A német újraegyesítés a világpolitikában - A biztonság garanciája

  • Borhi László
  • 2010. október 7.

Belpol

Az európai nagyhatalmak ellenezték, a szovjet vezetés már nem tudott tenni ellene, a németek remélték, de nem gondolták volna, hogy ilyen simán bekövetkezhet. Az idősebb Bush kormányzata látta a legtisztábban, hogy ez Európa békéjének a záloga. Mint azóta kiderült: ördögük volt.
Az európai nagyhatalmak ellenezték, a szovjet vezetés már nem tudott tenni ellene, a németek remélték, de nem gondolták volna, hogy ilyen simán bekövetkezhet. Az idősebb Bush kormányzata látta a legtisztábban, hogy ez Európa békéjének a záloga. Mint azóta kiderült: ördögük volt.

Németország első egyesítése a 19. század második felében megbontotta Európa hatalmi egyensúlyát, és olyan konfliktusokhoz vezetett, melyek kis híján az európai civilizáció megszűnését okozták. Aligha meglepő tehát, hogy Németország hagyományos riválisai, Nagy-Britannia, illetve Franciaország súlyos fenntartásokkal fogadták, amikor 1989-ben, teljesen váratlanul újra terítékre került a német egyesítés kérdése. Talán senki sem számított arra, ami történt: a második német egyesítés, amely még a Szovjetunió összeomlása előtt véget vetett a hidegháborúnak, és amelyhez az 1989-es kelet-európai átalakulás nyitotta meg az utat, stabilizálta Európa hatalmi viszonyait. Németország azóta a nemzetközi béke legfontosabb pillérei közé tartozik.

A hidegháború stabilitása

A II. világháborút követő kelet-nyugati szembenállás legfőbb oka éppen a német kérdés volt. Mindkét szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok is tisztában volt vele, hogy Európa azé a nagyhatalomé, amelyik Németországot ellenőrzi. A II. világháború után nem született döntés Németország felosztásáról, bár ez a lehetőség sokaknak tűnt szimpatikus megoldásnak. Végül mind az amerikaiak, mind a szovjetek azzal mentek bele a két Németország megoldásba, hogy ha már nem tudják az egészet ellenőrzésük alá vonni, akkor a másik se tehesse. Az ellentétes retorika dacára mindkét fővárosban tartottak az egységes Németország erejétől, a revansizmus feltámadásától, attól, hogy Európa újra a német imperializmus martaléka lehet. Ezt a félelmet osztotta a legtöbb európai ország is, függetlenül attól, hogy melyik szövetségi rendszerbe tartozott. Az amerikai meggyőződés szerint az akkori NSZK NATO-tagsága biztosította a kontinens, illetve a világpolitika stabilitását, hiszen egyszerre két szerepet is betöltött: feltartóztatta a Szovjetuniót és erősítette a Nyugat védelmi képességét, másrészt kordában tartotta a németeket is. Moszkva is hasonlóan látta a megosztott Németország másik felének, az NDK-nak a szerepét.

A hidegháború első évtizedeiben a német kérdés több alkalommal is válságos helyzetet idézett elő a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyában. A 70-es évek közepére azonban sikerült konszenzust kialakítani a két német állam nemzetközi helyzetéről, így a megosztott Németország már nem az európai feszültség forrásaként jelentkezett, hanem inkább a kontinenst stabilizáló tényezőként tekintettek rá. Ráadásul az egyesítést maguk a németek sem szorgalmazták. 1989-ben az összes érintett hatalom számára elfogadható volt a status quo, mert a kelet-európai szovjet hegemónia a Nyugat szemében már nem látszott annyira súlyos biztonságpolitikai kockázatnak, mint például az 50-es években, hanem a fennálló rend fontos elemének.

1989-ben, a felgyorsult magyar és lengyel változások idején felelős nyugati politikusok szájából gyakran hangzott el, hogy a Varsói Szerződésnek fenn kell maradnia, mert a NATO-val közösen az európai béke és biztonság pillérét képezi. Ráadásul az Európai Gazdasági Közösség nem kívánta, hogy a KGST - egyébként súlyos gazdasági és pénzügyi válságban lévő, elnyomorodott - tagjai konkurenciát támasszanak a prosperáló Nyugatnak. Pontosan azokat a termékeket igyekeztek kizárni az Európai Közösség piacáról, amiket a magyarok, lengyelek, románok képesek voltak exportálni oda. Ekkor volt napirenden az európai közösség összetartozásának elmélyítése, és attól lehetett tartani, hogy a kontinens keleti felén zajló átalakulás eltereli róla a figyelmet. A megosztott Európa erősítette a Nyugat kohézióját.

