Húsz éve, 1997. november 16-án Magyarország ügydöntő népszavazást tartott a NATO-tagságról. A referendumon a szavazásra jogosult 8 millió választópolgár valamivel kevesebb mint fele vett részt (3,92 millió), és a megjelentek döntő többsége (3,34 millió fő) támogatta a belépést az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. Mivel bőven megvolt az összes választó minimum egynegyedének (plusz 1 főnek) az „egyirányú” szavazata, a népszavazásról szóló törvény az év nyarán elfogadott módosítása értelmében a referendum érvényes és eredményes lett.
A NATO-tagság az ország vágyott nyugati integrációjának fontos állomása volt – ezt minden akkori komoly politikai erő így látta Magyarországon; vagy ha nem, azt nyilvánosan nem hirdette. Ebben nem volt különbség a kétharmados parlamenti többségű kormánypártok (MSZP–SZDSZ koalíció) és az ellenzék (MDF, MDNP, Kisgazdapárt, Fidesz, KDNP) között, a csatlakozás szándékát valamilyen formában valamennyi parlamenti párt programja tartalmazta. Mit több, valamennyi közvélemény-kutató cég szerint a teljes népességben a csatlakozáspártiak 1997 nyarára meggyőző fölénybe (61 százalék) kerültek az ellenzőkkel szemben (27 százalék). Ám hiába tartotta a NATO-tagságot a döntő többség kiemelt nemzeti érdeknek, volt egy pillanat e történetben, amikor úgy tűnt, hogy a csatlakozási folyamat – kizárólag a magyar fél felelőtlensége és ostobasága miatt – a népszavazás ellehetetlenülése, vagy az emiatti várható alacsony részvétel miatt nehezen korrigálható kudarcba torkollik.
Legkésőbb 1997. nyár végén világos lett, hogy a parlamenti pártokat sokkal inkább foglalkoztatja a következő évi országgyűlési választás és a közelgő kampány, mint az, hogy NATO-ügyben a minél szélesebb nemzeti egység elérésére törekedjenek. Jellemző például, hogy amikor véglegessé vált a referendum november 16-i megtarthatósága, egyértelműen csak a kormánypártok buzdítottak a részvételre – de nehéz volt nem arra gondolni, hogy a határozottság felmutatása egyben eminens kampányérdekük is. Egy nagy támogatottságú ügy sikeres menedzselése ugyanis (legalábbis rövid távon) mindig az aktuális kormánypártok népszerűségét dobja meg.
Politikai körülmények
Az 1998. tavaszi országgyűlési (és az év őszi helyhatósági) választás előtt, 1997 második felében a következőképp festett a paletta. Az MSZP felszálló ágban volt, sőt a Bokros-csomag (1995. március) miatti népszerűségvesztést maga mögött hagyva az is lehetségesnek tűnt, hogy a választások után a szocialisták egyedül alakíthatnak kormányt. A tempót csak a Fidesz tartotta velük, ám mivel a párt az 1994-es kudarc után nagyon mélyről indult, az MSZP végig lépéselőnyben volt. A két nagy rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ) ekkorra lejtőre került (az MDF a létéért küzdött), míg a Torgyán-féle Kisgazdapárt a ciklus közepi népszerűségi csúcson túljutva már nem a legnagyobb ellenzéki párt volt, még ha igyekezett is úgy viselkedni. Az ellenzéki térfelet mind jobban a Fidesz dominálta, de Orbán Viktor vezérségét akkor még jelentős kormányellenes tömegek nem fogadták el. Márpedig ő miniszterelnök akart lenni 1998 tavasza után – ahogyan Horn Gyula is, újra. Orbánnak folyamatosan meg kellett mutatnia, ellenzéki oldalon ki a főnök.
Sem akkor, sem utólag nem világos, hogy 1997 júniusában mi késztette arra Horn Gyulát, hogy pártja V. kongresszusa előtt előálljon a hatályos földtörvény módosításának ötletével. Talán elég erősnek érezte magát, hogy a tavaszi „gazdamegmozdulásokra” adjon ezzel választ, talán az egykori tsz-elitből kinőtt „zöld báróknak” akart kedvezni, mindenesetre belengette, hogy lehetővé tenné a tulajdonszerzést a gazdasági társaságoknak is. Pedig az MDF már az első, kora tavaszi sejtetések után kijelentette, hogy népszavazást kezdeményez, ha a kormány ilyen tartalmú módosítást nyújt be – az akcióhoz a kisgazdák azonnal csatlakoztak, és utóbb a kezdetben vonakodó Fidesz is.
