"A kultúrának is meg kellett húznia magát"

Baán László, az NKÖM közigazgatási államtitkára
szerző
Babarczy Eszter
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Interjúalanyunk a 90-es évek közepén több, a kultúra feladatáról és finanszírozásáról szóló írásában is azt fejtegette, hogy (akkor) még mindig a Kádár-rendszer struktúrái határozták meg a kultúrával kapcsolatos attitűdöket, és ebből eredt a kulturkampfként ismeretes jelenség is. Baán ekkor "paradigmaváltást" sürgetett: azóta kormányhivatalnok lett egy olyan kormányban, amely a kultúra támogatását újraközpontosította, és amely alatt a kultúrharc eddig ismeretlen hevességgel szedi áldozatait.

MaNcs: Mi az összefüggés a Kádár-korszak és a posztkádári kor kultúrharca között?

Baán László: Magyarországon a kultúrának egészen a rendszerváltásig nagy szerepe volt a társadalmi és a politikai küzdelmekben. Ez a politikai szerep 1989-90, a politikai szabadság és a nemzeti függetlenség elnyerése után kiürült. Evvel egy időben megjelent az új globális média, amely az emberek kulturális fogyasztását radikálisan átalakította. E két tényező következtében az lett volna a törvényszerű, ha az történik itt is, mint Csehországban vagy Lengyelországban: a politika, elvesztvén érdekeltségét a kultúra mint legitimációs terep iránt, csökkenti a kultúra iránti állami finanszírozási hajlandóságot. A kulturális intézményrendszer egy része ennek következtében össze is omlott ezekben az országokban. Magyarországon ez nem történt meg, itt például nem zártak be köztulajdonban lévő színházat 1990 óta. Ez egyedülálló a térségben.

A kultúra legitimációs szerepe, amely a Kádár-korszakban szembetűnő volt, s amelynek köszönhetően - legalábbis a támogatott kategória részére - mindig aránylag bőséges források álltak a rendelkezésére, azért nem szűnt meg, mert 1990 és 1994 között két, nagyjából egyenlően erős politikai tábor állt egymással szemben. A kormányhatalom a konzervatív koalícióé, az önkormányzati hatalom a liberális ellenzéké, és az utóbbinak ezen túl a médiában is jelentős pozíciói voltak. Ez a viszonylagos egyensúly tartotta fenn a kultúra mint szimbolikus politikai erőtér jelentőségét. 1994-ben viszont hatalmas többséget szerzett a parlamentben az akkori kormánykoalíció. A győztesek számára érdektelenné vált a kultúra mint hadszíntér. A másik oldalon pedig az egykori ellentábor, a konzervatívok számára nem állt már rendelkezésre gyakorlatilag semmilyen jelentősebb önálló finanszírozási forrás a harc folytatásához.

MaNcs: Csakhogy a viszonylagos egyensúly 1990 és 1994 között éppenséggel nem egyezkedéshez vezetett, hanem presztízsharchoz, a kulturális pozíciókért folytatott vérig menő küzdelemhez, amely nem táplálta a megegyezési készséget.

BL: Nem is azt mondom, hogy a kultúrharc jót tett az egyezkedésnek vagy a kultúrának - a kultúra finanszírozásának tett jót. Kialakultak a csapatok, a mieinknek mi adunk, az övéiknek ők, s a semlegesek is kapnak, hogy ne legyen botrány. Okos szakmák eleve kettéosztották magukat: ti kommunikáltok azokkal, mi meg ezekkel. Kutatási adatok bizonyítják, hogy ´94-re a kulturális termékek iránti kereslet már meghaladta a ´89-es szintet. Ha háború van, a felek ellátják csapataikat, hogy számíthassanak a lojalitásukra. Ha nincs háború, mert elfogy a szándék vagy a pénz, akkor a csapatokat szélnek eresztik.

MaNcs: Valóban így történt ez ´94 után? Szélnek eresztették a csapatokat?

BL: A győztesnek már nem volt olyan fontos a dolog, hogy folytassa, a vesztesnek meg nem maradt hozzá eszköze. El is kezdődött az állami szerepvállalás eróziója. Lehetett érezni a kulturális közvéleménynek a kormánykoalícióhoz közismerten közelálló körei elkedvetlenedésén is, hogy a győzelem után létrejövő helyzetet sem érezték igazán a magukénak.

MaNcs: A jobboldalon sokan vitatják, hogy az úgynevezett liberális értelmiség elveszítette volna érdekérvényesítő képességét az MSZP- SZDSZ-kormány alatt. Bokros Lajos, aki korábban mindenféle elkülönített alapot meg akart szüntetni, végül békén hagyta a Nemzeti Kulturális Alapítványt (NKA). Igaz, hogy jó néhány költségvetési kedvezményt megvontak, például a tb-mentességet és egyéb adókedvezményeket, de intézmények továbbra sem szűntek meg, és az állami támogatásból élő könyvkiadás vagy színházi szféra is inkább csak szimbolikus vereségeket szenvedett. A könyvkiadás és a folyóiratok ellehetetlenülése is az utóbbi két évben kezdődött meg.

BL: Köztisztviselőként nem tisztem a különböző kormányok kultúrpolitikáját összehasonlító elemzés tárgyává tenni. Annyit megjegyeznék, hogy valamennyi európai országban létkérdés a kulturális területek számára, hogy miképpen biztosítható az állami támogatások stabilizálása, esetleg növelése, miközben a kultúra iránti direkt kormányzati politikai érdekeltség meglehetősen csekély.

MaNcs: De 1998-ban mintha ismét előtérbe került volna a szimbolikus legimitáció és az ezzel kapcsolatos harcok kérdése.

BL: Az 1994 és 1998 közötti időszakban a szekértábor-állapot megszűnt, és ez elindította azt az eróziós folyamatot, amely egyébként már a rendszerváltáskor elindult volna. Így viszont a magyar kultúra megúszott négy évet, éppen a recesszió legrosszabb éveit. Az ország gazdasága ´94-ben kezdett már kijönni a gödörből, tehát a politika eltávolodása nem érte sokkszerűen a kultúrát. De az kimutatható, hogy ettől kezdődően a kultúrára fordított közvetlen állami források reálértéke csökkent.

MaNcs: Csakhogy ez abból fakad, hogy az előző kultuszkormányzat igyekezett volna az úgynevezett karnyújtási távolságra elvet érvényesíteni, és átállni az állami költségvetéstől függetlenített alapok és a nonprofit kedvezmények nyújtotta támogatásra.

BL: Sem az NKA, sem pedig az indirekt piaci eszközök, kedvezmények nem képesek kiváltani a közvetlen állami támogatásokat. Vessük össze a számokat: az NKA költségvetése jelenleg négy és fél milliárd forint, a kultusztárcáé pedig 65 milliárd.

MaNcs: Az NKA költségvetése viszont eddig nem az állami költségvetés jóindulatától függött, hanem annak a kereskedelemnek a volumenétől, amely után a kulturális járulék befolyik az alapba. Tehát a gazdasági fellendüléssel az NKA forrásai folyamatosan bővülhetnek anélkül, hogy állami újraelosztásra lenne szükség.

BL: Igen, a kulturális járulék kiterjesztése a termékek széles skálájára nagyon fontos lépés volt. Emlékeim szerint egyébként ezt a parlamentben a kormánypárti és az ellenzéki frakciók egyaránt támogatták. Továbbmenve: a járulékoltatás további kiszélesítését sem lenne szabad levenni a napirendről, hiszen az NKA bevételei nem csak bővülhetnek: tavaly például már csökkenés mutatkozott. Ami pedig a direkt állami szerepvállalást illeti: Magyar Bálint minisztersége alatt maga is váltást hajtott végre az addigi kulturális politikában, s különösen a beruházások terén egy offenzív állami támogatási programba vágott bele. Ugyanakkor ezek mögött nem volt meg mindig az egyes beruházási projektek teljes fedezete. A stratégia az volt, és adott viszonyok között ez lehet érvényes stratégia is, hogy bedugom a lábam az ajtórésbe, aztán meg meglátjuk, csak sikerül majd tágítani, azaz egy-egy kormányülésen megszerezni a kabinettől az aktuálisan szükséges két-háromszáz millió vagy két-három milliárd forintot.

MaNcs: Nézzük a Nemzeti Színházat. A Fidesz - MPP ´94-es választási brosúrájában, amelynek kulturális fejezetét jelentős részben ön írta, a kiemelt nemzeti intézmények finanszírozását tartja a kultúratámogatás egyik fontos feladatának. Egy ´98 végi interjújában azt mondja, hogy egy erős minisztérium képes a költségvetésben érvényesíteni a maga prioritásait. Ehhez képest az építést arra hivatkozva állítja le az a minisztérium, amelynek ön akkor már gazdasági helyettes államtitkára, hogy nincs rá pénz. Politikai döntés volt ez vagy gazdasági? Netán mégsem olyan erős a minisztériuma?

BL: Nem a minisztérium állította le az építkezést, erre nincs hatásköre, hanem a kormány. Természetesen ez egy kormányzati politikai döntés volt, amely mellett világos gazdasági érvek is szóltak. 1998-ban, amikor megkaptam a gazdasági helyettes államtitkári kinevezésemet, az első utam a Pénzügyminisztériumba vezetett. Kérdeztem, mi várható. Azt mondták, ők tavasszal már elkészítették - választási eredményekre való tekintet nélkül - a javaslatot egy 200 milliárdos visszafogásra, mert ennyi nem teljesíthető ígérettöbblet halmozódott fel az előző kormány által hozott jogszabályokból, határozatokból. Tehát a kultúrának is meg kellett húznia magát bizonyos területeken: ide tartozott a Nemzeti Színház ügye is.

MaNcs: Ha az NKA vívmány, mi a magyarázata annak, hogy éppen ez a kormány, amelynek prioritása a kultúra, meg akarta szüntetni? Vagy legalábbis oly módon átszervezni, hogy elveszítse önállóságát?

BL: 1993-ban, amikor az NKA létrejött, még erős volt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának emléke, s ezért a kultúra ügyeit igyekeztek minél távolabb tartani az államtól. Ez azonban nem feltétlenül jó vagy akár nemzetközileg bevett eljárás. Nyugat-Európában rendre erősebb az Arts Council, a művészeti tanács típusú intézmények kapcsolódása az államhoz, mint nálunk. Nagy-Britanniában pedig, amelynek Arts Councilja az NKA első számú példaképe volt, a 90-es évek elején létrehozták a korábban nem létező kultuszminisztériumot Nemzeti Örökség Minisztériuma néven - s ezt éppen a kulturális közvélemény küzdötte ki, mert érezte, hogy az állam politikai figyelme híján folyamatosan apadnak a kultúrára szánt központi költségvetési források.

Az NKA története során létrejött egy olyan széles szakmai kollégiumi, kuratóriumi rendszer, amelyből ´95-től az állam lényegében teljesen kivonult. Tudjuk ugyanakkor, hogy mint mindenféle döntési mechanizmusnak, a kuratóriumi döntéshozatalnak is vannak előnyei és hátrányai. A mindenkori szabályozásnak ez utóbbiakat kell mérsékelnie. A legfőbb közismert hátrány, hogy a kuratóriumok döntéseikben középre nivellálnak, sokfelé keveset adnak, a legrosszabbakat kiszórják, de alapvetően senkit se akarnak preferálni vagy megbántani. Ezért vannak olyan programok, amelyeknek esélyük sincs arra, hogy érdemi mértékben kuratóriumi támogatást kapjanak. Egy Velencei Biennálén való magyar részvétel mondjuk harmincmilliós tétel. Ha egy szakmai kollégium egy-egy képzőművész katalógusához ötszázezer vagy egymillió forintot tud adni, akkor nem fogja az elosztható pénz jelentős részét egy vagy több nagy projektre szánni.

MaNcs: De nem azt mondja ön vagy a Fidesz-program, és nem volna-e ésszerű, hogy az ilyen típusú nagy rendezvények támogatása ne az NKA feladata legyen?

BL: Jelenleg egyéb, ezt kiváltó forrás híján ez is az NKA feladata. Az a húsz százalék, amely 1999-ben az NKA elosztható pénzeiből a miniszteri keretbe került, az előző kulturális kormányzat alatt is nagyobb projektek finanszírozására szolgált, csak éppen úgy kellett azt a mindenkori kultuszminiszternek az NKA főbizottságánál alkalmanként kialkudnia. Az NKA kollégiumai is érezték, hogy ez nem az ő területük, ezért teljes konszenzus volt abban, hogy a nagy rendezvényekre odaadják a miniszternek a 20 százalékos keretet. A kuratóriumi típusú döntéshozatal további elégtelensége, hogy természetesen mindig vannak pályázók, akiknek az egyes kuratóriumoknál valamiért nincs esélyük - mert nem szereti őket a szakma elitje, mert interdiszciplináris a pályázatuk, vagy mert túl fiatalok, és a kurátorok inkább a beérkezetteket, az establishmentet támogatják. A szakmai elitek - és nem pusztán a kulturális szakmai elitek - egyébként is az egyik legkevésbé demokratikus, leglassabban változó, legmerevebb csoportjai a társadalomnak, amiben persze nyilvánvalóan az is szerepet játszik, hogy ezen elitek szerveződési elve természetüknél fogva arisztokratikus. A kormány láthatóan feladatául tűzte ki, hogy demokratizálja, versenybe hozza őket.

MaNcs: Az NKA kollégiumi döntéseinek kimenetele attól függ, hogy kinek van delegálási jogköre. Ha delegálnak fiatalokat - például ha a JAK vagy a Fiatal Művészek Stúdiója Egyesület delegálhat -, akkor a fiatalok is kapnak képviseletet. És ugyanez vonatkozhat az interdiszciplinaritásra vagy a rivális elitcsoportokra.

BL: A delegálásba a minisztériumnak nincs beleszólása. A szakmai szervezetek összegyűlnek Rákos mezején, és eldöntik egymás közt, hogy ki delegálhat. Ismétlem azonban: a kuratóriumi döntések természete végső soron igen hasonló, s azt az öntözőkanna jellegű finanszírozási elvet (mindenhova egyenletesen egy keveset), amely a kuratóriumokban érvényesül, valahol korrigálni kell. A fővárosban, ahol 1990-94 között a kulturális bizottságot vezettem, lényegileg ugyanaz a rendszer alakult ki máig érvényesen, amit most az NKA-nál bevezettek, és soha senki nem kérdőjelezte meg ezt a mechanizmust. Van egy pénzkeret, amelyet a szakma oszt, és van egy keret, amely felett a politikai döntéshozók rendelkeznek.

Babarczy Eszter

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra