Az oktatás kereteit manapság is meghatározó tekintélyelvű, központosított, merev ("poroszos") oktatási rendszer fölött eljárt az idő. A szigorú tanár-diák hierarchián alapuló, a lexikális tudás mindenhatóságára összpontosító szisztéma mára "sikerrel" elérte, hogy bár a középiskolai tanulók többsége hetente negyvenöt óránál is több időt fordít az iskolai tanulmányokra, a diákok olvasási és szövegértési képességei siralmasak a nemzetközi összehasonlításban, valamint a felsőoktatásba kerülők csupán egyharmada rendelkezik középfokú nyelvvizsgával.
Az új jogszabály kimondja: legkésőbb abban az évben kell megkezdeni az iskolai tanulmányokat, amikor a gyerek betölti 8. életévét. Korábban a tankötelezettség kezdetének időpontja nem volt pontosan megállapítva; az iskolapadba túlkorosan kerülő tanulók így eleve hátránnyal startoltak, hiszen jóval nehezebb volt számukra a beilleszkedés, és ez többnyire tanulmányaikra is kihatott. Az egyenlő indulási esélyek megteremtésének szándéka vezérelte azt a változtatást is, amely szerint a jövőben az óvodába nem járó gyerekek mindegyikének meg kell jelennie az iskolai alkalmasságot megállapító nevelési tanácsadó testület előtt. A cél, hogy senki ne maradhasson ki az alapfokú képzésből. Szintén az esélyegyenlőséget erősíti, hogy a középfokú intézményekben nyelvi és informatikai felzárkoztató nulladik évfolyamok indulhatnak, és mostantól a szakiskolákban is lehet érettségit szerezni.
Az új szemlélet szerint az iskola elsődleges feladata az egyéni képességek kibontakoztatása. Ennek szellemében az óvodai neveléssel összefüggésben a törvény fogalomtárából kikerült az "iskolai életmódra felkészítés", új elemként megjelent viszont
az egyénközpontúság elve
Ehhez kapcsolódik a felesleges iskolai terhek csökkentésére való törekvés is. A szak- és középiskolákban eddig minden egyes tantárgyat "elölről kezdtek" oktatni, vagyis az általános iskolai anyagnál ugyan részletesebben, mélyebben, de megismétlődtek azok a témák, amelyekről a diák korábban már hallott. Miután az általános tankötelezettség ezután 16 helyett 18 éves korig tart, lehetőség nyílt arra, hogy ez a gyakorlat megszűnjön, és az iskolakezdéstől a középfokú tanulmányok befejezéséig tartó szakaszt egységes folyamatként kezeljék. (Az új szisztémára átállást átmeneti szabályok biztosítják.) Az így felszabaduló többletidő olyan tárgyterületek tanítására fordítható, amelyek szükségességét senki sem vitatja, a hagyományos tanrendbe azonban egyszerűen "nem fértek bele". Kevesebb lesz a délutáni pluszóra, másrészről viszont "nagykorúsítják" a felső tagozatosokat, hiszen középiskolai szinten tanulják majd a tárgyakat. Nem a követelmények csökkentéséről van tehát szó, hanem az iskolán kívüli terhek mérsékléséről, és a tárca szándékai szerint a modern kor kívánalmaival lépést tartó területek beépítéséről a meglévő iskolai időkeretbe.
Ahhoz azonban, hogy a tanulók már az általános iskola felső tagozatában képesek legyenek elsajátítani középiskolai szinten mondjuk a Római Birodalom történetét, elengedhetetlen, hogy a mostaninál jóval biztosabb legyen a szövegértési képességük. Az alapkészségeket (olvasást, fogalmazást) megalapozó időszak ezért két évvel meghosszabbodik, vagyis egészen a hatodik osztály végéig megmarad az egy tanítóra épülő, emberközelibb rendszer. (Bár átalakul az alsó és felső tagozatból álló szerkezet, az ellenzéki értelmezésekkel ellentétben a 8+4 osztályból álló iskolarendszer érintetlen marad.)
