A könyvügynök (Dalos György író)

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A berlini emberünk. A magyar irodalom egyik legfőbb németországi propagátorával, a frankfurti könyvvásár magyar főszereplésének kezdeményezőjével és egyik lebonyolítójával Berlinben beszélgettünk mindenféle közös német-magyar könyvügyletekről és irodalmi mozgásokról, megmozdulásokról.

A berlini emberünk. A magyar irodalom egyik legfőbb németországi propagátorával, a frankfurti könyvvásár magyar főszereplésének kezdeményezőjével és egyik lebonyolítójával Berlinben beszélgettünk mindenféle közös német-magyar könyvügyletekről és irodalmi mozgásokról, megmozdulásokról.

MaNcs: Maga szerint mi a jellemző leginkább napjaink magyar irodalmára?

Dalos György: Azt kell aktuálisnak tekintenünk, ami körülbelül az utolsó tíz évben született. Ez a tíz év a rendszerváltást követő tíz év. Ez irodalmi értelemben nem korszakhatár, mert azok a tendenciák, amelyek ma uralkodnak vagy a legerősebbek, már tíz-tizenöt éve jelen vannak az irodalomban. De van egy nemzedékváltás, és ennek az a jellemzője, hogy az új írógeneráció számára a politika vagy az irodalom politikai tartalma, esetleg célja gyakorlatilag alig jelent valamit. A politikát politikusok csinálják, a nyilvánosság szerkezete megváltozott. Ez a változás ugyancsak nem azonos a rendszerváltozással, mert a szabadság, a sajtószabadság valóban egy politikai vívmány, de történt egy médiaváltás is, ami után olyan helyzet állt elő, hogy a gazdasági kötöttségek következtében a politikai szabadság, de egyáltalán az irodalom jelentősége egészében csökkent. Ez egy nóvum a magyar történelemben. Soha még ilyen időszak nem volt, amikor az irodalom nagyjából csak az irodalmat jelentette volna, és most ez a helyzet.

MaNcs: Vannak a kortárs irodalomnak frekventált témái?

DGY: Hát, ez megint egy nemzedéki dolog, hiszen az idősebbek már nem tudnak megszabadulni felnőttként átélt múltjuktól, de mondjuk egy huszonkét éves, első kötetes költőnő számára az ő saját emberi kapcsolatainak a melankóliája a legfontosabb, gondoljunk például Karafiáth Orsolyára. Van egy furcsa fiatalság, amelyik már nem forradalmas és nem lázadó. Az ugyancsak huszonkét éves Varró Dániel ugyancsak első kötetes: nos, ő olyan, mint egy nagy gyerek a játszótéren, úgy ül a rímei között, mint a homokozóban. Közben a legnagyobb magyar rímművészekhez hasonlít, tehát zárt, konvencionalizált formában tud írni, de az egész egyelőre csak játék számára. A prózaírók kevésbé játékosak. Oda valamivel több szorult a valóságból, sőt némi szociális érzékenység is megfigyelhető, azonban a prózaírók átlagéletkora jóval magasabb, mint a költőké, hiszen úgy harmincöt éves kora körül válik komoly prózaíróvá valaki Magyarországon.

MaNcs: Mennyire fordítható nyelv a magyar?

DGY: Tulajdonképpen annyira, mint bármelyik. Egy fordításnál valami mindig elvész. Ez minden nyelv esetében így van. Ha mondjuk németre fordítják, oda a tömörség. Húsz magyar prózaoldal átlagban huszonöt németet tesz ki. Azt szokták mondani, hogy a jó fordítónak mindig azt a nyelvet kell igazán ismernie, amelyre fordít. Ám a magyar kultúra és a magyar hagyomány másfajta, mint a német, rengeteg olyan nagyvárosi és vidéki zsargon van a nyelvünkben, amit nagyon nehéz áthozni németre. Egy cigány környezetben játszódó magyar novella fordulatai a német nyelvben soha nem is létezhettek, viszont helyettük nem lehet Ruhr-vidéki bányászszlenget használni.

MaNcs: Milyen rendszerességgel olvas német fordításokat?

DGY: Most, a frankfurti vásár előkészületei során rengeteget olvastam, verset, prózát, esszét, nagyon különböző munkákat. Vannak teljesen kezdő fordítók, akiknek segíteni kell, hiszen nem igazán vannak otthon a magyar hagyományok közt. Van aztán egy speciális kategória, igen különös konstelláció, főleg a volt NDK területén, amikor a magyar feleség kettesben fordít magyar irodalmat a német férjjel vagy fordítva. Az sem biztos, hogy jók az ilyenek. A fordítás egy kicsit szereplés, tehát vagy el tudod játszani a szöveget, és akkor átjön, vagy nem. A verseknél ez majdnem reménytelen.

MaNcs: Mi van a maga szövegeivel?

DGY: Énnálam más a helyzet, én lefordítom a saját szövegeimet, és Elsbeth Zylla gyakorlatilag lektorálja, mert az anyag nyelvileg mondjuk korrekt, ám mégsem eléggé cizellált.

MaNcs: Hogyan látja a magyarországi könyvterjesztés helyzetét? Én gyakran azt tapasztalom, hogy ha az ember nem vesz meg rögtön egy könyvet, akkor már nem is tudja.

DGY: Ennek nem az az oka, hogy a könyv elkelt, hanem hogy eltűnt. Nincs egy áttekinthető könyvterjesztési rendszer, csak boltok vannak, az egyik ilyen-, a másik olyanfajta könyveket árusít. Ha 1982-ben egy könyvet nem lehetett megkapni, az azért volt, mert kritikus hangot ütött meg, és ezért alacsony példányszámban adták ki, amit hamar elkapkodtak a népek. Ma nem lehet tudni, hogy hol a könyv. Az én magyarországi kiadóm azt sem tudja megmondani, hogy mennyi könyv fogyott, ebbe nincs bekintése.

MaNcs: Mi van akkor, ha egy magyar író megszólal valamilyen közéleti tárgy kapcsán?

DGY: Vannak sikeres és kevésbé sikeres írók. Legutóbb, amikor Konrád, Nádas és Eörsi folytattak rendkívül szenvedélyes vitát a Balkánról, a dolog egy viszonylag széles, de jól felmérhető érdeklődési körön belül maradt. A tömeg nem lát ezekben a szerzőkben ma különösebb lángoszlopot, vagy ahogy Petőfi mondta volna, nem tekinti őket az ő kifejezőjének.

MaNcs: Gazdasági értelemben a nyugati kiadók támogatása jelent-e függetlenséget a magyar írók számára?

DGY: Az a tíz-tizenkét magyar író, aki valóban jelen van a nyugati könyvpiacon, az biztos, hogy anyagi értelemben függetlenebb, mint a többiek, hiszen a nyugati honoráriumból otthon elég jól meg lehet élni. De hát ők nagyon kevesen vannak. Az írók kilencvenkilenc százaléka nem az irodalomból él, hiszen az a pénz - alapítvány, ösztöndíj, könyvtámogatás - ami az irodalomból jön, az úgyszólván semmi. Az írók egyre reménytelenebbek, náluk csak az egész helyzet reménytelenebb. Mégis van irodalom, irodalmi társaságok, felolvasóestek, és az az üzem, ami kilencven-kilencvenegy táján már szétesett, valahogy mégis működik. A magyar írókat az értelem pesszimizmusa és az akarat optimizmusa mozgatja.

MaNcs: Hogyan lehetséges az, hogy nálunk alapítványi támogatás nélkül egy kiadó képtelen kihozni egy könyvet?

DGY: Elvileg ötezer példányban kell megjelennie egy könyvnek ahhoz, hogy saját költségeit fedezni bírja. Nos, a hazai piacon egyáltalán nem biztos, hogy egy ekkora példányszámot el is lehet adni.

MaNcs: Mint a Berlini Magyar Ház egykori igazgatója és mint a frankfurti könyvvásár magyar Schwerpunktjának kezdeményezője mennyiben tudja segíteni kollégái és harcostársai nyugati hódításait?

DGY: Nem is annyira mint berlini igazgató, hanem mint frankfurti kezdeményező. Ilyetén van ugyanis először olyan lehetőségem, hogy az ilyesmit egyfajta állami program keretében csinálhatom. Azért is teszem szívesen, mert az így megnőtt befolyásom lehetővé teszi, hogy ebben a frankfurti programban fiatalokat, nőket és kisebbségeket tudjak támogatni. Gondoljon csak bele, mindig voltak női íróink, bár az utolsó húsz-harminc évben inkább a költészet területén nyomultak, de ott volt Szabó Magda is. Viszont az irodalomban távolról sem jelentkezett az a modern női öntudat, amely a társadalomban már jelen volt bizonyos szinten. A rendszerváltás óta, valószínűleg nemzedéki okokból is, megerősödött a nők jelenléte a társadalomban, ha ez számarányokban nem is mutatható ki. Ám mint ahogy az elején a harmincon aluliakról beszéltünk, úgy említhetjük a különböző magyarországi vagy magyarországon kívüli kisebbségek jelenlétét az irodalomban. Felőlük jöhetnek az új irányzatok és az új áramlatok.

MaNcs: A magyar írók hosszú ideig vigyázó szemüket Párizsra vetették. Ám mintha már inkább Németország felé sasolnának.

DGY: Párizs ugye Ady vagy a Nyugat óta hagyományosan népszerű, de a hetvenes években valóban változott a helyzet. Egyszerűen egyedül a Német Szövetségi Köztársaság piaca nyújtott lehetőségeket. E piac egyik központja Berlin, melynek kulturális programja keretében egyre több magyar író jöhetett Németországba. A francia kormány viszont csak a nyolcvanas évek elején kapcsolódott be a kelet-európai művészetek támogatásába. A németek évtizedes előnyének köszönhetően hamar kialakult otthon egy errefelé orientálódott általános igyekezet. A berlini szándékok már a hetvenes években igen nagyvonalúak voltak. Egyévnyi szállás, egyévnyi ösztöndíj, rendszeres felolvasások és a mindezekből adódó kapcsolatteremtési lehetőségek. Berlin hallatlanul nyitott, itt egy magyar író is bármikor bekerülhetett a magasabb kultúrkörökbe.

MaNcs: Milyen személyes tapasztalatai vannak erről?

DGY: Legfontosabb emlékem, hogy egy évig nem kellett a pénzre figyelnem, csak ülhettem egy írógép mellett, és írhattam, nem kellett szovjet könyveket fordítanom. Írtam egy könyvet, és rengeteget utazgattam Németországban. Igazából akkor tanultam meg németül is. Ráadásul egy évvel tovább is maradhattam. Azalatt hozzáedződtem a szabadsághoz.

MaNcs: Legutóbb négyévig követségi tanácsos volt. Hogy érzi magát egy író állami szolgálatban?

DGY: Bármilyen kormánnyal való együttműködés csupa bosszúság és frusztráció. Akkor a legszörnyűbb, amikor a kormányban az ember barátai ülnek. Legalább ezzel az új kormánnyal nincsen ilyen problémám.

MaNcs: A frankfurti listán ön a németül megjelenő kilencven körüli könyv közül kettő kiadásában vett részt.

DGY: Két nagyon különböző profilú kiadóról van szó. A Heyne kiadó eddig még nem adott ki magyar könyvet, ilyenformán olyan közönségnek akar magyar irodalmat a kezébe adni, amely eddig még nem olvasott ilyet. Ide tehát olyanfajta írásokat vettem fel, amelyek a magyar irodalomnak a könnyedebb, anekdotikusabb vonalához tartoznak. Olyanokat, amelyek magas színvonalon mesélnek. Kosztolányi, Örkény vagy a maiak közül Eörsi, Csaplár. A másik kiadónál megjelenő válogatás címe: Magyarország hétfőtől péntekig. Ide értelemszerűen a mai hazai hétköznapokról szóló írásokat kerestem, így ide több jutott a posztmodernből is. Például Esterházy, Grendel vagy Parti Nagy. Ide több határon túli szerző dolgai is befértek. Ennek a kiadónak egyébként még nyolc könyvet csinálok, de azok újrakiadások, az Egy magyar évszázad című regénysorozat, melynek darabjai idén szeptemberben jelennek meg. Egyébként Frankfurtban nem kilencven, hanem több mint száz kiadvány fog szerepelni.

MaNcs: Mi igaz abból, hogy a magyarok nem nagyon akartak pénzt áldozni egy ilyen kivételes lehetőségre, mint a frankfurti könyvvásár?

DGY: Az, hogy nem akar pénzt adni, az a világ összes kormányának alapvető reflexe. Előbb spórolnak, aztán gondolkodnak. A pénz még most, az utolsó pillanatban is súlyos harci kérdés. Végül is ez a dolog ötmillió márkába kerül. A magyar állampolgár ötmillió márkájába. Ezt lehet soknak mondani, de ha belegondolok, a millenniumra milliárdok mennek el: ahhoz képest viszont ez semmi. Az a politikusoknak is hihetetlen nagy üzlet lesz, hogy egy hétig csak Magyarországról lesz szó. Elemi érdekük, hogy ez összejöjjön.

Nagy Elisabeth

(Berlin)

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra