Úgy tűnik, a sajtó és a közvélemény nem tud felhőtlenül örülni annak, hogy Matolcsy György 4,5 milliárd forintért vásárolt egy Tizianót. Pedig a Mária gyermekével és Szent Pállal című kép – bár a bank tulajdona – a Szépművészeti Múzeumban lesz látható, mindannyiunk gyönyörűségére, s tovább emelve az intézmény rangját. Megkíméljük az olvasót annak felsorolásától, hogy mi minden ennél praktikusabb célra lehetne költeni azt az összeget, amely körülbelül a fele a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) éves büdzséjének. Egy pillanatra eltekintünk Róna Péter felvetésétől is, hogy egyáltalán jogszerű-e a jegybank ilyetén tevékenysége. Első körben csak azt kérdezzük, reális árat fizetett-e az MNB.
Hűtlen kezelés gyanúja
A festmény sorsa közismert, évtizedig lógott egy pécsi lakásban, amikor a tulajdonosok bevitték a Nagyházi Galériába. Tátrai Vilmos, a Szépművészeti Múzeum szakembere már akkor biztos volt benne, hogy a képet maga Tiziano festette, de végül csak a velencei mester műhelyéből származóként árverezték el 2005-ben. Tátrai felvetette, éljen a múzeum az elővásárlási jogával, ám az akkor még frissen kinevezett múzeumigazgató, Baán László nem merte vállalni a döntést. Ha mégsem igazolódik be a szakember vélekedése, rendkívül kínos szituációba került volna. Nem beszélve arról, hogy a 140 millió forintot – végül ennyiért ütötték le a képet – sem lett volna könnyű összeszedni akkoriban. Másképp van ez ma már.
| ||
Martos Gábor szakíró segítségével nézünk körül a nagyvilágban, hogy mennyit is ér egy Tiziano. Támpontot adhat, hogy 2011-ben aukciós Tiziano-rekordnak számított a többalakos Sacra Conversazione 17 millió dolláros (körülbelül 4,8 milliárd forintos) eladása a Sotheby’s-nél. 2012-ben a Diana és Callisto c., nagyméretű képért még többet, 45 millió fontot, azaz majdnem 20 milliárd forintot fizetett ki a National Galleries of Scotland és a londoni National Gallery. Igaz, ez a festő egyik fő művének tekinthető. Körülbelül ilyen összeget fizetett a két galéria a Diana és Akteonért 2009-ben, és a Getty Museum Vasto őrgrófjának képmásáért 2003-ban. Első blikkre úgy tűnik tehát, hogy az MNB piaci árat adott a képért. Csakhogy ennyi erővel havonta kimehetne Matolcsy György a Sotheby’s és a Christie’s árveréseire, és bevásárolhatna a Szépművészeti Múzeumnak, hol egy Tintorettót, hol egy szép Picassót. Ám a Magyarország súlycsoportjában lévő országok ritkán emelgetik a tárcsákat arrafelé. Az összeg annak fényében is aránytalanul hatalmas, hogy a magyar múzeumok ennek töredékét, 100-200 millió forint közti összeget tudnak gyűjteménygyarapításra fordítani (ezt megjelenésünk napján hosszabban kifejtjük a magyarnarancs.hu-n – a szerk.).
Azonban nem biztos, hogy ezek a számok irányadók. A képet régóta árulja a gazdája, a HVG-nek adott 2009-es nyilatkozatában maga mondta, hogy 1,6 milliárdra becsülték az értékét – nem tudni, hogyan háromszorozódott meg hirtelen. Martos Gábor egy még fontosabb szempontra hívja fel a figyelmet: azért nem lehetnek mérvadók a nemzetközi aukciósházak árai, mert a Mária gyermekével és Szent Pállal védett, azaz nem vihető ki véglegesen az országból. Csak a magyar piacon értékesíthető, nem adható el egy arab sejknek vagy egy orosz milliárdosnak, hanem csak annak a néhány befektetőnek, gyűjtőnek, aki kis hazánkban ilyen értékű műtárgyat képes megvásárolni. Így tehát a hazai árakhoz kell viszonyítani. Márpedig Magyarországon 240 millió forintot adtak aukción a legdrágábban elkelt festményért, Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című vásznáért. A másik, nem aukciós rekorder pedig minden bizonnyal Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képe, amit azonban már szintén az MNB vett meg 1,6 milliárdért. Kíváncsiak voltunk az MNB által megrendelt szakértői véleményekre, és arra, hogy kik készítették azokat. Ám ezeket, jóllehet közérdekű adatok, nem bocsátotta rendelkezésünkre az intézmény, és a hétfői sajtótájékoztatón sem kaptunk választ. Ha az MNB nem vette figyelembe, hogy a kép csak a magyar piacon forgalomképes és a nemzetközi árakból indult ki, még a hűtlen kezelés gyanúja is felmerülhet.
