Hatvan év sem volt elegendõ a gettókba kényszerített, majd vagonokba zsúfolt és elhurcolt, illetve a munkaszolgálatban vagy a nyilas mészárlásokban odaveszett zsidók nevének dokumentálásá-ra. Helyi, elsõsorban városi szinten van arra példa, hogy név szerint is számba vették a holokauszt áldo-zatait, ám teljes, országos, pláne az 1941-es országhatárt figyelembe vevõ öszszegzés nincs.
Forráshiány
Egyértelmû lehetne az áldozatok azonosítása utólag is, ha a megsemmisítõ táborokban névjegyzékeket vezettek volna a legyilkoltakról, de ilyenek nem készültek: az 1944. május 15. és július 6. között Auschwitz-ba deportált 437 ezer magyaror-szági zsidó mintegy 80 százalékát a megérkezésük után megölték. Közvetve is megállapítható volna a személyazonosságuk, ha létezne a deportáltakról készült összesített lista, melyet egybevethetnénk a visszatértekrõl készült jegyzékkel - de ilyen listák sincsenek (legalábbis teljes anyagok). Sokáig az elõbbit az ún. Jaross-listával azonosították, de mára tudjuk, hogy az egyrészt nem deportálási lista volt, másrészt mostanra csak töredékesen lelhetõ fel (lásd a keretes írást). A népirtást elõ lehetett készíteni és végre lehetett hajtani teljes körû névösszeírás nélkül is: a sárga csillag viselésének kötelezõvé tétele volt a legkeményebb nyilvántartás; attól függõen, hogy hol, mikor indult a gettósítás, az emberek akár hónapokon keresztül is ki voltak téve az ellenõrzéseknek (hordja-e a jelet, azaz tudja-e igazolni a származását). A hatóságok ezenkívül bízvást számíthattak a "törvénytisztelõ" szomszédokra, házfelügyelõkre stb., ha egy család "sumákolt". A Szálasi-puccsot követõen értelemszerûen nem készültek listák a nyilas vérengzések, a halálmenetek, a Duna-parti kivégzések áldozatairól. Elszórtan persze léteznek jegyzékek itthon és külföldön a korabeli zsidóságról, a deportáltakról, a meggyilkoltakról és a hazatértekrõl is, melyek segítségével - aprólékos kutatómunkával - meg lehet kísérelni az áldozatok számbavételét.
A kormány 2002-ben alapította a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyûjtemény Közalapítványt (HDKE), amely egyik legfontosabb feladatának e munkát tekinti. Az általa mûködtetett Páva utcai emlékközpont nyolc méter magas, Zsótér László tervezte fekete üvegfalára a kutatások elõrehaladtával folyamatosan kerülnek majd fel a nevek. Az emlékfalon egyelõre az a 60 ezer név található, amely az emlékközpont ez év április 16-i megnyitásakor már megvolt.
Forrásbõség kérdõjelekkel
E nevek két forrásból származnak - tudtuk meg Varga Lászlótól, a HDKE tudományos igazgatójától. Az egyik adathalmaz a holttá nyilvánítások dokumentumai: 1945 után a hozzátartozók az áldozatok egy töredékénél éltek ezzel, alapvetõen akkor, ha erre valamilyen jogi aktus (például öröklés, újraházasodás) miatt szükségük volt. Másrészt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum két kötetben kiadta a világháború katonai áldozatainak jegyzékét, melyben precízen feldolgozták a munkaszolgálatos veszteséglistát is. Ebbõl készül még egy kötet, és a holttá nyilvánításokkal is van még munka, ezért e forrásokból várhatóan további 20-30 ezer áldozat nevét lehet majd megállapítani.
Alapos ellenõrzésre szoruló további források viszont szép számmal találhatók. Ilyenek a helyi em-lékezet megjelenési formái, akár könyv alakban is: a székesfehérvári áldozatok listája például két különbözõ kiadványban is megjelent, és a debreceni hitközség is kiadta a helyi áldozatok névsorát. Vannak tábori listák is. Auschwitzban ugyan nem voltak ilyenek, viszont elõfordult, hogy valakit áthelyeztek egy másik táborba és ott nyilvántartották a halálát; vagy a fogolytársak közül valaki felírta a meggyilkoltak nevét, és e lista megélte a felszabadulást. Zsinagógákban, zsidótemetõkben találhatók olyan emlékhelyek, amelyeken szerepelnek nevek, és Izraelben is megjelent számos kiadvány, amely egy adott településrõl szól (magyar nyelven), és függelékében közli az ottani áldozatok listáját. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézetnél mára mintegy négymillió áldozatról vannak adatok: tõlük is megkapja az emlékközpont a magyar neveket (ennek alapja a holokauszt-dokumentumcserérõl szóló államközi megállapodás). Különösen fontos munka folyik a Nógrád Megyei Levéltárban: õk a vészkorszak áldozatainak keresésekor a korabeli megyét veszik alapul, tehát végeznek kutatásokat Szlovákiában is, együttmûködve az ottaniakkal. Varga szerint ez nemcsak a nevek száma miatt fontos, hanem módszertanilag is, hiszen a kérdések egy megye szintjén valószínûleg könnyebben megválaszolhatók. Éppen ezért több levéltárat szeretnének a munkába hasonló formában bekapcsolni.
A Jaross-lista sorsát vizsgáló bizottság a jelentésében megemlíti: bár az összes deportált nevét tartalmazó lista "felbukkanására" nem lehet számítani, az kétségtelen, hogy a deportálások elõtt számos névjegyzék készült, akár központi utasítás nélkül is. Össze-állítottak ilyeneket többek között Szentesen, Pécsett és Veszprémben, valamint a szolnoki gyûjtõtáborban is feltehetõen névsorral vették át a beszállítottakat. Készült jegyzék a szombathelyi gettóból a motorgyári gyûjtõtáborba átvitt Vas és Sopron megyei zsidókról is.
A holttá nyilvánításokkal és a munkaszolgálatosok adataival szemben a kutatásba bevonható további listák már kevésbé megbízhatóak - hívja fel a figyelmet Varga László. A tábori listákon szereplõ nevek nem mindig azonosíthatók: sok az elírás; elõfordul, hogy a magyar utónevet németül jegyezték be, a visszafordítás pedig nem mindig egyértelmû, vagy valaki hamis születési adatokat diktált be (amint azt Kertész Imre is írja a Sorstalanságban), mert a válogatásnál döntõ szempont lehetett. A deportálási, illetve a gettósításhoz felhasznált listákon szereplõk nem feltétlenül azonosak az áldozatokkal, ráadásul pontos összeírási szempontok híján sokszor például csak a hitközségi tagokat tartalmazzák. Az ellenõrzésekhez elvileg felhasználhatók a túlélõk adatai, melyeket 1945 végén nyomtatásban kiadtak - ez mintegy 70 ezer nevet tartalmaz. Igaz, zömmel budapestiekrõl és a munkaszolgálatból visszatértekrõl van szó, tehát nem teljes. Továbbá (fõleg az amerikaiak által felszabadítottak között) vannak, akik már sosem tértek vissza Magyarországra, hanem Svédországba, az Egyesült Államokba vagy Palesztinába mentek; róluk még számadat sincs. A Jad Vasem a rokonok, ismerõsök vallomásaiból dolgozik: az adatok sokszor pontatlanok, nem beszélve a kétszeres átírásban (magyar név héber leírása, majd vissza) rejlõ bizonytalanságokról.
Törlesztés, részletekben
"Az adatbázis informatikai hûvösségén túl az egyes embereket kell látnunk, saját élettel, arccal, egyéniséggel, tervekkel. Ez egy kegyeleti aktus. Nekik ehhez joguk van, nekünk pedig ez kötelességünk" - vallja Darányi András, a HDKE ügyvezetõ igazgatója. Ha valaki az emlékközpontban egy hozzátartozója adatai után érdeklõdik, akkor kap egy emléklapot, melyen egy kis térkép azt is megmutatja, hogy hol találja meg az üvegfalon az illetõ nevét. Ha további információi vannak az áldozatról, vagy pontatlanságot észlel, természetesen tehet kiegészítéseket. Ugyanígy, a Jad Vasem mintájára a Páva utcában is bárki tölthet ki adatlapot, melyen az áldozat nevén kívül a többi, birtokában lévõ információt is feltüntetheti (gettóba zárás, deportálás, halálának körülményei stb.). A legkülönbözõbb forrásokból származó listákat azután számítógépre viszik, majd ezeket "összeengedik", s így sok egyezés vagy éppen eltérés kiderülhet. Ha sikerül a neveken túl minél információgazdagabb (és teljesebb) adatbázist összeállítani, akkor az a késõbbiekben akár történeti, illetve szociológiai kutatások alapjául is szolgálhat.
Igyekeznek felvenni a kapcsolatot mindenkivel, akinél értékelhetõ forrásokra lehet számítani, és érkeznek is a jegyzékek folyamatosan (emlékoszlopról készült fényképet is elfogadnak). A közeljövõben ezt kiterjesztik az izraeli és amerikai magyar szervezetekre is. A washingtoni holokausztmúzeumnak és a jeruzsálemi Jad Vasemnek különösen nagy a gyûjteménye. Mivel Budapesten kizárólag a magyarországi nevekre koncentrálnak, így komoly kihívást jelent majd ezek kiegészítése, válogatása. Továbbá ki kell még dolgozni a koncepciót, hogy miként lehet a külföldi (erdélyi, kárpátaljai, felvidéki) levéltárakkal együtt dolgozni: miniszteri szinten történjen-e, vagy a megyei, városi kapcsolatokat lehet inkább kihasználni, esetleg érdemes-e valakit kiküldeni kutatni. Annyi azért tudható: a szomszédban sem igen foglalkoztak eddig a problémával.
Darányi András elmondta: a HDKE szorgalmaz egy történészek, szociológusok és statisztikusok számára megrendezendõ konferenciát is, melyen a névkutatás alapvetõ elvi álláspontjait kell tisztázni. Itt kell majd megfogalmazni, hogy egyáltalán ki tekinthetõ a magyarországi holokauszt áldozatának: ide tartozik-e például egy tõlünk elhurcolt magyar anyanyelvû pozsonyi zsidó, a rá bízott zsidó kisgyerekekkel a vagonba, majd a gázkamrába lépõ nem zsidó dada, vagy az, aki túlélve a borzalmakat a táborokból hazafelé tartva mondjuk tífuszban halt meg? Választ kell találni arra is, mikor tekinthetõk az adatok bizonyítottnak: hogyan lehet megoldani, hogy tudományos szempontból is igaznak véljük, de morálisan se kérdõjelezhessük meg a bediktált adatok helytállóságát? Vagyis a megengedõ kegyelet és a hûvös tudományos precizitás közül mikor melyiket alkalmazzák. Egyszerûbben: az elhunyt a holokauszt áldozata, avagy a háború dúlásának következtében vesztette életét vagy tûnt el. A válaszok mögött mindenképpen szakmai közmegegyezésnek kell lennie.
A "névprojektben" a HDKE munkáját fogja segíteni a Magyar Országos Levéltár is. Az intézmény fõigazgatója, Gecsényi Lajos (egyébként a HDKE kuratóriumának egyik tagja) lapunknak kifejtette: a saját és a megyei levéltárak anyagaiban való kutatás feladata, hogy feltárják a szóba jöhetõ irategységeket, így például a közélelmezési irodák, földmûvelésügyi hivatalok dokumentumait. Mivel ilyen munkák már évtizedek óta folynak a levéltárakban (Karsai László és kutatócsoportja is tíz éve végez szisztematikus kutatómunkát), most inkább ezek ellenõrzése és az esetlegesen kimaradt egységek felkutatása a cél. Technikailag ez valószínûleg úgy fog történni, hogy a megyei levéltárak egy-egy munkatársával szerzõdést kötnek kifejezetten erre a munkára. A fõigazgató csak remélni tudja, hogy az ehhez szükséges összeget (talán tízmillió forint - szemben az erkölcsi kötelezettséggel) nem söprik el a megszorítások.
Minden igyekezet ellenére világosan kell látni: az összes nevet már nem lehet összeszedni. A vészkorszak áldozatainak mintegy felét a jelenlegi országhatárokon túlról hurcolták el, és fogalmunk sincs, hogy mit lehet megtalálni az ottani dokumentumokban. Vannak tökéletesen regisztrálatlan tömeggyilkosságok és visszatérések is. Nem nagyon számíthatunk adatokra ott, ahol egész családok, teljes közösségek tûntek el. A Páva utcaiak munkáját illetõen pedig egyelõre igen sok a valószínûleg és a majd. Azt is csak remélni lehet, hogy a késõbbi kormányok meg-felelõen ösztönzik és támogatják a minden bizonnyal még hosszú évekig tartó munkát. Varga László becslése szerint mintegy 2-300 ezer név kerülhet fel az emlékközpont falára; és igen beszédesek lesznek az emlékfal üresen maradt helyei is.
Mészáros Bálint
Egy illúzió vége
Az utóbbi években többször fölmerült a sajtóban, hogy Magyarország még mindig nem hozta nyilvánosságra a zsidóság deportálásáról készült részletes listát. Többek között a Nobel-díjas Elie Wiesel és az ismert nácivadász, Serge Klarsfeld is azt hangoztatták, hogy az 1944-ben, az akkori belügyminiszter, Jaross Andor utasítására összeállított deportálási listát Magyarország hanyagságból vagy szándékosan "rejtegeti". E nyomás következtében, valamint a holokauszt 60. évfordulójának megemlékezéseivel összefüggésben tavaly decemberben Hiller István kultuszminiszter ideiglenes bizottságot kért fel az ügy rendezésére. A testület - Gecsényi Lajos, Varga László és Soós István - februárban elkészült jelentésében megállapította: az 1944. április 4-i rendelet alapján négy példányban készült összeírások (Jaross-listák) nem a deportálások kísérõjegyzékei voltak. A háborús iratpusztulások, -szétszóródások, majd a kommunista diktatúra idején végzett iratbegyûjtések és -selejtezések a többi forráshoz hasonlóan ezeket sem kímélték; a megmaradt töredékek manapság levéltárakban találhatók.
A belügyminiszteri rendelet eleve nem határozta meg, hogy az összeírások során kit kell "zsidó személynek" tekinteni, ezért a különbözõ településeken lényegesen eltérõ szempontok szerint állították össze a listákat. Az adatokat valószínûleg Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdést-kutató Magyar Intézet igazgatójának kérésére gyûjtötték, aki "tudományos" kutatásaihoz akarta felhasználni azokat. A rendõr-kapitánysági példányok sorsáról elmondható, hogy azok majdnem teljesen elpusztultak a háborúban, közlevéltárakban elvétve található belõlük néhány irat. A csendõrségi iratokat (kivéve a debreceni csendõrkerületet) a szolgálati szabályzatnak megfelelõen megsemmisítették, vagy a menekülõ egységek magukkal vitték Nyugatra, ahol többnyire elpusztultak, esetleg a csendõrök maguknál tartották. Egyes példányok a Jad Vasem Intézetbe kerültek. A helyi közigazgatási iratok nagy része a frontok átvonulása során elpusztult, sok dokumentumot pedig az 1950-es években a tízéves selejtezési határidõ alapján megsemmisítettek. Ennek ellenére a megyei levéltárak községi irataiban több helyütt megvannak ma is a keresett jegyzékek.
A leginkább hiányolt belügyminiszteri példányok a Zsidókérdést-kutató Magyar Intézet birtokába kerültek, ahol a bombázások alatt részben megsemmisültek. A maradék egy (500 oldalnyi) része jelenleg a Zsidó Múzeum és Levéltárban található, de a Jad Vasem levéltárában is õriznek az intézetbõl származó iratokat. A bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy a jelentésben említett egyéb listák történelmi forrásértéke összehasonlíthatatlanul nagyobb a keresett jegyzékekénél.
