„A migránsozás, ha nem is töretlen, de megmaradt”

Mi a különbség a 2015-ös és a jelenlegi menekülthullám között? Változott valami a segítségnyújtásban és abban, hogy állnak a társadalom tagjai a menekültekhez? Az Ukrajnából érkezők problémáit minden bizonnyal hosszú távon kell kezelni, de fel van erre készülve a magyar menekültügyi infrastruktúra? Kováts Andrással, a Menedék Egyesület igazgatójával beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Magyarországot az elmúlt tíz évben két menekülthullám érintette, az egyik 2014-2016 környékén, a másik most, ahogy kitört az orosz-ukrán háború. Milyen jelentős különbségeket látni a két menekülthullám között?

Kováts András: Több különbség is van, és mind nagyon markáns. Először is a mostani menekülthullám lényegesen homogénebb, mint a 2014-2016-os. Akkoriban azt láttuk, hogy Magyarországra és Európa más országaiba is vegyes csoportok érkeztek: nem egy országból és nem egy konfliktusból jöttek az emberek, és sokszor nem ugyanazon az útvonalon keresztül. Most viszont van egy európai viszonylatban nagyméretűnek nevezhető ország, ahonnan egy brutális konfliktus hatására indultak útnak az emberek, többnyire az ország lakosai, vagy olyanok, akik hosszú ideje ott élnek.

Másodszor, most közvetlenül egy háború sújtotta területről érkeznek hozzánk és a környező országokba az emberek, akik gyorsan, akár csak néhány óra alatt érnek olyan helyre, ahol már menekültként tekintünk rájuk. Ezzel szemben 2014-től olyanok jöttek, akik akár már több éve éltek valahol menekültként, például a Szíriával határos Törökországban, Libanonban, Jordániában, vagy az Afganisztánnal szomszédos országokban, Iránban vagy Pakisztánban. Persze akkor is volt, aki közvetlenül a háború elől menekült, de ők is nagyon hosszú utat tettek meg, több ezer kilométert, ezért akár hetekbe, hónapokba telt, mire elérték Magyarországot. Ez a különbség egy elhúzódó konfliktusnál lehet, hogy el fog mosódni, hiszen amit az ukrajnai menekültek esetén látunk, az egy klasszikus jelenség egy beinduló menekülthullámnál: elsőként azok hagyják el az országot, akiknek jó kapcsolataik és megfelelő erőforrásaik vannak.

Pár napja azonban felbukkantak olyanok, akik már közvetlenül a harcok elől menekültek el, és akik már nem tudják, hogy hová mennek tovább, akiket már nem biztos, hogy várnak máshol.

Az elején sokkal kevésbé voltak olyanok, akik segítségre szorulnak, vagy traumatizáltak.

A harmadik különbség pedig a kulturális közelség-távolság, ami ugyan mindig megvan a menekülők és az őket befogadók között, de most lényegesen kisebb, mint 2014-16-ban volt. Akkor más vallású, látványosan máshogy kinéző emberek jöttek, más etnikai és kulturális közegből. Ezért Európába megérkezve jellemzően egy kisebbségben lévő etnikai csoportba tudtak csak betagozódni. Ukrajna viszont nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is közel van hozzánk. Ráadásul sok menekültnek van helyismerete, mert már dolgoztak Magyarországon, a tanulmányaikat itt töltötték vagy turistaként jártak az országban.

magyarnarancs.hu: Ahogyan azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kormányzati kommunikáció is teljesen más most, mint 2014-2016-ban.

KA: Így van, 2015-ben ez az egész teljesen máshová volt pozícionálva. Most a kormányzati kommunikáció kezdettől fogva menekülőkről, menekültekről, segítségre szoruló emberekről beszél. Jogszabályok születnek, politikusok nyilatkoznak és mennek a határra, mindenki azt mondja, hogy segíteni kell, itt nincsenek ellenérdekelt felek, maximum részletkérdésekről nem egyeznek a vélemények.

A nemzeti feladatot tekintve teljes összhang van, ami nagyon hiányzott 2015-ben.

Akkor a kormányzati kommunikáció egyértelműen elutasította azt, hogy segítségre van szükség, az akkor érkezőket úgy állították be, mint akik nem kívánatosak, és azt hangoztatták, hogy minden eszközzel meg kell állítani ezt a menekülést, illetve minél előbb át kell ereszteni az országon a bevándorlókat, lehetőleg úgy, hogy ne küldjék vissza őket hozzánk. Nem volt társadalmi összhang sem, a segítés sok esetben kisebbségi, szubkulturális és szimbolikus tiltakozó cselekedet volt. Minden tiszteletem azoké, akik segítettek, rengetegen voltak, de az egyéni karitatív odafordulás mellett, sok esetben szólt a segítés politikai tiltakozásról is. Így próbálták lemosni azt a szégyent, amit a kormány elutasítása okozott és helyreállítani a becsületünket a menekülők és a világ szemében. Most sokkal inkább a pozitív odafordulás a jellemző. Ez most inkább ahhoz hasonlít, ahogy az 1980-1990-es évek fordulóján az erdélyi menekültekhez fordultunk, és a dél-szláv háború alatt is lehetett ilyen pillanatokat látni. Most a média is úgy beszél az orosz-ukrán konfliktusról, mint a jó és rossz harcáról. Ezzel most sokkal könnyebb azonosulni.

magyarnarancs.hu: Ez azt jelenti, hogy a migránsozás, a kormány bevándorló ellenes politikája már nem működik, vagy inkább azt, hogy csak Ukrajna és az ukrán menekültek esetében nem működik, de ha most érkezne, mondjuk Afganisztán felől egy nagy menekülthullám, velük sokan ugyanúgy ellenségesek lennének, mint néhány évvel ezelőtt?

KA: Igen, valószínűleg akkor ugyanúgy működne tovább az elutasítás, a gyűlölködés. Most az látszik, hogy át van keretezve ez a dolog, a mostani menekülés nagyon más, mint a 2015-ös. A közvélemény-kutatási adatokból is az látszik, hogy a magyaroknak nem a menekültekkel van problémája. Ha azt kérdezik tőlük, hogy háború elől menekülőket befogadnák-e, akkor nagyon magas a magyar lakosság befogadó attitűdje. A baj az, hogy akik 2015-ben jöttek, és akiket a kormány az intézkedésekkel és a központi kommunikációval azóta is távol akar tartani, azokat nem tekintik a magyarok ilyennek. Sokkal inkább olyanoknak tartják őket, akik már valahová elmenekültek, de tovább akarnak menni, mert többre vágynak, olyan országba akarnak menni, ahol sok pénzt lehet keresni, vagy lehet a szociális rendszeren élősködni. Ezzel kapcsolatban még mindig nagyon sok a negatív képzet, és ezt sokkal inkább valamiféle élősködéssel azonosítja a magyar lakosság egy része, nem pedig valós üldöztetéssel. Erről van személyes tapasztalatom is:

beszélgettem olyanokkal, akik most, hogy a kormány az erőket az ukrán határra koncentrálja, attól félnek, hogy a migránsok majd bejönnek a déli határon.

A migránsozás, ha nem is töretlen, de megmaradt. Valamennyire azért kifáradt, nem akkora durranás már, mint néhány éve volt, de még mindig itt van közöttünk.

magyarnarancs.hu: És mi a helyzet a segítségnyújtással, az is máshogy épül most fel, mint a legutóbbi menekülthullám idején? Sokat lehetett arról olvasni, hogy a civilek gyorsabban és jobban reagáltak, mint az állam. Ez így volt?

KA: A grassroots szervezeteknek ilyen a természete, ahol nincsenek nagy mozgatnivaló struktúrák, ahol nem kell döntéseket hozni vagy engedélyeket kérni, amelyek jóval kevésbé bürokratikusak, azok sokkal gyorsabban tudnak reagálni. Nem véletlen, hogy az önszerveződő civilek voltak ott először a pályaudvarokon és a határon, illetve a helyi közösségek, akiket közvetlenül érintettek, nyitották meg a tornatermeket és a művelődési házakat. Nagy szervezetek ennél sokkal lassabban reagálnak. Ez természetes, de ebből azt a következtetést levonni, hogy ők jól csinálják, az állam meg rosszul, nem vezet messzire.

Az elején érdemes bizalmat és türelmet szavazni a másiknak, akárkik vagyunk: önkéntesek, civilek vagy az állam által támogatott szervezetek. Ez egy nagyon nagy krízis, ami megütötte az egész társadalmat és a szakmai szervezeteket is. Ezért fontosabb az összefogás, mint az egymásra mutogatás. Van persze igazság a kritikákban is, valóban sok a hiányosság, a logisztikai probléma, ahogy az állami tájékoztatással sem vagyok megelégedve, sokszor nem tudjuk, hogy ki miért felelős és mire lehet számítani. De azt látom, hogy mindenki ezeknek a problémáknak a megoldásán dolgozik. Ráadásul arra kell készülnünk, hogy ez egy hosszú menet lesz, az biztos, hogy hónapokig, de lehet, hogy évekig is eltart majd. És most nem a háborúról beszélek, hanem arról, hogy az még rengeteg idő, mire visszarendeződik a helyzet és azok, akik elmenekültek, visszatérhetnek a hazájukba.

magyarnarancs.hu: Ahogy említette, az ukrajnai menekülthullám még velünk marad egy ideig, hosszú távú kérdésként kell kezelnünk. Mennyire alkalmas ennek a kezelésére a menekültügyi infrastruktúra? Gondolok itt például a bezárt és magára hagyott menekülttáborokra.

KA: Az infrastruktúra leépülése valós, a bezárt menekülttáborok nemcsak be vannak zárva, hanem fejlesztések sem történtek bennünk, le vannak rohadva, és ez probléma. De ebben a kérdésben is érdemes józannak maradni. A legnagyobb válság idején, a 2015-ös csúcson sem volt több 10-12 ezer embernél egyszerre az országban, nagyon nagy volt az átmenő forgalom. Egyelőre most is ez látszik, a közel félmillió emberből, aki eddig Magyarországra érkezett Ukrajnából, a legtöbben elmentek, nincsenek az országban.

De ahogy már korábban mondtam, ezek után egyre többen jönnek majd, akik már nem tudnak tovább menni, vagy nem is akarnak, mert már itt is biztonságban vannak és közel akarnak maradni az országukhoz, hogy amint lehet, vissza tudjanak menni. Elképzelhető, hogy százezres tömegek jönnek majd. Ehhez képest a menekültügyi infrastruktúra összességében kétezer embert tudott elszállásolni. Persze az is számít, de a helyzetet nem oldja meg. A debreceni befogadó állomáson ugyan volt olyan nap, amikor 1500-2000 ember tartózkodott ott, de az korántsem volt ideális, az a tábor maximum 800-1000 fő befogadására volt alkalmas. Bicske 400 főt, Vámosszabadi 150-200 főt tudott fogadni.

2015 nyarán sokkal kevesebben érkeztek Magyarországra, mint most, a menekültügyi infrastruktúra mégis összeomlott. A mostani problémát önmagában ez nem oldaná meg.

Ami viszont ennél is nagyobb tragédia, hogy a hozzáértő szakemberek hiányoznak a rendszerből. Azok, akik 2015 óta elmentek a Belügyminisztériumból, az Idegenrendészeti Főigazgatóságról, a rendőrségtől, a határrendészettől. Kiváló szakemberek mentek el, aki maradt, azok pedig gúzsba vannak kötve a politikai döntések miatt. A szakmai minőséggel van komoly probléma, itt kellene gyorsan felzárkóznunk.

magyarnarancs.hu: Hogyan lehet felkészülni szakmailag és infrastrukturálisan egy elhúzódó menekültválságra, mit és hogyan kellene újjáépíteni? Milyen segítségnyújtás működhet hosszú távon?

KA: Az ezzel kapcsolatos munka már elindult, a Menedék például intenzíven együtt dolgozik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával és a Fővárossal. Ami hosszabb távon működőképes lehet, hogy a már meglévő egészségügyi és szociális intézményekből néhányat alkalmassá teszünk arra, hogy ott el tudjuk szállásolni azokat az embereket, akik maradnak. Ami legalább ennyire fontos, hogy azokban az intézményekben szakmai munka folyjon, ehhez pedig sürgősen erőforrás bővítésre van szükség. Ehhez forrás kell és az, hogy a segítségnyújtás koordináltan tudjon működni. A saját szervezetünknél is érzékeljük, hogy egyre több szakemberre van szükség.

Egyébként igazán paradox az a helyzet, hogy évek óta ukrán vendégmunkásokat próbálunk Magyarországra csábítani, és most itt áll a kiürült magyar munkaerőpiac és lehet, hogy nem tud elég munkavállalót kiállítani az ő megsegítésükre. Mert egyszerűen nincs elég pedagógus, ápoló, orvos. Mégis ki fogja ellátni, tanítani, segíteni a menekülteket? Végesek a kapacitások, kevés a szakember és ez most nagyon be fog ütni. Hiába értjük a dolgunkat, ha nagyon kevesen vagyunk. Ezt kell valahogy áthidalni.