A régészet törvényi újraszabályozása: Kaparj, kurta!

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2001/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

az autópálya-beruházások lelőhely-feltárásokra fordítandó minimum kilenc ezrelékét - több milliárd forintot - ezentúl nem a szakintézmények használhatják majd, hanem egy újonnan kreált állami intézmény. Vagyis már megint egy törvény, ami nem

az autópálya-beruházások lelőhely-feltárásokra fordítandó minimum kilenc ezrelékét - több milliárd forintot - ezentúl nem a szakintézmények használhatják majd, hanem egy újonnan kreált állami intézmény. Vagyis már megint egy törvény, ami nem a szakmának, hanem valaki másnak lesz nagyon jó.Aparlament által három hete elfogadott, a kulturális örökség védelméről szóló törvény akkor sem lehetne jobb, ha azt az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMVH) elnöke maga diktálta volna. Az új törvény által létrehozott szuperhivatal elnöki székének várományosa a volt fideszes önkormányzati képviselő, Cselovszky Zoltán, az OMVH elnöke, akit Sasvári Szilárd (Fidesz) elfogadott módosító indítványának köszönhetően hat évre neveznek ki.

A törvényszöveg építészi

látásmódja mindenesetre feltűnő. Nézzük például az alábbi passzust: "A régészeti lelőhelyeket - a fenntartható használat elvének figyelembevételével - csak olyan mértékben lehet igénybe venni, hogy azok állománya számottevően ne csökkenjen, illetve eredeti összefüggéseik jelentősen ne károsodjanak" (9. §). Ez a szöveg legfeljebb középkori falak ásatásnak becézett tisztogatásaira alkalmazható. Arra, amit egy építész a régészetből látni szokott. De egy olyan, az építészi szemek elől rejtve maradó régészeti kutatás, mint például egy temető ásatása, lehetetlenné válik a törvény betűje szerint. A temetőásatás ugyanis hagyományosan a sírok feltárását és felszedését jelenti, egyszóval a temető teljes megszüntetését. Hogyan egyeztethető ez össze az "állománya számottevően ne csökkenjen" követelménnyel? Nem tudni. Egy építész persze elfelejtheti ezt; de akkor miért kell építészek kezébe adni a magyarországi régészet irányítását?

Az új törvény szemmel láthatóan úgy jött létre, hogy az előző kormányzati ciklusban, 1997-ben elfogadott "múzeumi" (CXL. sz.) törvényből kimetszették a régészetre vonatkozó részt, jól meghúzták, kilúgozták, és a maradékot hozzáfércelték a szintén 1997-ben elfogadott "műemléki" (LIV. sz.) törvényhez. Ezzel együtt létrehoznak egy példátlan hatalmú hatóságot Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) néven, úgy, hogy az OMVH bekebelezi az 1997-ben a régészeti adatok központi nyilvántartására létrehozott Kulturális Örökség Igazgatóságot (amelynek tucatnyi, a tudományos munkát hivatalira cserélő fiatal régészét is átveszi az új hivatal). Ezáltal az OMVH megszerzi a magyar régészettudomány teljes adatbázisát az ősrobbanástól napjainkig.

A véleményezés során a törvényjavaslatot (Ecsedy István helyettes államtitkár kivételével)

a régészek,

a muzeológusok elutasították

Dr. Fülöp Gyula régész, Fejér megyei múzeumigazgató például így írt: "Úgy érzem, hogy a II. rész első fejezete, ami fércmunka, csak arra szolgál, hogy az eddig önálló régészeti ügyeket, másfél évszázada felelős régészeti hivatalokat az OMVH Kulturális Örökségvédelmi Hivatal néven maga alá gyűrje." A szakmai véleményeket iktatták, de mint a fent idézett 9. § példájából sejthető, aligha olvasták; úgy, ahogy volt, benyújtották a parlamenthez, és megszavaztatták.

A benyújtott törvénytervezet indoklása szerint eddig megoldatlan volt a kulturális örökség - azaz a műemlékek, régészeti lelőhelyek - védelme. Ez azonban nem igaz. A kulturális örökség védelme megoldott volt eddig is, épp az előbb említett két (1997. évi CXL. és LIV.), valamint a "levéltári" (1955. évi LVI.) törvénnyel. Az igaz, hogy a magyar régészettudomány nem volt a műemlékvédelem alá rendelve: ez valóban gyökeresen új megoldás. Nagyjából olyan, mintha a biológusokat és a biológiai kutatásokat az állatkitömők irányítása alá helyeznék.