Horn lépése ezek ismeretében lett végképp érthetetlen – hiszen az elsősorban a számára hasznos népszavazási kampányra (NATO-csatlakozás) ezzel ráhúzott egy másikat, ami viszont az ellenzéket hozhatta helyzetbe. A tervezett módosítást tudniillik az ellenzék pusztán arra egyszerűsítette, hogy lám, a kormányzat megnyitná a földpiacot a külföldiek előtt, holott erre eredetileg maga a koalíció is moratóriumot vállalt. Innen kezdve az észérveknek nem volt helyük (például, ha szabad a földforgalom, a magyar eladó kaphatna jó pénzt a tulajdonáért stb.), maradt a szokásos nemzetieskedő rizsa, miszerint a „magyar föld nem eladó”.
A pártok ezzel végképp beleszédültek a hülyeségspirálba. A NATO-csatlakozásról eredetileg véleménynyilvánító népszavazást tartottak volna (amelynek az eredménye nem kötelezi semmire az Országgyűlést, viszont roppant népbarát gesztus), ennek szükségességét egyébként az MSZP választási programja, sőt egy 1995-ös országgyűlési határozat is rögzítette. A feltörekvő Fidesz azonban nem hagyhatta sem azt, hogy egy, a kormányellenes tábornak népszerű témát máshoz kössenek, sem azt, hogy a NATO-referendum Horn megdicsőülésével járjon. Ezért előbb a földügyi népszavazás élére állt, és az MDF-et, illetve a kisgazdákat is leszorította a pástról, majd augusztus 20-án a párt bejelentette, hogy egyszerre legyen népszavazás a NATO-ról és a földről, és mindkettő legyen ügydöntő (amelynek az eredménye kötelező az Országgyűlésre is). A Fidesz a hagyományosan jobboldali témával (védjük meg a magyar anyaföldet!), és ennek ürügyén a nacionalista indulatok hergelésével kívánta kiegyenlíteni a NATO-üggyel elérhető MSZP-előnyt.
Ezek után naponta változott a helyzet: Horn Gyula is kinyilvánította, hogy ügydöntő népszavazás lesz mindkét ügyben, sőt a szocialisták saját földügyi kérdést kreáltak, mindjárt kettőt is (kétségtelen, az ellenzéki kérdés értelmezése külön nyelvészeti tanszéket igényelt), és azt el is fogadtatták az Országgyűlésben, november 16-ra kiírva a referendumokat. Csakhogy az ellenzék közben (két részletben) majd 280 ezer támogató aláírást adott le (vagyis a minimálisan szükséges 200 ezer érvényes szignó minden bizonnyal megvolt), s ezért az Országgyűlésnek nemigen lehetett mérlegelési joga: a földügyi népszavazás kiírását az ellenzéki kérdéssel kellett volna elfogadni, nem a kormányéval. Az ellenzék tiltakozott és Alkotmánybírósághoz fordult, mire a kormánypártok belerángatták az adok-kapokba Göncz Árpád köztársasági elnököt is, aki ki is írta a két népszavazást a tervezett novemberi vasárnapra – a kormány földkérdésével.
Személyi feltételek
A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 1990 utáni megkerülhetetlen szerepéről az elmúlt évtizedekben oldalakat írtunk ebben a lapban. Voltak azonban tévedései is a testületnek; ezek egyike volt 1997-es, meglehetősen konfúz magatartásuk. Az AB előbb az ellenzék szája íze szerint döntött, amikor kimondta: az állampolgári kezdeményezésű népszavazás elsőbbséget élvez a kormányzati indíttatásúval szemben, azaz a koalíció földügyi népszavazásának a kiírása sérti az alkotmányt.
Néhány napig úgy tűnt, nem lesz semmiféle népszavazás – még a NATO-csatlakozásról sem, hiszen az AB-döntés után a határidő közelsége (november 16.) miatt a téma sürgősségi napirendre vételéhez kellett az ellenzék támogatása is (az ugyanis négyötödös többséget igényelt). Mindenki tojt bele mindenbe: előzetes megállapodásokba, a jogállami és a demokratikus normákba, a törvényességbe. Aztán néhány politikus agyáról fölszállt a lila köd: az MSZP–SZDSZ kompromisszumot ajánlott az ellenzéknek, mondván, moratóriumot hirdet a földtörvényre a ciklus végéig (ennek elérése volt amúgy az ellenzék eredeti célja), és közösen megállapodnak az ellenzéki kérdésről tartandó referendum dátumában, ha november 16-án népszavazhat az ország a NATO-tagságról – és csak arról. Az ellenzék együttes frakcióülést tartott, ahol még Torgyán József is úgy látta, hogy megnyerték a mérkőzést, Horn Gyula a saját levében fő, ennél többet nem érhetnek el, egyezséget kell kötni a kormánnyal. Az MDNP-s Szabó Iván és Szabad György, nem elhallgatva a kormánykoalíció nemtelen húzásait földügyben, ugyancsak a megegyezés mellett érvelt, mondván, a NATO-népszavazás sikere nyilvánvaló nemzeti érdek. Ekkor szót kért Orbán Viktor, a Fidesz elnöke: a kabinet padlón van, nem szabad hagyni felállni, ragaszkodni kell a két népszavazás egyidejű megrendezéséhez. Felszólalását nagy taps követte, a kisgazdafrakció egyes tagjai lábdobogással fejezték ki tetszésüket. Az ellenzéki frakciók ezek után elutasították a kormány ajánlatát. Megjegyzendő, hogy a Fidesz frakcióvezetője, Pokorni Zoltán röviddel azelőtt arról tájékoztatta a kormánypártokat, hogy az ellenzék számára elfogadható a kompromisszum – pártelnöke tehát belőle is hülyét csinált. Orbán ugyanis megérezte a vérszagot: kisvártatva már arról beszélt, hogy Magyarországon „alkotmányon kívüli helyzet van”, és „vészforgatókönyvek” szükségesek a demokratikus rend visszaállításához. Beosztottai napokig takarítottak utána, kármentő magyarázataikkal igyekezték fenntartani a Fidesz éveken át nagy gonddal építgetett mérsékelt, „polgári” imázsát.
Ezek után a kormány fordult az Alkotmánybírósághoz. Az AB érdemben nem foglalkozott a megkereséssel, mivel Hornék nem alkotmányértelmezést kértek; viszont válaszuk simán értelmezhető volt úgy is (és a kormány ezt tette), hogy az októberi határozat a népszavazás kiírásáról rendben van, csupán ki kell emelni a pakkból az alkotmánysértő kormányzati földkérdést. Az ellenzék kötelességszerűen morgott egy sort, de elhárult az akadály, és a politika visszatért a startvonalra: a NATO-népszavazás november 16-i megtartása elől elgördítette a maga emelte akadályokat. Igaz, a választók jó részét sikerült kiábrándítani, és a részvétel emiatt is maradt 50 százalék alatt.
(Nem mellesleg: az 1997. őszi politikai ámokfutás közvetlen előzménye egy súlyos összparlamenti alkotmánysértés volt. 1995 novemberében a parlamenten kívüli és a NATO-tagságot ellenző Munkáspárt 180 ezer aláírást gyűjtött össze, azaz a hatályos törvény értelmében – akkor 100 ezer hitelesített aláírásra volt szükség – ki kellett volna írni az általa kezdeményezett népszavazást a csatlakozás ügyében. Az Országgyűlés azonban nevetséges okból – a lakosság nincs elegendő információ birtokában ahhoz, hogy ilyen fontos kérdésben döntsön – megtagadta ezt, és ehhez a törvénytelenséghez valamennyi parlamenti párt asszisztált. Az AB pedig hárított, így válván csendestárssá. A munkáspárti kezdeményezés azért nem maradt hatástalan: a szükséges hitelesített aláírások számát az Országgyűlés ezek után emelte 200 ezerre.)
Kifelé
És hogy mi lett a földügyi népszavazásból, amivel Orbán Viktor majdnem meghekkelte a NATO-népszavazást? Az égvilágon semmi. A Fidesz kormányra kerülve úgy elfeledte, mintha soha semmi köze nem lett volna hozzá – és ellenzékben a volt koalíció pártjai sem forszírozták a témát. Aligha véletlen: a magyarországi mezőgazdasági földterületek jövőjéről a kezdetektől össze-vissza hazudozott minden párt. (Különösen a jobboldal hazudozott, azon belül is az 1997 utáni Fidesz.) Voltak racionális érvek a külföldiek földvásárlásának meghatározott ideig való tiltása vagy korlátozása mellett (abban a pillanatban a magyar agrártársadalom nem bírta volna a versenyt a nagyobb tőkeerejű, fejlettebb technológiát használó külföldi gazdákkal szemben), főleg, hogy a saját termelőit más uniós ország is védte hasonló módon. Csakhogy a pártok célja egészen más volt: a föld árának mesterségesen alacsonyan tartása annak érdekében, hogy idővel a klientúra minél kedvezőbb feltételekkel kerülhessen helyzetbe. Az 1997-es NATO-népszavazás pedig érvényes és eredményes lett – elsősorban is azért, mert az Országgyűlés még idejében úgy módosította az országos népszavazási törvényt, hogy az érvényességnek ne legyen feltétele az 50 százalékos (plusz 1 fő) részvétel.
Orbán Viktor kivonulása az összpárti konszenzust élvező ügyekből 1997 után még látványosabb lett. Például 2004-ben az EU-csatlakozásról döntő népszavazás mintha nem is érdekelte volna: a részvételre nem, vagy csak szokásos kétértelmű mosolyával biztatta követőit, mi több, kijelentette, hogy „az unión kívül is van élet”. A csatlakozási szerződés ünnepélyes ratifikálására nem a magyar delegációval együtt, hanem külön utazott. Vagyis az a ma már mindenki számára evidens orbáni felfogás, miszerint széleskörűen támogatandó igazi nemzeti ügyek csakis az ő kormányzása alatt létezhetnek, nem 2002 vagy 2010 utáni jelenség.