Az Értéktár programot az MNB kezdeti kommunikációja szerint pusztán azért hozták létre, hogy olyan gyűjteményt alkosson, „mely hosszú távon is értékálló befektetés”. Később már azt mondták, hogy a cél elsősorban „az elmúlt történelmi periódusokban külföldi tulajdonba került legfontosabb műkincsek visszaszerzése, valamint a hazai hagyatékokban fellelhető legfontosabb műkincsek megvásárlásával azok itthon tartása”. (Mint láttuk, ugyanezt a kiviteli tilalommal is el lehet érni, és az még pénzbe sem kerül.) Az Értéktár programot Gerhardt Ferenc, az MNB alelnöke vezeti, de létrehoztak egy tanácsadó testületet, amelynek tagja többek között Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója és Cselovszki Zoltán, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. A közgyűjteményektől és gyűjtőktől érkező igényeket ők bírálják el, de a végső szó az MNB-é.
A grémium tagjai szerint csaknem száz ajánlatot kaptak már, ezek jellemzői, hogy a tulajdonosok jócskán túlértékelik az általuk kínált műtárgyakat, illetve megjelentek a kormányzatnál és a bankvezetésnél gátlástalanul lobbizók is.
Amikor Pákh Imre az egekbe akarta nyomni a Golgota árát, hozott egy jogszabályt a kormány, miszerint az állam maximum három független értékbecslés középértékét fizetheti ki egy műtárgyért. Gerhardt szerint az MNB is ezt a jogszabályt tartja irányadónak, ám – mint mondta – olyan műtárgyak esetében, melyekhez „nagy emocionális értékek kötődnek”, eltérhet ettől. Igaz, az MNB más vásárlásai sem alacsony árairól voltak híresek. A szakértők által 11-12 milliárdos becsült értékű belvárosi Eiffel Palace irodaházat például csaknem 18 milliárd forintért vásárolták meg.
A műkincsvásárlások is hasonlóak: igényes és attraktív darabokat vesznek piaci vagy annál magasabb áron. 65 millióért vették meg Orbán Dezső egyik összegző művét, a Nyolcak kiállítás szervezése során külföldi magángyűjteményből, hosszú lappangás után előkerült Nagy aktot. (Orbán Dezső árverési rekordja 2000-ben született, a Kannás csendéletért 42 milliót adtak.) Vaszary János szintén külföldi magántulajdonból előkerült Kereszténység című képe 40 milliót, Gulácsy Lajos A mulatt férfi és a szoborfehér asszony 42 milliót, Moholy-Nagy László 6 korai festménye és 2253 darab fotóból, levélből, kiadványból álló dokumentumgyűjteménye 50 milliót ért meg az MNB-nek. Bachman Gábor építészeti és formatervezői gyűjteményéért több építész lobbizott; a maketteket, dokumentumokat tartalmazó kollekcióért 55 milliót fizettek, és az Építészi Múzeumba fog kerülni. Már ki is állították Egerben a Péterváry-hagyaték középkori fegyvereit, melyekért 50 milliót csengettek ki.
A magángalériások örülnek, mert az MNB felveri az árakat, és közben tőlük is vásárol – például a Virág Judit Galéria egyik tulajdonosától, Törő Istvántól 1,1 milliárd forintért egy éremgyűjteményt. Törő lapunknak elmondta: azért ajánlotta megvételre a nagyapja által alapított, 80 éve gyarapodó kollekciót, hogy az egyben maradjon. A gyűjtemény a Nemzeti Múzeumba kerül, amelynek igazgatója, Csorba László elmondta, hogy az erdélyi fejedelmek által vert tallérok szinte teljes kollekciójáról van szó, többtucatnyi olyan éremmel, ami a Nemzeti Múzeum gyűjteményében sem található meg. Arra a kérdésesünkre, miért nem csak a hiányzó darabokat mazsolázták ki, azt a választ kaptuk, hogy a múzeumok duplumokat is gyűjtenek, hiszen ezek cserealapként is használhatók egy-egy műtárgy megszerzésére, de arra is jók, hogy a kiállított darabokat időnkét lecseréljék.
Egyetlen valódi múzeumfejlesztési projektnek sikerült befurakodni az Értéktárba, ez pedig a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum erdélyi tájegységének létrehozása. Ennek keretében 116 épületet vásárolnak és szállítanak a skanzenbe, és 10-12 ezer népi tárgyat szereznek be. A többi projekttel ellentétben itt a tárgyak tulajdonjoga is a skanzenhez kerül, illetve a muzeológiai munkát is fizeti a bank.
Vadász, vadász…
A 2018-ig a rendelkezésükre álló 30 milliárd forintból eddig csak 7,8 milliárdot költöttek el. Mire megy a többi? Annyit tudunk, hogy a későbbiekben a Kövesi-hagyatékot vásárolják meg 800 millióért, illetve 90 millióért az Artpool adatbázist. Az 1981-ben elhunyt Kövesi István mészáros eddig szinte teljesen ismeretlen – többek között Rippl-Rónai, Vaszary, Ámos Imre, Bortnyik Sándor fő műveit tartalmazó – kollekcióját a Kieselbach Galéria mutatta be 2013-ban. A vásárlás után a miskolci múzeumba kerül.
Az Értéktárnak azonban van egy kimondatlan célja is, méghozzá az, hogy a II. világháború után a múzeumokba nem jogszerűen került, tulajdonosaik, leginkább a történelmi magyar arisztokrácia által visszakövetelt műtárgyak megvásárlására használják. Egy 2013-as jogszabály leegyszerűsíti a restitúció folyamatát azzal, hogy „ha nem igazolható minden kétséget kizáróan a közgyűjteményekben őrzött kulturális javak állami tulajdonjoga, azt ki kell adni annak a személynek, aki az adott tárgyra vonatkozó tulajdonjogát megfelelően valószínűsíti”. Korábban csak jogerős ítélettel kaphatták vissza a tulajdonosok a jogellenesen leltározott letétet is. Az egyik legfontosabb és legértékesebb érintett műtárgy idősebb Pieter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja című műve lehet. A kalandos sorsú festmény a Batthyány család birtokában volt, és a Tanácsköztársaság alatt került a Szépművészeti Múzeumba. A kommün után azonban letétként otthagyták a tulajdonosok. A család jogi képviselője szerint a letéti viszony máig fennáll, s miután a letét nem birtokolható el, a kép visszajár. Viszont az MNV Zrt. szerint, amikor a család alapítványa 1954-ben a művet visszakérte, ezt a lépést a letéti viszony megszüntetéseként értelmezték, és beleltározták a képet, így azt az állam elbirtokolta. A kincstár ezért három alkalommal is elutasította a festmény kiadását. Az ügy tehát még nem lefutott. Konkrét információink vannak arról, hogy a Teleki család a családi képtár néhány alkotását, a Nádasdyak pedig nyergeket, nyeregtakarókat, ruhákat és két, az ősgalériából származó 17. századi festményt kérnek vissza. Jó üzlet lesz a restitúció, úgy tudjuk, hogy egy neves ügyvéd már felkereste a Széchenyi családot is, hogy bizonyos javakat követeljenek vissza. Türelmetlenebb forrásaink szerint az egésznek nincs más célja, csak az, hogy a magyar arisztokráciával gyakorta együtt vadászó Lázár János visszaadhassa nekik egykori vagyontárgyaik ellenértékét. Ezt látszik alátámasztani az, hogy a restitúciós törvényt nemrégiben úgy módosították, hogy a vitatott műtárgyak kiadásáról a végső szót nem az MNV Zrt., hanem a Miniszterelnökség mondja ki. Azok a – részben múzeumi – forrásaink azonban, akik pontosan tudják, milyen lehetetlen vállalkozás egy múzeumtól visszaszerezni a jogszerűtlenül ott tartott műtárgyakat, azt mondják, ez egy elegáns megoldás arra, hogy a műtárgy is köztulajdonban maradjon, de a tulajdonjog is rendeződjön. Aminek 25 évvel a rendszerváltás után épp ideje lenne. Ráadásul nem dollármilliókat érő holmikról van szó elsősorban (már amennyiben nem nyernek pert a Herzog-örökösök, de erre most csekély esély látszik). Ugyanakkor azzal, hogy létezik egy erre szánt összeg, az örökösök már nem akarnak megegyezni a múzeumokkal, hanem igyekeznek piaci áron eladni a vitatott műtárgyakat.
| Elviszik az arabok! Egyes aggódó szakértők szerint a Tiziano-kép a védelem ellenére könnyen eltűnhetett volna az országból. Erre utalt a tulajdonos, Pintér Gyula vállalkozó nyilatkozata is, aki szerint háromszoros árat ígértek neki a festményért angliai viszonteladók, akik arab vevőknek értékesítették volna tovább a művet. Az már nyilván az ő dolguk lett volna, hogy – illegálisan – kivigyék az országból. A hosszú adásvételi lánc végén álló arab sejk vélhetően nem csinálta volna össze magát a Forster Gyula Központ műtárgyvédelmi osztályának kemény hangú leveleitől és kiszabott bírságaitól – feltéve, ha megtalálja a postás a tértivevényes küldeménnyel. |