Cinikus dolog a kulturális örökség védelmének hatékonyságáról beszélni, amikor fontos garanciák kerültek ki a törvényi szabályozásból. A parlamenti vita során Sasvári Szilárd és Hadházi Sándor (Fidesz) elfogadott módosító indítványai lúgozták ki igazán a törvényt. A régészettudomány művelői természetesen minden parlamenti pártnál keresték ismeretségeiket, nem is hatás nélkül, de a többségi szavazógép ellen nem volt esélyük. A törvény elfogadásával az informalitás ideje lejárt, de kérdés, tudnak-e, mernek-e tenni valamit a régészek civil szervezetei, mint például a Pulszky Társaság vagy a Régészeti és Művészettörténeti Társaság.

Nem került be az új törvénybe a réginek az a passzusa, hogy a "régészeti feltárás vezetője csak olyan felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkező régész lehet, aki a feltárásra jogosított intézménnyel munkaviszonyban, közalkalmazotti, közszolgálati vagy megbízási jogviszonyban áll" (1997. évi CXL. tv. 33. § [5] bek.).

Ezentúl bárki áshat,

aki arra a Kulturális Örökség Hivatalává átkeresztelkedett OMVH-tól engedélyt kap. Vörös Győző most már Magyarországon is kutathat királysír után. Ami a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy ki hiszi el a piszin és a miskolci péken kívül, hogy ettől javul az örökségvédelem? A kormánypártok képviselői mindenesetre elhiszik, hiszen leszavazták Lendvai Ildikó (MSZP) és képviselőtársai azon módosító indítványát, hogy ez a szakasz kerüljön át az új törvénybe is.

Magyarországon eddig a régészeti ásatások engedélyéről közmegelégedésre egy meglett korú régészekből álló, kilenctagú testület, az Ásatási Bizottság döntött. Eme bizottság egyben az ásatások szakmai ellenőrzését is végezte, észrevételeivel, ajánlásaival egyfajta "vének tanácsa" szerepét betöltve a magyar régészeti életben. Az eredetileg benyújtott törvényjavaslat ugyan az átfestett cégérű OMVH-hoz rendeli az engedélyezés és az ellenőrzés jogát, de mindkétszer az "Ásatási Bizottság bevonásával" kitétel kíséretében. Módosító indítványok sora foglalkozott az Ásatási Bizottság szerepének erősítésével, nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypártok padsoraiból is. A MIÉP képviselője, Erkel Tibor egyenesen az Ásatási Bizottság kezébe kívánta (vissza)adni az engedélyezés és ellenőrzés jogát, mondván, mégiscsak tekintélyesebb kutatókból álló testület ez, mint akármelyik hivatal.

Nem tudni, hogy a fideszes Hadházi Sándor fejében erre adott válaszként vagy önállóan született-e meg a gondolat, hogy ki kellene gyomlálni a törvényből az Ásatási Bizottságot. Módosító indítványával többeket elképesztett. Lezsák Sándor (MDF) például így reagált erre a plenáris ülésen: "Megvallom őszintén, villámcsapásként ért. (...) Minden bizonnyal fölkészültek arra, hogy ezen ajánlási pont alatt megfogalmazott módosító indítvány működtetése majd a valóságban hogyan fog történni. Sok sikert hozzá! Tulajdonképpen itt mi megálltunk, és azt mondtuk, tudomásul kell vennünk." Sasvári Szilárd (Fidesz) azonban sietett megnyugtatni a háborgó lelkeket: "Én azt gondolom, a régészetet nem érdemes védeni, mert mindannyian szeretjük. Én legalábbis elkötelezettje vagyok ennek a szakmának. Nagyon szeretem azt, amit ők csinálnak, gyerekkorom óta."

Az Ásatási Bizottság kikerült

tehát a törvényből. Ezentúl az "ásatási engedélyt a hivatal adja ki" (20. § [1] bek.). Nem tudni, szándékosan, avagy véletlenül történt-e, de Hadházi képviselő módosító javaslatának elfogadásával a parlamenti többség az ásatások ellenőrzésének jogosítványát is kiszavazta a törvényből - hiába, no, egy sorban szerepelt az Ásatási Bizottság nevével. Így a magyar történelemben először senki sem jogosult a régészeti feltárásokat ellenőrizni.

