Ezeregyszáz éves államiságunk toronymagasan legnépszerűtlenebb oktatásirányítójának, Hoffmann Rózsának egyetlen dolgot köszönhet az ország: hogy keresztneve a tiltakozó középiskolások fejében felidézhette 1918 októberének dicső forradalmát, amelyet a kurzus a Károlyi-szobor száműzésével megpróbált végképp kitörölni a nemzet emlékezetéből. Nem sikerült: A tegnap délutáni, éjszakába nyúló télirózsás diákforradalom végül valóban méltónak bizonyult a megidézett októberekhez, elsősorban azért, mert résztvevői példát mutattak szüleiknek és nagyszüleiknek nemzeti szolidaritásból.
Sűrűn hangzott fel a Humán Platform hétfői tüntetéséről már ismert rigmus: „Együtt vagyunk”, és ez volt a beszédek legfontosabb üzenete is. Együtt voltak a tüntetést szervező középiskolások az egyetemistákkal, velük sétáltak a szüleik, a Magyartanárok Egyesületének képviseletében pedig Tamás Ferenc alelnök biztosította a tüntetőket tanáraik szolidaritásáról, és arról, hogy elítélik a megosztásukra irányuló kísérleteket. Az ELTE Radnóti Gyakorló Gimnáziumából érkezett felszólaló, Tóth Barnabás arról beszélt, hogy nekik, az elitiskolásoknak kell elsősorban szót emelniük azokért, akik már a minden esélyt megvonó fideszes felsőoktatási reform előtt sem juthattak be a felsőoktatásba, nekik kell beszélniük Borsod és Szabolcs megye hátrányos helyzetű térségeiről. A beszédek közben a hétfői tüntetés egyik szónoka, Misetics Bálint a Város Mindenkié pénteki, a lakhatáshoz való jogot követelő tüntetése szórólapját osztogatta a tömegben. Hosszú órákon keresztül mindenki a másikra figyelt, a másikért aggódott: Magyarországon ritka vendég, most mégis megtelepedett az Akadémia előtt az együttműködés kultúrája. Indokoltan emlegettek nemzetet és hazát a tizenéves felszólalók, az ő szájukból nem volt üres frázis. Mert mi van, ha egy szabolcsi településen él az, aki közgazdasági tudásával segítene felvirágoztatni az országot, ha megtehetné? – kérdezte a pesti Radnótiból jövő gimnazista szónok.
A megosztási kísérletek legtaszítóbbjáról, a Hír Tv iskolai riportmanipulációjáról a dunakeszi Radnóti Gimnázium kimondottan profin beszélő tanulója szólt (megérdemelte volna, hogy valamelyik tudósító megjegyezze a nevét, de nekünk sem sikerült, és a neten is több verzió kering), megkérdezve, hogyan feltételezhetik róluk, 17–19 éves, a kérdésben, a saját jövőjükben a legközvetlenebbül érintett diákokról, hogy nem tudják, miért tüntetnek. Aki kint volt a téren, pontosan láthatta, hogy nem ezek a gyerekek azok, akik nem gondolnak semmit a magyar felsőoktatásról, az ország jövőjéről, hanem a napszakonként eltérő, de egyként roppant nagy ívű felsőoktatási átalakításokat bejelentő Orbán-kormány. Mi már-már feladtuk a nemzeti összetartozást, ők most visszahozták nekünk. A dunakeszi fiú nyomatékosan megismételt utolsó mondata: „Önök elvesztették a 2014-es választást”, erős eufóriát váltott ki mindenkiből, hosszan zengő „Megbuktok, megbuktok” nyugtázta a bejelentést.
Az is világossá vált, hogy Orbán mélyen alábecsülte a tüntetők képességeit, amikor azt hitte, elég lesz bejelentenie, hogy mindenki minden kívánságát teljesítette a Mikulás, a lányok és fiúk mehetnek haza, a részleteken majd elmolyol a kormány. Nem mentek haza, szóvá tették, hogy se egyenes szót, se kétszer ugyanazt nem hallották még az elmúlt hét folyamán, és kórusban tájékoztatták a nemzet miniszterelnökét arról, hogy „nem vagyunk hülyék”. Nem hitték el, hogy a szociálisan nyitott felsőoktatás fedezetét majd megtalálja Orbán az ágy alatt vagy a párnacihában, hanem kimondottan tudni szerették volna, miből fogják finanszírozni 55 ezer ember jövőre induló ingyenes képzését.
A koreográfia mintha az lett volna, hogy a HAHA szervezte múlt heti tüntetés hat pontját felosztják a diákszónokok közt, a röghöz kötés témáját felvállaló berzsenyis Daku Gergely szakpolitikai, jogharmonizációs segítséget is nyújtott Orbánnak: az Európai Bizottság után ő is felhívta a figyelmet arra, hogy a hallgatói szerződés ellentmond a munkaerő szabad áramlásáról szóló EU-irányelvnek. A Fazekas gimi diákja megható bátorsággal szavalta el romantikus toposzokban, főleg nemzethalál-víziókban gazdag költeményét, amely megmosolyogtató, ám mégis adekvát volt: Petőfi nem alkuszik, mert Petőfi él, minden ellenkező híreszteléssel szemben.
Az összejövetel mégis többnyire pátoszmentes maradt, az egybegyűltek a „Ki nem ugrál, Hoffmann Rózsá”-ra zúztak továbbra is, a Margit hidat kerülő úton megcélzó séta közben pedig két-három „Szabad egyetem” és „Az oktatás nem eladó” között a „Hoffmann Rózsa, gyere ki a hóra” című, örökzöldgyanús friss sláger recitálásával szórakoztatták magukat. Minden fölösleges komolykodás nélkül voltak okosak és felelősek. Aztán később megszületett a romantikus költeményt finoman kiegyensúlyozó dadaista népköltészeti munka is ajkukon: a „Kövér László fogyjon le” című talányos, de remekül skandálható egysoros.
Ez már azonban azután történt, hogy a Margit hídon véget érni látszott a tüntetés, de még azelőtt, hogy megkezdődtek az előállítások. (Az este további eseményeiről egy következő cikkben számolunk be. – A szerk.)