Kellemetlen, de kiszámítható világ volt ez. A kétpólusú Európa vonzerejét pedig csak növelte, hogy Gorbacsov reformokat ígért a szovjet hegemónia alatt álló országoknak, és együttműködést a Nyugatnak. Ugyanakkor a Szovjetunió fenntartotta a kelet-európai térség békéjét és stabilitását olyan országok között, melyek között megoldatlan etnikai és nemzeti feszültségek álltak fenn, és a két világháború között destabilizáló tényezőként szerepeltek a nemzetközi porondon. Fennállt a veszély, hogy Kelet-Európa elvesztése miatt a Nyugatbarát Gorbacsov megbukhat, és helyére ismét egy befelé forduló, ellenséges, keményvonalas politikus kerülhet hatalomra a Kremlben. Vagyis féltették a kelet-nyugati közeledés eredményeit, a glasznosztyot és a peresztrojkát. Ráadásul az összeomló szovjethatalom helyén esetleg kialakuló hatalmi űr is aggodalommal töltötte el a nyugati politikusokat. Végül a kelet-európai átalakulás ismét a nemzetközi politika napirendjére tűzte az elfeledettnek látszó és mindig problematikus német kérdést.

Az amerikaiak elképzelései

Az akkori amerikai elnök, George Bush és nemzetbiztonsági stábja máshogy ítélte meg a kelet-európai és a német helyzetet. Míg az előbbi esetben Washington a fennálló helyzet konzerválásában volt érdekelt, addig a német kérdés megnyugtató megoldását az egyesítésben látta. Bush úgy vélte, Moszkvának meg kell őriznie a kelet-európai ütközőövezetét, hiszen ez garantálja a biztonságát - és ha a szovjetek biztonságban érzik magukat, nem jelentenek veszélyt a Nyugatra. Mindössze annyit várt, hogy Gorbacsov demokratikusabb eszközökkel uralja szövetségeseit, és engedjen utat a politikai és gazdasági átalakulásnak. Folyamatosan hangoztatta, hogy Moszkvát tekinti a kelet-európai térség hegemonikus urának.

Német ügyben azonban mást vallott, mint a megosztottsághoz foggal-körömmel ragaszkodó brit és francia szövetségesei. Mind Thatcher, mind Mitterrand a második világháborúban szocializálódott, s a nemzetközi kapcsolatokról alkotott felfogásukat a hitleri agresszió formálta. Igaz, az amerikaiak kikényszerítették a francia-német kibékülést, de a megszállás, a német brutalitás, a terrorbombázás emléke még nem halványult el. A 80-as évek végének francia biztonságpolitikája csak részben irányult Moszkva ellen. Anélkül, hogy nyíltan kimondták volna, a kiterjesztett elrettentés doktrínája, illetve az önálló francia ütőerő fenntartása a nagyhatalmi státus és hiteles elrettentő erő mellett arra is szolgált, hogy a német biztonságot Franciaország is garantálja. Félő volt, hogy Kelet-Európában felélednek a németek nagyhatalmi ambíciói: egy német Mitteleuropa nem lenne semmivel jobb vagy biztonságosabb a gorbacsovi békénél. Nem véletlen, hogy Mitterrand örömmel vette volna, ha két Németország marad: annyira szerette a németeket, hogy minél többet akart belőlük. Francia részről szerepet játszott a hagyományos grandeur, a nagyhatalmi státus igénye. Párizs jó viszonyt ápolt Moszkvával, és a német egyesülés kikezdhette azt a nagyhatalmi pozíciót, amit a francia-szovjet tengely garantált. Úgy tűnt, a német egyesülés megerősítheti az amerikaiak európai befolyását is: mondani sem kell, hogy ez a kilátás sem töltötte el különösebb örömmel a franciákat. Nem véletlen, hogy Mitterrand kelet-berlini útja során, még 1989 őszén is igyekezett megszilárdítani az NDK nemzetközi jogi szuverenitását. Angliában leginkább a kormányfő ellenezte a német status quo megváltoztatását, a Foreign Office, a külügy megengedőbb álláspontot foglalt el.

Az amerikai elnök azonban másként gondolkodott a német kérdésről. Számára az egységes és a NATO-ba integrált Németország volt a stabilitás garanciája. S ennek megvalósíthatóságáról meg is tudta győzni Kohl kancellárt. Hogy valósággá váljon, szüksége volt Gorbacsovra.

Az oroszok elgyengülése

A II. világháború után a Szovjetuniónak nem volt kikristályosodott elképzelése arról, hogy mi legyen Németország sorsa. Úgy tűnik, hogy csak Lavrentyij Berija 1953-as bukását követően vált a szovjet külpolitika alapvető tételévé a különálló, szovjet befolyás alatt álló német állam megőrzése. Aztán viszont az NDK olyan fontos lett Moszkvának, hogy 1961-ben Walter Ulbricht képes volt kikényszeríteni a berlini fal felépítését, holott az háborúval fenyegető konfliktust szült az Egyesült Államokkal. A berlini fal lett a hidegháború szimbóluma - lebontása pedig Európa újraegyesülésének jelképe; még akkor is, ha 1989-ben sokan remélték, hogy még jó darabig a helyén marad. A 70-es évek közepétől a német kérdés lekerült a nagypolitika napirendjéről, úgy tűnt, beláthatatlan időre.

Ám amikor Magyarország, majd Csehszlovákia is megnyitotta a határait a kelet-németországi menekültek előtt, elkerülhetetlenné vált a két német állam sorsának újbóli rendezése - és a berlini fal lebontása kikényszerítette az egyesítést. A kérdés már csak az volt, hogy milyen formában és milyen nemzetközi feltételekkel. A nemzetközi státusra vonatkozóan több lehetőség felmerült, így az a mai szemmel abszurdnak látszó elképzelés is, hogy az újraegyesített nagyhatalom mindkét szövetségi rendszernek a tagja legyen.

Kevesen gondolták, hogy a szovjet vezetés hajlandó lesz beleegyezni a Bush javasolta megoldásba, abba, hogy az újonnan létesülő Németország a NATO tagja legyen - hiszen ez ellentmondott mindennek, amit Moszkva az elmúlt évtizedekben gondolt a szovjet biztonságról. A nyugatnémet állam megtestesítette mindazt, ami ellen a szovjet ideológia küzdött, a NATO pedig ellenséges katonai szervezet volt. Ennél is fontosabb szempont volt, hogy a szovjetek számára a németországi befolyás jelentette a világhatalmi státust, azt, amit már a cári Oroszország is el akart érni, sikertelenül. A Szovjetunió hatalma német területen ért el Európa szívéig. Végül a szovjet jelenlét Németországban az orosz történelem egyik, ha nem a legnagyobb győzelmének gyümölcsét jelentette. Más szóval hadizsákmány volt, melynek feladását a szovjet katonai elit nem tudta elképzelni.

Az amerikai stratégiai gondolkodás szerint azé Európa, aki Németországot birtokolja. Bush tudta, hogy a Szovjetunió romokban hever, a gazdasági átalakítás kudarcot vallott. Nem akarta megalázni ellenfelét, hiszen tisztában volt azzal, hogy még mindig katonai szuperhatalom. De meg akarta ragadni a történelmi alkalmat arra, hogy az Európa közepén levő biztonsági kockázatot megszüntesse. Nem a szovjet biztonság kárára, hiszen maga sem akarta, hogy a német veszély újraéledjen. Gorbacsov a szovjet vezérkari főnök, Szergej Ahromejev legnagyobb megdöbbenésére elfogadta az amerikai elnök érvelését, miszerint az egységes Németország akkor a legbiztonságosabb Moszkva számára, ha a NATO keretein belül korlátozzák a hatalmát. Baker külügyminiszter megígérte, hogy a NATO nem terjeszkedik keletre - amit aztán utódai nem tartottak be.

*

A német egyesítés nem igazolta Mitterrand és Thatcher félelmeit. Berlin nem hajtotta igája alá a kelet-európai államokat, és nem áll fenn a veszélye a német revansizmus újraéledésének. Nem csak a németek szakítottak a baljóslatú múlttal. Megváltozott a nemzetközi rendszer is, mely körülvesz minket. Ezt 1989-ben még nem lehetett előre látni, a külpolitikai, biztonsági gondolkodás csak lassan változik. A történelmi tapasztalat ebben az esetben akadályozta a tisztánlátást. A politikai elitek, az értelmiség és az átlagember is másként látja a háborút, mint elődeink az első vagy a második világháború előtt. Korábban a háború a nemzetközi élet természetes, sőt kívánatos eleme volt. Ám a világtörténelem legpusztítóbb háborújának pozitív hozadékaként a demokratikus nemzetállamok már nem háborúznak egymással. Az általuk alkotott biztonsági közösség tagjai nem látják célszerűnek, hasznosnak vagy morálisan elfogadhatónak, hogy háborús eszközökkel intézzék el gazdasági vagy politikai ellentéteiket. A területszerzés, a háborús győzelem többé nem érték az európai államok számára. Ha tartósnak bizonyul, át kell gondolnunk mindent, amit eddig a nemzetközi tér működéséről gondoltunk.

időrendben

1989. május 7. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) helyhatósági választásain az állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (SED) a szavazatok 96 százalékát kapja meg. Polgárjogi aktivisták tiltakozni kezdenek a nyilvánvaló választási csalás ellen. Ezzel hosszú hónapokig tartó tüntetési hullám veszi kezdetét.

1989. augusztus 19. A Sopron mellett megrendezett Páneurópai Piknik alatt 661 NDK-állampolgár szökik Ausztriába. Négy nappal később a magyar kormány engedélyt ad arra, hogy a Budapesten a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) nagykövetségen tartózkodó 117 keletnémet vöröskeresztes papírokkal Bécsbe utazhasson.

1989. szeptember 4. A lipcsei Nikolai-templomban tartott békeimát követően ezerötszáz résztvevővel megkezdődik az első lipcsei tüntetés. Ezután minden hétfőn több ezer résztvevő protestál, október 9-re már 70 ezren lesznek.

1989. szeptember 10. Magyarország megnyitja az osztrák határt a keletnémet menekültek előtt. Három napon belül 15 ezer NDK-állampolgár távozik itt Nyugatra.

1989. szeptember 30. Az NSZK prágai és varsói követségén meghúzódott hatezer NDK-állampolgárnak engedélyezik, hogy különvonatokkal Nyugat-Németországba utazhassanak.

1989. október 4. A tüntetők öszszetűznek a biztonsági erőkkel, amikor többen megpróbálnak feljutni a keletnémet menekülteket nyugatra szállító vonatra.

1989. október 7. Az NDK fennállásának negyvenedik évfordulója. Az ünnepi rendezvények tüntetésbe torkollnak. Kelet-Berlinben több sérültje lesz az erőszakos rendőri fellépésnek.

1989. október 18. Erich Honecker, a SED központi bizottságának főtitkára és az NDK államtanácsának elnöke lemond posztjáról. Utódja, Egon Krenz rögtön felveszi a kapcsolatot Helmut Kohl nyugatnémet kancellárral.

1989. november 9. A pártvezetőség úgy dönt, hogy megnyitják a határt. A hírt Günter Schabowski vezető SED-politikus jelenti be, de tévesen. Azt kellett volna kihirdetnie, hogy másnap megnyílik a határ, helyette azt mondta, a rendelkezés azonnali hatállyal életbe lép. Ezrek indulnak el a határátkelőhelyek irányába, és véget ér a város 28 évig tartó kettéosztottsága.

1989. november 13. Hans Modrow lesz az új keletnémet miniszterelnök. Kerekasztal-tárgyalásokat javasol az ellenzékkel, de határozottan elzárkózik a két országrész újraegyesítésétől.

1989. december 1. Nyugati nyomásra törlik az alkotmányból az SED vezető szerepét, feloszlatják a párt milíciáját, a SED pedig nevéhez toldja a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) megnevezést. Elnöke a ma is aktív Gregor Gysi lesz.

1989. december 19. Helmut Kohl Drezdában Hans Modrow-val tárgyal. Sikerül megállapodniuk arról, hogy december 24-től vízummentes lesz a két ország közti közlekedés, de visszautasítja Modrow 15 milliárd márkás támogatási kérelmét. Helyette pénzügyi és gazdasági uniót ajánl.

1990. január 4. Kohl személyes találkozón meggyőzi az addig erősen gyanakvó Mitterrand francia elnököt arról, hogy a német újraegyesítésből nem Németország semlegessége vagy nagyhatalmi aspirációinak feléledése következik, hanem az európai integráció elmélyülése és kiszélesedése. Sokan ezt az egyezséget tekintik a maastrichti szerződés és az euró előzményének.

1990. február 10. Mihail Gorbacsov kijelenti, hogy a németek dolga, hogy eldöntsék, mikor és milyen úton egyesülnek.

1990. március 8. Az NDK kormánya felmenti a nemzetbiztonsági szolgálatok 109 ezer nem hivatalos munkatársát a szolgálat alól.

1990. március 14. A második világháború négy győztes hatalma és a két német állam megkezdik tárgyalásaikat a német újraegyesítés feltételeiről.

1990. március 18. Megtartják az első és utolsó szabad keletnémet választást. Nyer a CDU (40,8 százalék), őt követi az SPD (21,9) és a PDS (16,4). A részvételi arány 93 százalék.

1990. április 5. Sabine Bergmann-Pohl (CDU) lesz az államfő, Lothar de Maiziére (CDU) alakíthat kormányt. Törlik az alkotmánynak azt a részét, amely kimondja, hogy az NDK "a munkások és a parasztok szocialista állama".

1990. július 1. Életbe lép a gazdasági és pénzügyi unió. A keletnémetek már nyugati márkával a kezükben indulhatnak nyaralni.

1990. július 6. A két német állam elindítja a tárgyalásokat az egyesítési szerződésről. Ennek főbb pontjai: az NDK csatlakozik az NSZK-hoz, és ezzel a szövetségi alkotmány hatálya alá kerül. Berlin egyesül, és Németország fővárosa lesz. A szövetségi köztársaság átveszi az NDK vagyonát és adósságait.

1990. július 16. Gorbacsov és Kohl tárgyalásai lezárulnak. Megegyeznek, hogy a Szovjetunió engedélyezi az egyesült Németország NATO-tagságát, a szovjet csapatok pedig három éven belül kivonulnak az országból.

1990. július 22. A népi parlament dönt az 1952-ben eltörölt tartományi határok visszaállításáról. Azt is kimondja, hogy az október 14-i tartományi választásokon újra alkotmánnyal, jogi és közigazgatási hatáskörrel rendelkező tartományok lesznek keleten.

1990. augusztus 31. Wolfgang Schäuble szövetségi belügyminiszter és Günther Krause keletnémet államtitkár aláírják az egyesítési szerződést.

1990. szeptember 24. Az NDK kilép a Varsói Szerződésből.

1990. szeptember 28. A népi parlament utolsó plenáris ülésén heves vita alakul ki egy vizsgálat eredményéről, mely szerint számos képviselő és miniszter az állambiztonsági szolgálatok nem hivatalos munkatársa volt. Több politikusnak, aki fontos szerepet játszott az egyesítésben, ezzel véget ér a karrierje.

1990. október 2-3. Éjfélkor ünnepélyesen felvonják a berlini Reichstagra a német lobogót. Hivatalosan is véget ér az ország kettéosztottsága. Október 3-a ettől kezdve nemzeti ünnep.

1990. október 4. A Reichstagban összeül az első össznémet parlament, amelyet 144, a népi parlamentből delegált képviselővel egészítenek ki.

1990. december 2. Megtartják az első szabad össznémet parlamenti választást 1932 óta. A nyugati kormányzó pártok nyernek: a CDU 43,8, az FDP 11 százalékot kap. A vesztesek azok a nyugatnémet pártok voltak, amelyek ellenezték a két Németország gyors egyesítését. Az SPD 33 százalékot kapott, a Zöldek pedig csak a keletnémet Bündnis 90 segítségével tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A PDS keleten 11,1, nyugaton 0,3 százalékot szerez.

Neked ajánljuk