Sarkalatos pontja a jogi szabályozásnak a régészeti szakhatósági jogosítvány kérdése; annak a joga, hogy ki és milyen feltételekkel engedélyezheti a régészeti lelőhelyeket érintő beruházásokat. (Autópályák, szennyvízcsatornák, gáz- és kőolajvezetékek nem szoktak szlalomozni azért, hogy a régészeti lelőhelyeket elkerüljék, inkább áthaladnak rajtuk. Ebben az esetben a beruházónak ki kell fizetnie a régészeti lelőhely feltárásának költségeit.) Az új törvény elveszi a szakhatósági jogosítványt a területileg illetékes megyei múzeumoktól, és az új hivatalhoz rendeli. Indoklása szerint azért, mert "számos precedensértékű eset bizonyítja, hogy az önkormányzatok által fenntartott múzeumok szakhatósági tevékenységükben nem tudják magukat függetleníteni a fenntartótól, ami a régészeti örökség sérelmére a gazdasági szféra fejlesztési, beruházási, építési tevékenységének előnyét jelentette. Komoly érdekütközést és összeférhetetlenséget példáznak azok az ügyek, amikor a fenntartó mint beruházó lényegében saját magának állít ki szakhatósági engedélyt." (Részlet a törvényjavaslat általános indoklásából.) Ezek a mondatok, azon túl, hogy becsületsértők, ráadásul valótlanok is: összekeverednek benne az "önkormányzat" szó különböző jelentései. A megyei múzeumok fenntartója ugyanis a megyei önkormányzat, a közberuházásokat viszont a városi, települési önkormányzatok végzik. Nincs itt semmi összeférhetetlenség. Nálunk, Fejér megyében a megyei önkormányzat jobboldali, a székesfehérvári önkormányzat viszont baloldali koalíció. Nem kellene-e inkább attól tartani, hogy a kormányzati hivatalhoz telepített szakhatósági jogkör a nagy központi beruházások (például autópálya-építés) esetében ad összefonódásra gyanúokot?

A nagyberuházások

miatt szükséges régészeti feltárások elvégzése mindig is a megyei múzeumok feladata volt. Ezek jellegzetesen megyei intézmények, közigazgatásilag és pénzügyileg a rendszerváltás előtt a megyei tanácshoz, utána a megyei önkormányzatokhoz tartoztak, szakmailag viszont önállóak voltak az illetékes miniszter, illetve különböző szakmai testületek felügyelete alatt. Mondhatjuk, hogy az egykori erős megyerendszer talán utolsó olyan független intézménye a megyei múzeum, amelyre a központi kormányzatnak csak nagyon kevés és áttételes hatása van. Ez pedig nem fér össze a jelenlegi központosító kormányzati törekvésekkel.

A megyei múzeumok szakmai önállósága a területükön lévő régészeti lelőhelyek kezelésében is megnyilvánult. Eddig ásatási engedélyt csak a megyei múzeum igazgatójának ellenjegyzésével lehetett beadni, a területén lévő régészeti lelőhelyek esetében szakhatóságként járhatott el, a beruházások miatt szükségessé vált feltárásokat a megyei múzeum végezte el.

A kilencvenes évek nagy infrastrukturális beruházásai (elsősorban az M0, M1, M3 és M5 autópályák építése, illetve továbbépítése) során az érintett megyei múzeumok addig soha nem látott összegeket fordíthattak régészeti kutatásra. Gondoljuk csak meg: amíg e sorok írójának munkahelye, a Fejér Megyei Múzeum csupán a bér- és dologi kiadások terén 21 millió forintos hiánnyal küzd, és költségvetésében a tudományos tevékenységre fordítható összeg 0 (azaz nulla) forint, addig egy átlagos megyét keresztülszelő, kb. 60-100 km-es autópálya-szakasz 60-100 milliárd forintos költségének a - legalább - 9 ezreléke minimum 540-900 millió forintra rúg, és ezen összeg teljes egészét régészeti kutatásra lehet fordítani. Amerre a kilencvenes években autópálya épült, nyomában soha nem látott felületű feltárások, leletek, tudományos eredmények, publikációk, egyszóval pezsgő tudományos élet maradt a nyomában. A megyei múzeumoknak sok irigyük lett egyszeriben: voltak, akik a tudományos lehetőséget, voltak, akik egyszerűen a pénzt irigyelték. És az irigység csúnya, ám tartós érzelem.

