„Békés megyében, így az akkori megyeszékhelyen, Gyulán, 1944. május elején kezdődött meg a zsidó kényszerlakhelyek kialakítása. Az új főispán, Székács István egy május 6-án tartott értekezleten vezette elő a gettók felállításával összefüggő teendőket a végrehajtásra kijelölt főszolgabírók, polgármesterek, csendőrségi, rendőrségi vezetők számára. A békési vármegye központjában ennek nyomán május 5–6-án kezdődött meg a kijelölt gettókba telepítés, stráfkocsikkal” – vázolta lapunknak a helyi történéseket Kereskényiné Cseh Edit történész, levéltáros, aki két és fél évtizeddel ezelőtt publikálta a gyulai zsidók történetét.
Magyarország 1944. márciusi német megszállása után a Sztójay-kormány pillanatok alatt megkezdte a kitaszításra ítélt honfitársaink elleni rendeletdömping gyártását. „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól” – állt az Endre László közigazgatási államtitkár által megszerkesztett, Baky László politikai államtitkár névjegyével ellátott és április 7-én a közigazgatási, csendőri és rendőri vezetőknek eljuttatott 6163/1944. számú belügyminisztériumi bizalmas rendeletben. Ez vázolta a „nemkívánatos” magyar honpolgárok összeterelésének, koncentrálásának, kifosztásának folyamatát. Ebben még szerepelt a gettó kifejezés, amit az április 26-án Sztójay miniszterelnök által aláírt és 28-án kihirdetett 1610/1944. ME. számú rendelet már mellőzött: a rendelet A zsidók lakásának és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról címen futott. (Az ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátalján viszont ekkor már gőzerővel zajlott az izraelita lakosság megfosztása a lakóhelyétől és javaitól.) Ez egyéb intézkedések mellett kimondta, hogy a tízezer fő alatti települések zsidó lakosait el kell távolítani a lakóhelyükről, és a közelükben található nagyobb lélekszámú településekre kell szállítani őket. Így kerültek a Gyula környéki községek – Doboz, Kétegyháza és Újkígyós – kiűzött lakói is a megyeszékhelyre.
„Fortélyos félelem”
Gyula polgármestere, Korossy Albert öt gettóbizottságot állított föl, minden grémiumban két képviselő-testületi tag, egy városi alkalmazott és egy rendőr tevékenykedett. Az ő koordinálásukkal naponta négy-öt családot szállítottak a gyulai gettókba. S hogy mindez ne terhelje a város kasszáját, a fuvardíjat a helyi zsidó hitközséggel téríttették meg. „Csak példaképp: a Fodor családot a Nagyrománvárosból 1944. május 9-én kényszerítették az ideiglenesen kialakított lakóhelyre. Ez a folyamat nagyjából a hónap közepén zárult le Gyulán. De akadt, aki később került a gettóba, így Lakos László, aki csak június 7-én szerelt le munkaszolgálatból, és 9-én került a gyűjtőhelyre. Stark Jenő és Vámos Györgyné Major Ilona is később kényszerült bevonulni, utóbbit a kórházból szállították át öngyilkossági kísérletét követően. Ennek előzménye, hogy édesapja első világháborús hazafias érdemeire hivatkozva kért mentességet, de elutasították” – részletezte a történteket Cseh Edit. A gyermekmenhelyet is felszólították, hogy a vonatkozó jogszabály alá eső zsidó gyermekeket szállítsák be. A megmaradt dokumentumok alapján tudni arról, hogy három gyereket sikerült megmenteni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
