Magyar Narancs: Ön kezdetben empatikusabb volt a Kaczynski fivérek törekvései iránt, mint sok barátja és pályatársa. Amikor 2005 őszén hatalomra kerültek, ön azt mondta, hogy radikálisok ugyan, de nem antidemokraták, nem kérdőjelezik meg a többpártrendszert. Egy évvel később, a Gazeta Wyborczában megjelent elemzésében (magyarul a Beszélő 2006. szeptemberi számában olvasható) viszont már azt írta, hogy a Kaczynski-kormányban három "rendszerellenes", vagyis a liberális demokráciát elvető párt alkot koalíciót. Azóta ez a kormány megbukott. Valóban veszélyt jelentett az ikrek uralma a demokráciára Lengyelországban?
Aleksander Smolar: A veszély föltétlenül fönnállt. Eleinte talán túl optimista voltam. Az persze kezdettől világos volt, hogy a Kaczynski fivérek demokráciafelfogása drámaian anakronisztikus. Úgy képzelték, hogy minden hatalom a népet illeti, amelyet a többség akaratából megválasztott párton keresztül gyakorol. Hatalomra kerülésük után ennek megfelelően gyengíteni próbálták a végrehajtó hatalmat korlátozó intézményeket. Kezdettől támadták a liberális alkotmányt, amely a radikális jobboldal szemében mindig is az ún. posztkommunisták és a liberális elit közös kreálmánya volt. 2003-as színrelépésükkor új tervezettel álltak elő, amelyből szépen kirajzolódott az az ideál, amit ők az eljövendő "negyedik" köztársaságról képzeltek el. Eltörölték volna a rádiót és a televíziót ellenőrző független testületet, az ombudsmani hivatalt, megnyirbálták volna a jegybank függetlenségét. Ebből szerencsére nem lett semmi. Ugyanakkor soha nem akarták lerombolni a demokrácia alapjait, azaz a többpártrendszert. Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy volt mindemögött valami olyasmi, amit nem lehet egyszerűen őrültségnek tekinteni. Megpróbáltak politikai választ keresni azokra a problémákra, amelyek már a 90-es évek elejétől jelen voltak a lengyel politikában és társadalomban. Ezek rossz és veszélyes válaszok voltak, de ettől még a problémák valóságosak.
MN: Minek köszönhették az átmeneti sikerüket?
AS: A lengyel politikum egyik fő problémája a kilencvenes évek eleje óta a közöny, a politikai apátia volt. A rendszerváltás nem azt hozta az emberek számára, amit reméltek: stabilitás és jólét helyett bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot. Ez a történet mindenütt ismerős a régióban. Mindezt beárnyékolta a posztkommunista elitek szemérmetlen korrupciója, amely különösen az utolsó, Leszek Miller vezette baloldali kormány idején öltött szinte elviselhetetlen méreteket. Ez mintegy erkölcsileg is szembefordította a szavazók jelentékeny részét a harmadik köztársasággal. Kaczynskiék ezt próbálták kihasználni. Politikai programjuk sok eleme a republikánus modellre emlékeztetett: politikailag felelős és aktív polgárok alkossák közvetlenül a politikai közösséget. Erre épült az erkölcsi megújulást szorgalmazó retorikájuk is. Mindezt olyan hívó szavakkal spékelték meg - a nacionalizmus, kötődés az egyházhoz, a gondoskodó állam, amely megvédi az embereket, nem hagyja magára a szegényeket -, amelyek, szemben a hideg, érdekekre apelláló, liberális-racionalista nyelvezettel, alkalmasak voltak arra, hogy felkínálják az érzelmi azonosulás lehetőségét az állammal, a köztársasággal. És mindehhez hozzáadódott még a heves antikommunizmus. Lehet ezt populizmusnak is nevezni, de tagadhatatlan, hogy Európában ez egyáltalán nem számít sem botrányosnak, sem kivételesnek. Más kérdés, hogy végül ebből mi lett Lengyelországban.
MN: Mi volt az oka a talán kissé váratlanul gyors bukásuknak?