Mostantól minden másképpen lesz. A szakhatósági jogosítvány átkerült a régészetet magába olvasztó OMVH-hoz, ahhoz a szervezethez, amely régebben is végezhetett ásatásokat, sok mulatságos percet okozva ezzel. Az új törvény szerint a hivatal írja elő a beruházások előtti régészeti feltárást az általa ismert lelőhelyekre (22. § [1]-[2] bek.). Utána valaki - akár maga a hivatal, de akár egy magánvállalkozás - szerződést köt

a beruházás minimum 9 ezrelékére

- emlékezzünk, ez autópályánként és megyénként minimum 540-900 millió forint -, amely szerződésbe a hivatal belejavíthat (!), a hivatal ellenjegyez, és a hivatal ásatási engedélyt ad (22. § [3] bek.). A vitás szakmai kérdéseket a Hivatal dönti el (23. § [2]) bek.). A pénz ellenértékeként a kedvezményezett elvégzi a feltárást, amit senki sem ellenőrizhet, aztán átadja a terepet a beruházónak.

Ha már az építkezés megkezdése után kerül elő régészeti lelőhely, akkor azt leletmentés címén az illetékes megyei múzeumnak kell feltárnia (24. § [8] bek.), ami ellenszolgáltatást csak akkor kérhet, ha az állam nem mond le javára a leletek tulajdonjogáról (25. §). Ez eddig is így volt, és eddig az állam minden esetben lemondott a tulajdonjogról. A leletmentést a megyei múzeum a gyakorlatban mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, adott esetben nulla forint szakmai működésre fordítható pénzből fogja végezni. Lendvai Ildikó és Pozsgai Balázs (MSZP) módosító indítványát, hogy ez ne így legyen, vagyis ebben az esetben a leletmentést a megyei múzeum a beruházás terhére végezhesse, a parlament leszavazta.

A történet trükkje abban van, hogy csupán az ismert (méghozzá a hivatal által ismert) régészeti lelőhelyeket kell a beruházó költségén feltárni. Eddig azonban sem a beruházónak (autópályák esetében a Nemzeti Autópálya Rt.-nek), sem a megyei múzeumnak nem volt érdeke, hogy lelőhelyek a tervezési szakaszban rejtve maradjanak, és az építkezés során kerüljenek felszínre, akadályozva majd a munkát. Évtizedes tapasztalat szerint egy autópálya esetében minden 10-15 km-re jut egy ismert és minden 1-3 km-re egy eddig ismeretlen régészeti lelőhely. Ezért eddig az autópálya-építkezéseket egyéves terepkutatás, terepbejárás előzte meg - általában a beruházó költségén -, hogy lehetőleg minden addig ismeretlen lelőhely ismertté váljon, csúszást okozva ugyan a kivitelezés megkezdésében, de hatalmas idő- és pénznyereséget hozva építkezés közben. Ez a közös érdek most megszűnik. A hivatal által ismert kb. 5-8 lelőhelyet valaki feltárja az autópálya-építkezés 9 ezrelékéből (540-900 millió forint), a maradék 20-70 lelőhelyet pedig leletmentés keretében feltárja a megyei múzeum ingyen, a szakmai működés nulla forintjából, amire egyébként a hivatal kötelezheti is. Ha pedig nem oldja meg, a megyei régész a munkaerő-közvetítőbe, a megyei múzeumigazgató pedig a bíróság felé veheti az irányt.

Az elkövetkező években 600 kilométernyi olyan autópálya-szakasz épül Magyarországon, amelynek nyomvonalán még nem volt régészeti feltárás. Ennek a kilenc ezreléke - mai árakon - 5,4 milliárd forint, ennyit lehetne régészeti kutatásra fordítani. Hihetetlennek tűnik, hogy ezt a pénzt valaki más költse el a megyei múzeumok helyett, esetleg olyasvalaki, aki addig nem is régészkedett sohasem.

Igaz, tavaly még az is hihetetlennek tűnt, hogy az autópálya-építésre szánt pénzeket egy olyan cég költse el, amely még járdát sem épített azelőtt.

Szalai Tamás

A szerző régész, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa.

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2001/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra