Baráth Zsolt jobbikos képviselő minapi (amúgy ravaszul szerkesztett és a maga aljasul célozgató módján jól összerakott) felszólalása nyomán ismét feltámadt az érdeklődés a XIX. század egyik legjelesebb botránya, Solymosi Eszter eltűnésének ügye, és az azt tisztázni szándékozó 1883-as nyíregyházi pör iránt. Szerencse, hogy éppen tavaly jelent meg Kövér György társadalomtörténész vaskos mikrohistóriai monográfiája (A tiszaeszlári dráma, Osiris), amely eddig páratlan részletességgel tárja fel a gyilkossági ügy nyomán kibontakozott társadalmi dráma mélységeit, s persze aprólékosan bemutatja a nyomozati eljárást, az ügy bírósági szakaszát és a felmentő ítélet következményeit (például a magukban is különös dramaturgia szerint zajló kravallokat, országos méretet öltő zavargásokat). Ezek után magától értetődő, hogy ő volt a vendég (Ferenczi Orsolya szociológus hallgató és a vitavezető Surányi Anna mellett – a szintén meghívott Sándor Iván végül nem tudott részt venni a beszélgetésen) a Sirályban rendezett kedd délutáni beszélgetésen. Hozzászólásai nyomán a könyvét eddig nem olvasók is megismerkedhettek azzal az újszerű látásmóddal, amellyel az ügy amúgy igencsak vaskos nyersanyagát feldolgozta.
A kulcs a Victor Turner antropológus kidolgozta társadalmidráma-felfogás, melynek jegyében a történészt, mint jelen esetben a Solymosi-ügy hátterét vizsgáló Kövért, nem egyszerűen a pozitivista társadalomtudomány által kultivált formális struktúrák izgatják – bár azok gondos rekonstrukciója elengedhetetlen része a munkájának. Az efféle konfliktushelyzetek vizsgálata során ennél fontosabbak azok a különleges, időleges társadalmi szerkezetek, amelyek nyitottak, a megfigyelő számára is csak utólag, retrospektíve felismerhetők, szervezeti fókuszuk nem holmi absztrakt diagramok metszéspontjában, hanem a cselekvők fejében található. Tettek és erőfeszítések céljaként bukkannak a felszínre, alternatívákat hordoznak, és pszichológiai tényezők elemzése révén tárhatók fel (a mechanizmus szemléletes leírása megtalálható Kövér könyvének előszavában). Az így keletkező, Turner szavaival élve kiterjesztett esettörténet remekül alkalmas arra, hogy feltárja azokat a járulékos konfliktusokat, melyek az alaphelyzetet kiváltó trauma (jelen esetben a Solymosi Eszter eltűnése után támadt gyilkossági, konkrétan vérvád) nyomán sorra élesednek ki, majd miután rendre „kisültek”, visszahúzódnak, láthatatlanná válnak. E nélkül nem is lehetne megérteni azt, miként lehetséges, hogy az ügy eszlári főszereplői, közöttük – a Scharf család kivételével – a megvádolt zsidók (mert a vádlottak közül sokan csak az 1882-es pészachra és a sakterválasztásra érkeztek) az ügy számukra kedvező lezárultát követően békésen együtt éltek az eszlári keresztényekkel (ahogyan az ügy kipattanása előtt is). A kiterjesztett esettörténet módot ad arra is, hogy feltáruljon: miként lép túl az így keletkező, helyben megoldhatatlan konfliktushalmaz a helyi szinten, hogyan lesz ez magasabb köröket is aktivizáló, az igazságszolgáltatási gépezetet, a sajtónyilvánosságot és a politikai masinériát is mozgósító üggyé.
Korabeli bulvárillusztráció Solymosi Eszterről
Mi több, s ez a mostani inkriminált felszólalás tükrében is érdekes, a Solymosi-ügy teszi 1882-ben országosan ismert politikai aktorrá Ónody Géza függetlenségi párti képviselőt, a sok tekintetben tipikus tiszántúli, református, amúgy erősen antiszemita dzsentrit (aki amellett, hogy a hajdúnánási körzet országgyűlési képviselője volt, Eszláron virilis községi képviselői tisztet is betöltött, tekintve, hogy itt voltak földjei, melyeket eladott, majd visszabérelt). Ónody viszi be először az Országgyűlésbe a témát (a vérvádügyet, mivel az antiszemita érvek pufogtatásában kétségtelenül Istóczyé a pionírszerep), ő ismerteti a maga elfogult módján a tényeket, szándékosan vagy tudatlanságból elferdítve a Solymosi-ügyet – még 1882. május 23-án, a rendkívüli hadipótlékról szóló törvényjavaslat tárgyalása közben. Ez vezet el ahhoz is, hogy idővel a honi politikai alvilág és a nemzetközi antiszemita mozgalom önjelölt, autodidakta vérvádszakértőjeként turnézzon a Monarchiában és annak határain kívül is. Ónody Géza már addig is rendszeres szerzője volt az eredetileg amúgy Tisza-párti képviselő Istóczy Győző 12 röpirat című hírhedett (egy szorgalmas „archivátornak” hála, immár a neten is olvasható) havi periodikájának, majd 1883-ban, jelentős részben a tiszaeszlári ügy hullámait meglovagolva közösen hozzák létre az Országos Antiszemita Pártot, minden magyarországi szélsőjobboldali párt ősét és elődjét. (A párt hamarosan, a szokásos közjogi törésvonalak mentén kettészakadt egy függetlenségi 48-as antiszemita és egy 67-es, kiegyezéses alapokon álló másik pártra.) Azt se felejtsük el, hogy mind Istóczynak, mind Ónodynak, s velük még számos notórius fajgyűlölő eszmetársuknak távozniuk kellett a pártjaikból (a Szabadelvűből és a Függetlenségiből). Miként az is tanulságos, hogy az így létrejött, tipikusan egydimenziós (single issue) antiszemita párt csúfos kudarcot vallott már a pert követő, 1884-es választásokon is (amiben persze volt némi szerepe a dualizmus kori, nem kicsit tisztátalan választási módszereknek is). Istóczyék eredetileg még egy pártközi, politikai, közjogi értelemben interkonfesszionális parlamenti csoport, afféle antiszemita pressure group létrehozását tervezték, ám a nagy pártok hangadóinak e tekintetben döntően liberális álláspontja meghátrálásra késztette őket. Pedig nem ok nélkül vélték, hogy ilyen keretekben már akkor is nagyobb támogatottságra tehettek volna szert.
Azt se felejtsük el: 1883 augusztusában, az akkori pártatlan igazságszolgáltatás nagyobb dicsőségére, felmentő ítélet született. Kornis Ferenc törvényszéki elnök – Kövér érzékeltetésében: meglehet, „jobb” meggyőződése ellenére – fel kellett, hogy mentse a vádlottakat, miután még egy szimpla gyilkossági ügyet (nemhogy rituális emberölést) sem lehetett bizonyítani. Az ítéletet felsőbb (pláne külföldi) nyomásgyakorlásnak tulajdonítani meglehetősen botor és tudománytalan álláspont – mely mindazonáltal visszatükrözi Bary József, a vérvád iránt elkötelezett vizsgálóbíró memoárjaiban is rögzített paranoiáját. Meglehet, az akkori bíróság nem ítélkezett annak tárgyában – amire a mai parlamenti felszólaló is gonoszul, de jól kiszámítottan célzott –, hogy van-e alapja a zsidókat ért vérvádnak, hiszen nem is ez volt a feladata. Úgy vélnénk, nincs épeszű ember, aki valóban hinne még a vallási alapú, rituális véráldozat abszurd legendájában, de hát folyton csalatkoznunk kell. (A kérdés kapcsán figyelmükbe ajánlanánk Kende Tamás témába vágó kismonográfiáját is: Vérvád, Osiris, 1995.)
Amennyiben a szorosan vett eltűnési ügyet nézzük, Kövér meggyőzően fejtette ki, hogy a korabeli, kezdetleges helyszínelői, orvosszakértői módszerek alkalmazásával még azt sem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy valóban Solymosi Eszter holttestét találták-e meg a Tiszában, hónapokkal az eltűnése után. Így azután valójában azt sem tudjuk (s valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni), mi történt az eltűnt lánnyal. Miképpen ama sokezernyi sorstársával sem, akinek azokban az években, évtizedekben veszett nyoma. S most ne holmi gigantikus sorozatgyilkosságra asszociáljanak: vannak itt bizony sokkal hétköznapibb okok is, amelyek miatt tinédzsereket nem találnak meg a szüleik.
A modern kori sanda Solymosi-kultusz születésének pedig megvan a kezdő dátuma is: 2003-ban (szeptember 11-én!), a per százhuszadik évfordulóján először Csurkáék (és még pár száz MIÉP-es) koszorúzták meg a mai tiszaeszlári temető sarkában, egy spanyolországi magyar házaspár pénzén állított sírkövet (tudni kell, hogy Eszlár ma nem is ott van, mint a per idején volt – 1890-re az árvízveszély miatt kilométerekkel délebbre költöztették az egész falut!). Azóta évente zajlanak a megemlékezések egy mobil, jól körülállható kopjafa segítségével.
Az évtizedekkel ezelőtt még gazdaság- és pénzügytörténeti kérdéseket kutató Kövérnek arra is volt érkezése a Sirályban, hogy kijavítsa Baráth képviselő gazdaságtörténeti pontatlanságait. A honatya ugyanis számos más téma mellett felmelegítette azt a még Istóczytól származó vádat is, hogy a felmentő ítélet pusztán az akkori magyar költségvetésnek 60 millió forint könnyebbséget jelentő úgynevezett rente-konverzió, vagyis az aranyjáradék-alapú államkötvények kamatának hatról négy százalékra való mérséklése nyomán született meg. Márpedig eme 1881 és 1884 között zajló, alacsonyabb kamatozású kötvények kibocsátásával járó művelet (mely az 1882-es menetrendszerű pénzügyi válság nyomán leállt, majd 1883 tavaszán, tehát még az ítélet megszületése előtt újraindult) az antiszemita sejtetéssel szemben nem pusztán a Rothschild-bankház, hanem rajta kívül egy ilyen irányú rokonszenvekkel nem vádolható patinás porosz pénzintézet (azaz egy nemzetközi konzorcium) segítségével zajlott le – sikerrel. Ráadásul éppen azt a célt szolgálta, hogy a magyar állam kinője a még az 1873-as pénzügyi gazdasági világválság következtében összeszedett adósságát. Az 1881–84 közötti rente-konverzió csak az első lépés, amit továbbiak követtek 1888-után, míg a konszolidáció 1892-re sikerrel járt. Kövér György értelmezése szerint éppen a nemzetközi konzorciumok jóvoltából fordult meg a trend: olcsóbban jutottunk kölcsönökhöz, csökkent az adósságszolgálati arány. Ez volna az 1880-as évtized internacionális „szellemisége”, amelyet – s pláne máig ható örökségét – oly kárhoztatva emlegette Baráth képviselő. Csakhogy az akkori adósságrendezés a szolnoki képviselő mondanivalójával pont ellentétes értelemben tekinthető mérföldkőnek a hullámszerű magyar eladósodások történetében.
