "polarizáció növekedett, és megerősödött az a régen táplált véleményünk és álláspontunk, hogy egy határozottabb, rendes, józan és tényleg minden tisztességes emberrel apelláló harc beindítása az ellenforradalommal szemben gyorsan tábort nyerne". A KB-ülésről kiadott közlemény pedig a nyár óta megszokott kemény hangot ütötte meg Lengyelországgal kapcsolatban. Nem a lengyel vezetést bírálták - azt addig sem tették -, hanem elszánt cselekvést sürgettek.

Ekkor a lengyel válság már elért ahhoz a ponthoz, amikor az MSZMP-nek is határozottan nyilvánvalóvá kellett tennie alapelvét, miszerint a kommunista hatalomgyakorlás fenntartása - bármelyik szocialista országró legyen is szó - minden másnál előbbre való. Kádár a Munkásőrség Országos Parancsnokságának december 10-i értekezletén tartott felszólalásában azt fejtegette, hogy bár "őszinte óhajunk, hogy a lengyelek maguk és szocialista módon oldják meg a felgyülemlett problémákat", de ez már "nem tűr további halasztást"; hiszen "anarchiában, szétzilált állami, társadalmi viszonyok közepette nem élhet egy nép. Tessék-lássék módon, csak szép szóval, kompromisszumokkal nem lehet rendet terem-teni. Élni kell a hatalom minden eszközével."

Ennek és a korábbi álláspontnak az ötvözését jelenti ugyanakkor, hogy Kádár ezen az értekezleten is leszögezte: a lengyel kormány úgy tesz rendet, ahogyan azt célszerűnek tartja, és ebben számíthat Magyarország támogatására.

Mindezek után nincs semmi meglepő abban, hogy a magyar vezetés valóban megkönnyebbülten fogadta és helyeselte, amikor Jaruzelski december 13-án bevezette a hadiállapotot Lengyelországban. Kádár és elvtársai tényleg úgy vélték, hogy ezáltal "sikerült leleplezni és elszigetelni a készülő ellenforradalom vezérkarát, a hatalom pedig ismét azzá lett, aminek lennie kell: szilárd és eltökélt a szocialista haza és a nép ügyének szolgálatában"; ily módon biztosítva lesz

"a szocializmus vívmányainak védelme,

a társadalom törvényes rendje", és lehetővé válik "a szocialista kibontakozás feltételeinek megteremtése". Jaruzelski tábornok lépését Magyarországon eufemisztikusan "szükségállapotnak" fordították, noha maga a lengyel hivatalos elnevezés is "hadiállapot" volt. Az MSZMP vezetése nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy a Visztula mentén valóban hadiállapot alakult ki a hatalom és a társadalom között - noha ez volt a helyzet.

Már aznap, december 13-án összeült az MSZMP titkársága, és döntött, hogy Jaruzelski kérésének megfelelően gyors gazdasági segítséget nyújtanak Lengyelországnak: "36-37 millió rubel értékben" szállítanak közszükségleti cikkeket, "amelyek térítéséről később egyezünk meg" (ebből végül 26 millió rubel értékű magyar gazdasági segítség lett, amelyet Budapest térítésmentesen számolt el; ez volt az egyetlen ingyenes szállítmány a lengyeleknek). Kádár olyannyira fontosnak tartotta a Jaruzelski melletti feltétlen kiállást, hogy még 13-án délután felhívta őt, és elmondta neki, hogy mindenben számíthat az MSZMP és személy szerint az ő segítségére, ezután pedig "szívhez szóló jókívánság" következett, "jó erőt kívánt neki", amit a lengyel pártvezető meghatódva fogadott. Az "automatikus" moszkvai híváson kívül csak Kádár telefonált hozzá azon a napon. Maga Kádár is elérzékenyült, mert felidézte, hogy "1956. november 4-én őt sem sokan hívták".

A magyar társadalom alapjában véve szintén egyfajta megkönnyebbüléssel és "megnyugvással" fogadta a lengyelországi hadiállapotot, azt a hivatalos megfogalmazás szerint jórészt "elkerülhetetlen lépésnek, jól összehangolt, hozzáértéssel végrehajtott akciónak" minősítette, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tenni. S míg 1981 augusztusától kezdve egyre gyakrabban hangzott el, hogy "a lengyelek semmiféle gazdasági segítséget nem érdemelnek meg"; "meddig fogjuk még segíteni őket, mennyivel tartoznak nekünk?", és sokan egyetértettek a lengyel turisták beutazását korlátozó osztrák és csehszlovák intézkedésekkel, sőt hasonlót vártak az illetékes magyar szervektől is, addig december 13. után csökkent a - deklarált - lengyelellenesség. Immár inkább azt lehetett hallani, vagy talán kellett mondani, hogy a lengyelek mostantól fogva megérdemlik a gazdasági segítséget. Az emberek túlnyomó része - már akinek valóban véleménye volt az egészről, és nem csupán a közmegítéléshez csatlakozott - azt gondolta, hogy ha ott végre rend lesz, akkor majd itthon is könnyebb lesz az élet. Természetesen voltak, főként az értelmiségiek, az egyetemisták között, de ide tartoznak a már formálódó magyar politikai ellenzék tagjai is, akik ilyen-olyan formában tiltakoztak Jaruzelski fellépése ellen ("Szórványosan elhangzanak szélsőséges vélemények is. Egyesek katonai puccsról, lengyel juntáról, az emberi jogok megsértéséről beszélnek. A budapesti egyetemen néhány, a Jaruzelski-kormányt gyalázó, géppel írt röplapot találtak" - áll például az MSZMP KB számára készített egyik összefoglalóban), mindazonáltal az általános megítélést egyáltalán nem ez jellemezte. Végeredményben december 13-án helyreállt a "szocialista lengyel-magyar barátság", amelynek kifejező megnyilvánulási formája volt az MSZMP Politikai Bizottságának beleegyezése abba, hogy a "Budapesten dolgozó lengyel munkások - kérésükre - a budapesti dolgozókkal együtt" vonultak fel 1982. május 1-jén; "a sorokban lengyel zászlókat, továbbá Kádár J. és W. Jaruzelski elvtársak arcképét"

vitték magukkal

Jaruzelski tábornok már a hadiállapot első napjaiban szinte azonnal köszönetet mondott Kádár hozzá küldött üzenetéért, az "operatív magyar gazdasági segítségért, tömegtájékoztatásunk munkájáért". Ugyanakkor december 13-át követően nemcsak ezekre tartott igényt, hanem szükségét érezte annak is, hogy a magyar elvtársak tájékoztatást adjanak neki a 25 évvel korábban "az ellenforradalmi erőkkel" vívott harcról Magyarországon, valamint "a szocialista konszolidáció és a szocializmus építése terén szerzett tapasztalatokról". Így december 27. és 29. között, a "KB képviseletében" Varsóban tartózkodott az MSZMP háromtagú küldöttsége Aczél György vezetésével. A delegáció tagja volt az akkor nagyrészt már mellőzött, gazdasági szakembernek tartott Fock Jenő, valamint Berecz János, a KB külügyi osztályának vezetője. Jaruzelski figyelmesen hallgatta a magyar párt képviselőit, akik a látogatásról szóló jelentésükben le is írták, hogy "mindenütt óriási és általános érdeklődés mutatkozott a magyar tapasztalatok iránt". Ehhez azért hozzátették, hogy "nemegyszer a már elért eredményeinket veszik alapul, s kevésbé ismerik a küzdelmekkel teli konszolidáció kezdetének lépéseit". A megbeszélésről hivatalos közleményt nem adtak ki, mert Jaruzelski attól tartott, hogy "akkor már másnap a lengyel fővárosban teremne a keletnémet és a csehszlovák testvérpárt küldöttsége, ami neki egyáltalán nem hiányzik". Az 1956-os "tapasztalatok átadásán és azok hasznosíthatóságán túl" a magyar delegáció a látogatás legnagyobb jelentőségét abban látta, hogy "mindenekelőtt erkölcsi biztatást és támogatást" jelentett Jaruzelski és társai számára.

Később sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet Jaruzelski tanúsított Magyarország iránt. Az 1980-as évek közepére kiderült azonban, mennyire idejétmúltak az "1956-os magyarországi tapasztalatok". A lengyel tábornok ezt végül is belátta. Amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, mégpedig elsőként mutatva utat ezzel a lehetséges politikai átalakulás irányába.

Tischler János

A szerző történész, az 1956-os Intézet munkatársa.

szerző
Tischler János
publikálva
2002/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra