Magyar Narancs: A tervezett ingatlanberuházás a Rákosrendező teherpályaudvar környezetében zömmel vasúti meg ipari területeket foglal magába a Zugló és Angyalföld közötti mintegy 150 hektáron. Voltak tervei a fővárosnak e hatalmas barnamezős terület hasznosítására?
Karácsony Gergely: 2019 őszén már főpolgármester voltam, amikor lezárta a főváros városépítészeti cége azt a tanulmányt, amely építési javaslatot fogalmazott meg a Rákosrendezőre. Ennek az a háttere, hogy a város hosszú távú stratégiáját érintő valamennyi dokumentum politikai ciklusokon túlmutató módon szól arról, hogy a rozsdaövezetek, tehát a régi ipari és alulhasznosított vasúti területek a város aranytartalékai. Ráadásul ezek ki is adnak egy városszövetet: a munkáskörútként már a negyvenes években kitalált körgyűrű, a mai körvasút környékén találhatók ezek a rozsdaövezetek. Ezeknek a területeknek a hasznosítása Budapest számára kulcskérdés, mert egy rendkívül káros agglomerációs, szuburbanizációs folyamat zajlik. Budapest lakossága – bár kisebb mértékben, mint az ország lakossága – egyre inkább csökken. Ehhez képest az agglomerációban szinte kezelhetetlen népességrobbanás zajlik, ami már most is óriási feszültségeket okoz. A következmény: túlterhelt települések, és naponta több mint 300 ezer Budapestre áramló autó. Kulcskérdés, hogy Budapest mennyire tudja a maga közigazgatási határain belül hellyel kínálni az ebbe a térségbe érkezőket az elkövetkező évtizedekben, és hogyan tudunk nekik legalább 50 ezer új lakást építeni. Mert ha nem, akkor ez a népesség Érden, Dunakeszin és más agglomerációs térségekben fog megjelenni, és ebből olyan mobilitási igény keletkezik, amibe beleroskad a főváros. Ebből a szempontból nem csupán a konkrét beruházás tekinthető katasztrófának, de az is, hogy a fejlesztendő övezetek közül a legértékesebbet áldozzák fel a közérdek helyett magánérdekek szolgálatában. A főváros által készített beépítési tanulmányban az áll, hogy kompakt városfilozófiát követő városközpontot szeretnénk létrehozni. Egyfunkciós városrészek helyett egymásra épülő lakóövezetből, intézményi övezetből, kereskedelmi övezetből álló multifunkcionális várostérségeket alakítunk ki, ahol kisebb a mobilitási igény. A kisváros a nagyvárosban koncepció alapján olyan lakóövezetek jönnek létre, ahol gyalog vagy kerékpárral szinte minden elérhető. Ilyen típusú városrészeket kellene létrehozni Budapest rozsdaövezeteiben: a Rákosrendező az első közülük, a Józsefvárosi pályaudvar környéke lehet a második, Külső-Ferencváros a harmadik, vagy idevehetjük akár Csepelt is. A tanulmány csupán a rákosrendezői övezetbe 8–10 ezer lakás felépítését, illetve a meglehetősen nagy vízhozamú Rákos-patak felduzzasztott vizére koncentrálva egy park létrehozását javasolja, és az autópálya felől eső részen pedig intézményi övezetek kialakítását.
MN: E koncepció is komoly finanszírozást igényelne – honnan lenne erre pénz? Mennyivel szállna be Budapest?
KG: Erre kétfajta finanszírozási megoldás létezik. Az egyik, hogy bérlakásokat építünk – voltaképpen ez lenne az ideális. Ez a nagyjából 8–10 ezer bérlakás nagyon jól jönne Budapestnek. Ez azonban csak felfoghatatlan mennyiségű pénzből valósulhatna meg – mondjuk ennyi a város kétéves költségvetése. Ennél egy fokkal jobb forgatókönyv az is, hogy az állam és az önkormányzat közösen megcsinálják a szükséges infrastrukturális beruházásokat, és utána beruházók építik a lakásokat. Ez az egész fejlesztés részletesebb költségvetést igényel, de azért ne felejtsük el, hogy itt készen van egy autópálya, van egy metró, amelyet egyébként meg kéne hosszabbítani a Rákosrendezőig. A Szegedi úti felüljáró villamoskapcsolatot is feltételez, a 3-as villamos meghosszabbítását. Mindent egybevéve, ez egy rendkívül értékes telek. Hogyha közpénzből, európai uniós vagy hazai pénzből felfejlesztjük az infrastruktúrát, akkor magánál az infrastruktúra-beruházásnál nagyobb mértékben nő az ingatlanok értéke. Szerintem Budapesten az a reális opció, hogy egy átlátható verseny keretében kiválasztott – és nem államközi szerződésben megajándékozott – ingatlanbefektető építi meg az új negyedet olyan piaci szabályozókkal, hogy a beruházók kötelezettek és érdekeltek legyenek bérlakások építésében is. De még akkor is, ha a lakásokat értékesítésre szánjuk, önmagában a közérdekű beruházások megvalósítása olyan mértékben értékeli fel a telkeket, ami visszahozza a beruházásra fordított pénzt.
MN: Tárgyaltak ennek a területnek a hasznosításáról a kormánnyal? Zajlott ebben az ügyben érdemi kommunikáció?
KG: Kommunikáció ugyan volt, tárgyalás nem. Előbbi abban állt, hogy megüzenték: várjuk meg, míg a parlament eldönti, hogy ki a beruházó. Ez a sorrend pont a fordítottja annak, aminek lennie kéne. Előbb ki kéne találni, hogy mit akarunk, és ahhoz keresni beruházót. A feladatot Lázár Jánosra szignálta a kormány – nyilván, mivel ő az építési miniszter. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon lelkesedik a feladatért, az üzletet a feje fölött kötötték meg mások. Láthatóan az történik, hogy már ott lihegnek a kormányközeli építőipari cégek a beruházás körül: ne felejtsük el, hogy ha itt valaki ellop 1 százalékot, az is felfoghatatlan mennyiségű pénz – hát még ha 10 százalékot. Nem szól ez másról, mint hogy ez egy zsíros falat, hatalmas biznisz a magyar Fidesz-közeli építőipari lobbi számára. Egy Garancsi István-közeli cég már be is van jegyezve a projekt kivitelezésére. A minap aláírt államközi szerződés nem más, mint álcázott korrupciós művelet: az állam ingyenesen adja át ezt az értékes területet egy dubaji befektetőnek: ez a közpénzzel való visszaélés, a köztulajdon ellopásának minősített esete, a maga nemében világcsúcs. A magyar történelemben sem tudnék fölmutatni egy ilyen értékű tranzakciót, amelynek során a magánérdeket ennyire a közérdek elé helyezték.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