Újítás a "projektoktatás" lehetősége is; ezek olyan, gyakorlati problémák megoldására szerveződő foglalkozások, amelyek kevésbé veszik szigorúan a hagyományos tanár-diák hierarchiát, a hangsúly inkább az együttgondolkodáson van. Kötelezővé válik az általános iskola első három osztályában és a negyedik évfolyam félévekor a szöveges minősítés. Az ilyen, a frusztrációt és a stresszt csökkentő változások a várakozások szerint jótékonyan hatnak a tanulmányi eredményekre. (A szöveges minősítés az osztályozásnál jóval árnyaltabb értékelést tesz lehetővé.)
A pedagógusok jelenlegi felkészültsége és képesítése ehhez nem elégséges. A jövőben ezért az alsós tanítóknak továbbképzésen kell átesniük azért, hogy ötödik és hatodik osztályosokkal is foglalkozhassanak. Nemcsak nekik kell azonban megismerkedniük a felsősök neveléséhez szükséges alapelvekkel, hanem azoknak a tanároknak is módszertani továbbképzésen kell részt venniük, akik 12 évesnél fiatalabbakat fognak oktatni. Mindezt azért, hogy minél jobban megismerjék az adott korosztálynak megfelelő tanítási metódusokat, azaz jobban tudjanak figyelni a diákok igényeire, képességeire - a személyiségükre. Ezért a törvény kimondja: a valamely tárgyban szerzett szakképesítés csak a megfelelő pedagógusi képesítéssel együtt jogosít fel valakit arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon.
Az új tárgyak tanrendbe való beépítését megkönnyíti, hogy az új közoktatási koncepció nem tantárgyakról, hanem műveltségterületekről, "modulokról" beszél. Nem kell tehát új tanárt felvenni minden új tantárgyhoz, mert a rokon területen képesítéssel rendelkező pedagógus is oktathatja ezeket. Nyilván nem lesz egyszerű a pedagógustársadalommal elfogadtatni azt, hogy a közoktatás színvonalának növekedése érdekében nekik is új ismereteket kell elsajátítaniuk.
Liberálisnak mondhatók azok a módosítások is, amelyek a központosítottság ellen hatnak, és az oktatási
intézmények autonómiáját erősítik
A cél az, hogy minél több, az oktatással kapcsolatos döntés helyben szülessen meg: ott, ahol a legjobban ismerik a lehetőségeket és az elvárásokat. A szakminiszter irányítási kompetenciájából kikerül például a tankönyvvé nyilvánítás szakértői rendszerének működtetése: ez a helyi önkormányzatok feladata lesz ezentúl. Rendkívüli tanítási szünetet sem a miniszter, hanem a helyi főjegyző rendelhet el. Az iskoláknak a jövőben nagyobb lesz a mozgástere a helyi tantervek és a pedagógiai programok elkészítésében is, mert az oktatási miniszter által kiadott kerettantervek elvesztik kötelező érvényüket, azok pusztán ajánlások lesznek. Változtatás, hogy korlátozza a törvény a fenntartó intézményátszervezési lehetőségét, az önkormányzatnak például ilyen jellegű döntés meghozatalánál ezentúl egyeztetési kötelezettsége lesz, valamint ki kell kérnie valamely, az országos szakértői névjegyzékben szereplő független személy véleményét is - ezek hiányában határozata semmis. A törvény azt is világossá teszi, hogy az intézményvezetés és a fenntartással kapcsolatos döntésekre jogosult kör között nem lehet személyi összefonódás.
Az iskolák ezentúl tehát maguk dönthetik el, hogy a kerettanterv vagy a Nemzeti alaptanterv alapján dolgozzák-e ki helyi tantervüket. A helyi tanterv elkészítésében részt vevő pedagógusok munkáját az iskola a jövőben beszámíthatja a kötelező tanórai foglalkozások teljesítésébe. Az intézmények szabadsága nő azzal is, hogy új jogosítványként a kezükbe adják annak szabályozását, hogy milyen rendszer szerint végzik az írásbeli beszámoltatásokat. Saját hatáskörbe került annak eldöntése, hogy milyen gyakorisággal, mekkora anyagból kérik számon írásban a tanultakat. Lehetőségük lesz arra is, hogy a helyi pedagógiai program az 1-től 5-ig terjedő skálán való értékelést bizonyos (nem érettségi!) tárgyaknál megszüntesse. A hét végi, illetve a tanítási szünetekre feladott házi feladat sokat citált eltörlése sem szerepel kötelező érvénnyel a törvényben: ez megint csak lehetőség az intézményeknek arra, hogy kialakítsák azt a gyakorlatot, ami meglátásuk szerint a leginkább szolgálja a tanulók érdekeit.
Az iskolák kezéből kétségkívül elvész viszont egy eszköz: nagy visszhangot váltott ki, hogy az általános iskola első három évfolyamán csak szülői beleegyezéssel lehet évet ismételtetni a gyerekkel. A törvényalkotókat nem a pedagógusok jogkörének öncélú korlátozása vezérelte, hanem az a meggyőződés, hogy ebben az időszakban a gyermek teljesítménye még sokkal inkább a családi hátteréről és - az ezzel szorosan összefüggő - egyéni fejlettségéről, érettségéről tanúskodik, semmint valódi képességeiről. Az iskola feladata éppen az, hogy ezeket az induláskor meglévő hátrányokat a negyedik évfolyam végére kiegyenlítse, ne pedig konzerválja és újratermelje. A tanítás szabadsága az egyik oldalon, a gyerek "mindenek felett álló érdeke" a másikon - és a jogalkotók a másodikat ítélték súlyosabbnak.
A szülők jogai
más - kevésbé problematikus - pontokon is izmosodtak. Mivel az oktatáshoz szükséges ruházati és egyéb felszereléseket nekik kell megvásárolni, a törvény kimondja: minden, a célra alkalmas eszközt, felszerelést el kell fogadnia a tanárnak, minőségtől, márkától, árfekvéstől függetlenül, és a beszerzés módjáról is a szülő jogosult dönteni. A jogszabály előírja, hogy a következő tanév várható kiadásairól június végéig tájékoztatni kell a szülőket, hogy a terhek ne egyszerre jelentkezzenek. Azt is kimondja, hogy az intézményen kívüli foglalkozások (erdei iskola, múzeum- vagy könyvtárlátogatás) kiadásai nem a szülőt, hanem az iskolát terhelik, az ingyenes ellátások részeként értelmezendők tehát. A szülői munkaközösségek súlya mind a nevelési-oktatási intézményekben, mind a miniszteri döntés-előkészítésben megnőtt. Egy másik helyen viszont a törvény azokat a kötelezettségeket nevesíti, melyek a szülőt terhelik, például a nevelővel való folyamatos kapcsolattartást.
A személyes adatok védelmének garanciái terén a reform kritikusai szerint csorbulnak a szülők jogai (a Fidesz erre hivatkozva fordult az Alkotmánybírósághoz). A módosítás pontosan megfogalmazza, hogy mely adatok hova és milyen céllal továbbíthatók az oktatási intézményekből, és az intézményekben foglalkoztatottak számára kötelezővé teszi, hogy a munkájuk során tudomásukra jutott adatokat megőrizzék. (Ebből következően a bíróság vagy a hatóság nem veheti figyelembe azt a vallomást, amely e titoktartási kötelezettség megszegésével tétetett.) A jogalkotói szándék szerint ez elősegítheti a tanár-diák kapcsolat elmélyülését, hiszen a gyerek a legféltettebb titkait is megoszthatja pedagógusával. A másik oldal szerint viszont a szülőnek igenis joga van tudni mindenről, ami a gyermekével történik.
A világnézeti, lelkiismereti szabadságba ezentúl a politikai meggyőződés is beleértendő, tehát az ehhez való jog sem sérülhet a közoktatási intézményekben. Párt vagy párthoz kötődő szervezet eddig sem működhetett nevelési-oktatási intézményben, mostantól azonban minden pártpolitikai célhoz kapcsolódó tevékenység tiltott abban az időszakban, amikor a gyerekek a pedagógus felügyelete alatt állnak (értelem szerint a pedagógus sem agitálhat, a burkolt ráhatás sem megengedett).
A hátrányos megkülönböztetés tilalma is erősödött a közoktatási törvényben. Ha sérül az egyenlő bánásmód elve, mostantól már nemcsak az érintettnek, hanem más emberjogi szervezeteknek is joga van eljárás megindítására. (A romák szegregációja közismert gyakorlat idehaza; közkedvelt módszer, hogy ezeket a tanulókat enyhe értelmi fogyatékosnak nyilvánítják.) A törvény egyébként sem a "részképesség", sem az "iskolai teljesítményzavar", sem a "fogyatékos" jelzőt nem használja, utóbbi helyett a "sajátos nevelési igényű gyermek" kifejezést alkalmazza. (Az újraszabályozásnál fontos szempont volt, hogy a fogyatékossághoz kapcsolódó különleges juttatások - gyermekétkeztetés, tankönyvellátás - ne kerüljenek veszélybe.) Az ilyen diákok fejlesztő felkészítése új elemként jelenik meg a közoktatás szolgáltatási rendszerében: a készségfejlesztés, rehabilitáció ezentúl tehát közoktatási feladat, miáltal az engedélyezése is szigorodik. Ha a gyámhatóság védelmébe vette a gyereket, igazolatlan mulasztás esetén sem zárható ki az óvodából, a kollégiumból pedig fegyelmi határozattal sem. A pedagógus-érdekképviseletek többször kifejtették: a hátrányos helyzetű gyerekek integrációja csak a jóléti társadalmakban valósítható meg, ahol van állami pénz a kellő számú fejlesztő pedagógusra. Itthon viszont - állítják - az ilyen törekvések színvonalcsökkenéshez vezethetnek, a jobb helyzetű és képességű gyerekek pedig valószínűleg iskolát váltanak.
A parlamenti ellenzék által
"cselédpasszusnak" becézett
és az Alkotmánybíróságnál is megtámadott módosítás legfontosabb hatása minden valószínűséggel az lesz, hogy a pedagógusok foglalkoztatásának gyakorlata összhangba kerül a hatályos törvényekkel. Arról van szó, hogy a jövőben nem számít majd rendkívüli munkavégzésnek, ha a pedagógus a törvényben előírt kötelező óraszámnál többet teljesít. A logika szerint indokolatlan a heti 40 óránál rövidebb munkahét esetében rendkívüliségről beszélni, és a kötelező óraszámok merev rendszere ellene hat a rugalmas és hatékony munkaszervezésnek. A munkáltató ezért - ha indokoltnak látja - a kötelező órák felett is elrendelhet munkát, természetesen óradíj fizetésének kötelezettsége mellett. Erre eddig is számtalan példa volt a gyakorlatban, csak éppen a kötelező óraszámon felüli tanítási órák megtartására a felek a munkaszerződés, illetve a közalkalmazotti kinevezés mellett polgárjogi szerződést kötöttek. Mostantól nincs szükség erre a féllegális megoldásra, a törvény tiszta, egyszerűbb helyzetet teremt. Az eddig érvényben lévő szerződéseket és kinevezéseket a munkáltató azonban egyoldalúan nem változtathatja meg, ezért vélik úgy az előterjesztők, hogy kényszer helyett megállapodási lehetőségről kell beszélni. A pedagógusok tehát rendezett jogi környezetben vállalhatnak ezentúl többletmunkát anyaintézményükben.