AS: Már a legelején sokkolta a közvéleményt, hogy a várakozásokkal ellentétben a baloldal 2005. őszi veresége után nem a két győztes, a Kaczynski-féle Törvény és Igazság Pártja (PiS) és a Donald Tusk vezette Polgári Platform lépett koalícióra, hanem az ikrek két olyan partner mellett döntöttek, akiket jobb helyeken egy lepukkant szalonba sem engednének be, nemhogy a kormányba. Az egyik az Önvédelem volt, egy szélsőségesen populista, Európa-ellenes párt, élén a hírhedett és korrupt botrányhőssel, Andrzej Lepperrel, a másik a fundamentalista katolikus, xenofób és antiszemita Lengyel Családok Ligája. A gyors bukás legfőbb oka az volt, hogy ez a két párt a botrányok sorozatában lényegében elenyészett, az ikrek politikai partner nélkül maradtak. De más okok is közrejátszottak. A republikánus modell pozitív elemeiből szinte semmi sem valósult meg, annál inkább előtüremkedtek a negatívak. Az ikrek példátlan tisztogatásba kezdtek az államapparátusban és a kormánytól független intézményekben is. A rendőrséget és az ügyészséget a kormány furkósbotjává tették. A vizsgálatok e tárgyban még nem zárultak le, de erős a gyanú, hogy a titkosszolgálatokat politikai ellenfeleik ellen vetették be. A korrupcióellenes harc és az erkölcsi megtisztulás jelszavával általános támadást indítottak az elitek és az értelmiség ellen. A döntő fordulat, amely a közvélemény meghatározó részét végleg ellenük fordította, az új átvilágítási törvény volt, amely közvetlenül 700 000, a családtagok révén több millió embert fenyegetett boszorkányüldözéssel, egzisztenciális talajvesztéssel. A botrányt a KOR (Munkásvédelmi Bizottság, a hetvenes évek végén alakult ellenzéki csoportosulás, a Szolidaritás egyik elődszervezete - a szerk.) egyik egykori alapítója, a Gazeta Wyborcza újságírója robbantotta ki, amikor nyilvánosan megtagadta a kötelezően előírt nyilatkozatot, vajon együttműködött-e az előző rendszer elnyomó apparátusaival. Példáját azután sok ezren követték a sajtóban, az egyetemeken és másutt. Mindenesetre, bármily meglepően hangzik, majd húsz évvel a kommunisták bukása után Lengyelországban megint a félelem és a gyanakvás nyomasztó légköre kezdett eluralkodni. Ez azonban a tavaly őszi választások után egy csapásra elillant. Legfőképp ezért jelentett ez a politikai kísérlet veszélyt a demokráciára. Mindazonáltal hozzá kell tenni, hogy Kaczynskiék pártja a választásokig nem sok szavazót vesztett. A szavazóbázisuk a választások után indult rohamos olvadásnak, miután elvesztették a hatalom dicsfényét. Ám korai lenne leírni őket.
MN: Tavaly ősszel Tusk Polgári Platformja vette át a kormányzást (a választásról lásd cikkünket: Független, Demokratikus Köjált!, 2007. október 25.). Kik ők, és mit akarhatnak?
AS: A Polgári Platform egy kis gdanski liberális-neoliberális körből nőtte ki magát. Akkor kerültek először a politika első vonalába a 90-es évek elején, amikor Walesa leváltotta Mazowieckit, és rövid időre Jan Bielecki lett a kormányfő. Ezután eltűntek egy időre, majd 1994-ben csatlakoztak a Mazowiecki-Geremek-Kuron-féle Szabadság Unióhoz, amelynek magam is tagja voltam. Így elég közelről ismerem a jelenlegi kormánypárt vezető politikusait. Akkoriban, a 90-es években leginkább a korai Fideszre emlékeztettek: fiatalos lendület, lezser jókedv, erősen liberális, piacgazdaság-központú gazdaságfilozófia, szabadságpártiság. A Szabadság Unió azóta lényegében szintén felmorzsolódott, főleg, miután Tuskék 2000 végén leváltak, és önálló pártot alapítottak. Eleinte kicsi volt a befolyásuk, de ahogy zsugorodott a baloldal bázisa és tekintélye, úgy gyarapodott az ő támogatásuk is. Mindazok, akiket riasztott a Kaczynski ikrek radikalizmusa és populizmusa, bennük látták a lehetséges alternatívát.
MN: Pedig a hírek szerint némi radikalizmusért és populizmusért ők sem mentek a szomszédba...
AS: Ez részben igaz egy időszakra, részben pedig nem. A kezdet kezdetén, 2001-ben saját politikai attitűdjüket amolyan visszafogott populizmusként - soft populism - határozták meg. Külön csoportot alkottak a parlamentben, de egészen bizarr módon úgy döntöttek, hogy frakcióként nem foglalnak el semmilyen pozíciót. A tagokra bízták, hogy ki mikor és hogyan szavaz. Ezzel az antipolitikus hozzáállással nyilván az volt a szándékuk, hogy senkitől se idegenítsék el magukat. Érdekes, hogy ez a vonásuk most, kormányra kerülve is valamiképpen megmaradt. Ugyanakkor egy idő után, különösen a 2005-ös választási kampányban maguk is adaptálták az ikrek radikális politikai nyelvezetét, egyes esetekben, például az átvilágítás kérdésében még túl is mentek rajtuk, amikor követelték, hogy minden érintett nevét tegyék közzé az interneten. Átvették az erkölcsi megújulás vehemens retorikáját is. Tegyük hozzá, az akkori viszonyok között aligha tehettek mást. Mindenesetre ezért gondolta azt mindenki, hogy a választások után koalícióra lépnek a PiS-szel. Mi több, enélkül az ígéret nélkül Kaczynskiék nem is tudták volna megnyerni a választásokat, hiszen sokan a Polgári Platformban látták az ikrek túlzott hatalmi ambícióinak lehetséges ellensúlyát, mivel radikális nyelvezetük ellenére mindig is távol állt tőlük a valóságnak az a voluntarista percepciója, ami a Kaczynski fivérekre jellemző volt.
MN: Ez a visszafogott populizmus miben nyilvánul meg ma? Mi a kormány jelenlegi politikája?
AS: Van néhány elképzelés, amit előszeretettel emlegetnek, noha pontosan tudják, hogy semmi esély a megvalósításukra. Ilyen az elképzelésük a választójogi reformról: kis választókerületek és tiszta többségi elv. De ide sorolható a szenátus eltörlése, vagy az, hogy szüntessék be a politikai pártok állami támogatását, és a polgárok, ha akarnak, rendelkezhessenek az adójuk egy százalékáról a pártok javára. Valamint ehhez tartozik az egykulcsos adó bevezetése is. Mindezek elfogadtatására semmi esély, hiszen nincsen többségük a parlamentben, és ott van még az államfő is, aki simán megvétózhat bármi effajta kezdeményezést. De jól hangzanak, és arra tökéletesen megfelelnek, hogy leplezzék, hogy a kormány közben lényegében nem csinál semmit. Ahogy az elmúlt két évben, most is a kivárásra játszanak.
MN: A politikai légkör mégis alapvetően megváltozott, nem?
AS: Ez így van, és talán túlzás is, hogy nem csinálnak semmit, hiszen tettek azért lépéseket a demokratikus intézményrendszer helyreállítása, az igazságszolgáltatás rendbetétele érdekében. Újra független hatalmi ággá teszik az ügyészséget, hiszen az ikrek uralma alatt bebizonyosodott, mennyire veszedelmes az ügyészség kormány alá rendelése. De mindezek inkább egy ambiciózus miniszter nevéhez köthetők. Komoly és örvendetes változások történtek a külpolitikában is: normalizálódott a viszony az EU-val, Németországgal és Oroszországgal is, sőt, aminek kifejezetten örülök, karakánabbak az USA-val, mint elődeik. Az iraki lengyel kontingenst visszavonták, és keményebb feltételeket szabnak a rakétaelhárító rendszer telepítésének engedélyezéséhez is. De mindezek a pozitív változások nem feledtetik, hogy a belpolitikában kockázatkerülésre rendezkedtek be. Semmilyen komolyabb változtatásba, reformba nem fognak, inkább a következő választásokra készülnek, illetve arra, hogy a legközelebbi elnökválasztáson Tusk nyerje el az államfői posztot.
MN: Az imént azt említette, hogy a Polgári Platfrom liberális gyökerekből nőtt ki. Föladták volna a liberális piaci reformok iránti elkötelezettségüket? Miért nem csinálnak semmit?
AS: Az a véleményem, hogy a lelkük mélyén liberálisok maradtak, legalábbis ami a gazdaságfilozófiájukat illeti, de ezt manapság nem verik nagydobra. Tudják, hogy a liberalizmus ma nem cseng jól sehol. Másrészt sikeresen átfazonírozták magukat amolyan konzervatív liberálisokká, erős kereszténydemokrata beütésekkel. A 90-es évek elején például még határozottan ellenezték az iskolai hitoktatás bevezetését, ma szőrmentén bánnak az egyházzal. Hogy mást ne mondjak, Tusk nemrég, 27 év házasság után kötött látványos templomi esküvőt. De persze a lényeg az, amit a régióban az elmúlt másfél évtizedben számtalanszor tapasztalni lehetett, hogy a reformok kezdeményezése mindig rendkívül kockázatos. A másik tényező szerintem az, hogy nem is voltak felkészülve a kormányzásra. Korábban egyikőjük sem töltött be felelős irányítói posztot, így nemigen tudják, hogy mit kell kezdeni a hatalommal.
MN: De meg is fordíthatjuk a kérdést: miért is kellene bármit is csinálniuk? A költségvetés viszonylag egyensúlyban van, a gazdaság gyors ütemben nő...
AS: Ez igaz, de bizonyos szerkezeti reformok még mindig váratnak magukra. Lengyelországban már nem lenne szükség mindent felforgató, radikális változásokra, ezek jó részén túl vagyunk, és a gazdaság fejlődik. Mégis, az egyetlen dolog, amibe a jelek szerint belevágnak, az egészségügy reformja lesz. Ezt már Kaczynskiék elkezdték előkészíteni, és elég nagy a társadalmi nyomás, hogy ezen a téren történjen valami. De ezenfelül még ott van az államháztartás, a munkaerőpiac, az adó- és az oktatáspolitika, ahol lennének még tennivalók. Még mindig jelentős vagyon van állami kézben értelmetlenül, amit privatizálni kellene. Mélyen hallgatnak arról, mikor akarják bevezetni az eurót, és mit terveznek ennek érdekében megtenni. Meglepő, hogy a kormány a gazdaságpolitikában a legkevésbé aktív, pedig előéletük alapján e területen lehetett a legtöbbet várni tőlük. A közvélemény hatvan százaléka, a modernizációban érdekelt társadalmi csoportok döntő többsége ma a kormány mögött áll. Ezért azt tartom a jelenlegi kormány legnagyobb hibájának, hogy nem élnek azzal a jószerivel ölükbe pottyant lehetőséggel, amit a jelenlegi politikai helyzet biztosítana számukra.
MN: A lengyel baloldali párt hét évvel ezelőtt negyvenszázalékos támogatást kapott, majd alig négy év kormányzás után, a 2005-ös választásokon lényegében megsemmisült, a szavazatok alig négy százalékát szerezte meg. Azóta teljesen kicserélődött a párt, a katasztrófa fő felelősének tartott Leszek Millert és klikkjét eltávolították a pártból, a tavaly őszi választásokon mégis elmaradt a nagy visszatérés. Milyen kilátásaik vannak ma a lengyel szocialistáknak?