Miután Mádl Ferenc államfő nem találta megalapozottnak sem a "cselédpasszussal" (amely az érdekvédők értelmezése szerint évi plusz 216 tanítási óra elrendelését teszi lehetővé minden pedagógus számára), sem pedig az alsós diákok évfolyamismétlésével kapcsolatos alkotmányos aggályokat (utóbbi a "tanítás szabadságával" volna ellentétes), a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) az Alkotmánybírósághoz fordult. A PDSZ egyébként nem a legnagyobb tagságú érdekvédelmi tömörülés. Árulkodó, hogy bár a PDSZ-en kívüli többi érdekképviselet is fenntartja aggályait (erről lásd keretes írásunkat), a reform alap-törekvéseivel egyetért, és nem csatlakozott a beadványhoz. A közoktatási reformot tehát - szemben azzal, amit az ellenzék sulykol - nem utasítja el alapjaiban a szakma.
Egy ilyen mértékű reform csak több lépésben hajtható végre, már csak a költségvonzatok miatt is. Ezért a változások - az államkassza és a fenntartó intézmények anyagi teherbíró képességére tekintettel - fokozatosan, több tanítási éven át realizálódnak.
Bugyinszki György
A szakma kritikái
Hét pedagógusszervezet, a Gimnáziumok Országos Szövetsége, az Általános Iskolai Igazgatók Országos Szövetsége, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet, a Magyar Nevelők és Tanárok Egyesülete és a Kollégiumi Szövetség közös nyilatkozatban bírálta a módosításokat (kritikáik lényegileg megegyeznek a Fidesz és az MDF kifogásaival). Sérelmezik a törvénynek azt a sugalmazását, hogy "a pedagógusok jelentős része inkompetens a saját szakmai feladatainak ellátásában", és azt, hogy a közoktatás-finanszírozás, a pedagógusképzés égető gondjait nem orvosolja a reform. A költségvetési törvényhez kapcsolva elfogadott kötelező tanulói óraszámcsökkentésről szóló módosítást kifejezetten átgondolatlannak tartják, rámutatva, hogy a döntés hátterében "nyilvánvalóan pénzügyi és nem szakmai megfontolások" állnak. Félelmeik szerint mintegy 4500 pedagógus veszítheti el állását emiatt, és a rendkívüli munkavégzés újraszabályozása is - közvetett módon - elbocsátásokat generálhat. A törvény vitájában azonban kormánypárti oldalról elhangzott: a módosításban csak a pedagóguslétszám alsó küszöbe szerepel, ezért az új jogszabály nem adhat alapot, legfeljebb ürügyet esetleges elbocsátásokra.
A kétszintű érettségi bevezetését (erről lásd: Matúra futura, MaNcs, 2003. április 24.) támogatják a pedagógus-érdekképviseletek, bár rámutatnak a felsőoktatási intézmények érzékelhető bizonytalanságára. Ezért a 2005-ös nyitányt korainak tartják.
Sipos János, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára a Narancsnak elmondta: a pedagógusképzés reformját nem ildomos számon kérni a módosított közoktatási törvényen, hiszen azzal majd a felsőoktatási reform foglalkozik, amelynek az anyagát jórészt még egyeztetik. (Tavasszal a miniszter pedagógusképzési munkacsoportot hozott létre.) A pedagógusi munkaterhek növekedését bíráló megjegyzésekre így reagált: önkéntes vállalások lehetőségéről van szó, azt azonban valóban nem tudja a kormányzat garantálni, hogy az évtizedekkel ezelőtt szerzett tudás a jövőben is elegendő lesz a tanításhoz. "Szükség van a szakma megújítására, ezzel összefüggésben pedig a pedagógusok folyamatos továbbképzésére." A tömeges pályaelhagyás Sipos szerint rémkép, összességében inkább több, mint kevesebb pedagógusra lesz szükség. "A gyerekek terhei nem feltétlenül csökkennek, inkább átalakulnak. De miért olyan nagy baj, ha a diák az iskolában ezentúl többet foglalkozhat azzal, ami érdekli?" - véli a helyettes államtitkár.