AS: A lengyel baloldal vereségének okaként legtöbbször a mérhetetlen korrupciót és a hatalmi arroganciát szokás megjelölni. Ennél azonban többről van szó. Az igazság az, hogy súlyos árat kellett fizetniük az ország EU-csatlakozásáért. Komoly megszorításokra volt szükség, hogy tartani lehessen az előírt feltételeket. A választók ezért is büntették őket. A kilátásaik nem nagyon biztatóak ma sem. Két év nem elég ahhoz, hogy feledtessék a posztkommunista múltat, amibe most már nemcsak a rendszerváltás előtti időszak értendő, hanem a rendszerváltás utáni korszak vétkei is. Azért is kétséges a gyors talpraállásuk, mert bár tehetséges és rokonszenves fiatalemberek vették át az irányítást, hiányzik belőlük a politikai karizma, a meggyőző erő. Végül azzal is meg kell küzdeniük, hogy a Kaczynski-féle populista jobboldal ellopta túlük a baloldali identitás meghatározó elemeit, kisajátította a hagyományos baloldali hívó szavakat, legfőképp az oltalmazó, paternalista állam ígéretét. Könnyen lehet, hogy Lengyelországban az ír modell áll elő: baloldali párt lényegében nincs, a politikai mezőt két egymással versengő jobboldali párt uralja. Lengyelországban ez egy mérsékelt konzervatív-liberális erő lehet, és egy radikális, populista jobboldali párt.
MN: Ön elégedett ezzel a helyzettel?
AS: Nem, de nem tudom, hogy mitől változna meg a közeljövőben. Ugyanakkor a lengyel pártrendszer még ma is nagyon képlékeny. Mindenesetre ez a felállás önmagában nem veszélyezteti a demokráciát, a többit pedig majd meglátjuk. És nem mellékes, hogy a jelenlegi kormány legalább renoválta a liberális demokrácia intézményrendszerét.
MN: Pozitívumként említette a kormány határozottabb fellépését az amerikaiakkal szemben. Milyen új feltételeket szabnak a rakétaelhárító rendszer telepítéséhez?
AS: Biztonsági garanciákat kérnek, és több támogatást a hadsereg fejlesztésére. Mindezt természetesen azért, hogy az esetleges orosz nyomásnak hathatósabban ellen tudjanak állni. Ugyanis az orosz sugalmazásokkal ellentétben a rendszer Lengyelországnak semmiféle védelmet nem nyújtana.
MN: Még mindig fenyegetőnek tartja az orosz expanziós törekvéseket?
AS: Nem hiszem, hogy Oroszországnak hagyományos imperialista törekvései lennének. Ez nyilvánvalóan képtelenség. De nem lehet nem észrevenni, hogy igyekeznek megváltoztatni a posztszovjet korszakban kialakult játékszabályokat, nyomást gyakorolni a volt csatlós országokra, és az energiafegyvert is bevetve elszigetelni és destabilizálni a régiót. Putyinék pontosan tudják, hogy a rakétarendszer semmilyen veszélyt nem jelent a számukra, de tesztelni akarják az új NATO-tagállamok szilárdságát és ellenálló képességét. Szerintem nem kell engedni ennek a nyomásnak.
MN: Hogyan értékelik Lengyelországban a magyar kormány elköteleződését a Déli Áramlat iránt?
AS: Lengyel értelmiségi körökben némi bosszankodással és értetlenséggel konstatálták a magyar kormány döntését, amely az általános vélekedés szerint ellentétes a lengyel és a magyar érdekekkel is. Nem igazán érthető, miért növelik a magyarok a függőségüket az orosz gázszállításoktól, amikor elég nyilvánvalóan az lenne az ésszerű, ha az energiaellátásukat valamiképpen diverzifikálnák.
Aleksander Smolar
az 1968-as varsói diákmegmozdulások egyik vezéregyénisége volt. A diákok elleni munkásőrpogromok elől Párizsba emigrált. 1989-ben visszatért hazájába, a rendszerváltás utáni első demokratikus kormányfő, Tadeusz Mazowiecki tanácsadója lett, majd a Szabadság Unió (UW), az egykori Szolidaritás liberális csoportjaiból 1994-ben alakult párt egyik alapítója volt. Ma a párizsi székhelyű francia tudományos intézet, a Centre National de la Recherche Scientifique kutatója, hazájában befolyásos politikai közíró és a varsói Stefan Batory Alapítvány elnöke.
