A sürgősségi ellátás traumái: Fél egészség

szerző
Kempf Zita
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az egyébként heterogén egészségügyi szféra ezúttal meglepően egységes. A szervezést egy a sajtóhoz és az érintett állami szervekhez címzett nyilatkozat kibocsátásával - a középvezetői réteg, főorvosok, adjunktusok kezdték, de ma már minden szintről vannak aláírásukkal is demonstráló támogatóik. Kivéve talán a legfelsőt, hiszen több intézetvezető kórháza csatlakozási hírére tompítani próbálta a "rebellió" élét. Az egyenként 50-80 millió forint adósságot felhalmozó Péterfy, MÁV és Heim Pál Kórház igazgatósága egyaránt a válsághelyzetet tagadó nyilatkozatokat tett, bár elismerték, hogy akad azért fejlesztenivaló. Ám azt, hogy milyen fokú érdekkülönbségek léteznek, és a függőség mennyire mindennapi tényezővé vált, jól mutatja a tény, hogy az általunk megkeresettek közül többen is csak nevük és munkahelyük elhallgatását kérve adtak információt.

Az egyébként heterogén egészségügyi szféra ezúttal meglepően egységes. A szervezést egy a sajtóhoz és az érintett állami szervekhez címzett nyilatkozat kibocsátásával - a középvezetői réteg, főorvosok, adjunktusok kezdték, de ma már minden szintről vannak aláírásukkal is demonstráló támogatóik. Kivéve talán a legfelsőt, hiszen több intézetvezető kórháza csatlakozási hírére tompítani próbálta a "rebellió" élét. Az egyenként 50-80 millió forint adósságot felhalmozó Péterfy, MÁV és Heim Pál Kórház igazgatósága egyaránt a válsághelyzetet tagadó nyilatkozatokat tett, bár elismerték, hogy akad azért fejlesztenivaló. Ám azt, hogy milyen fokú érdekkülönbségek léteznek, és a függőség mennyire mindennapi tényezővé vált, jól mutatja a tény, hogy az általunk megkeresettek közül többen is csak nevük és munkahelyük elhallgatását kérve adtak információt.

Értesüléseink szerint

nincs katasztrófahelyzet

- senki nem hal meg amiatt, mert eszköz, altatóorvos, vér (vagyis pénz) hiányában nem tudják megműteni. A traumatológiákon uralkodó állapotok azonban elkeserítőek, méltatlan helyzetben van orvos, beteg egyaránt. A sebészek képtelenek figyelmüket a feltárt testre összpontosítani, mert saját szakmájuk mellett közgazdászként, logisztikusként, válságkezelő szakemberként is funkcionálnak, figyelmüket az állandó hiánygazdálkodás köti le. Mikor, ki elől foglalják el a műtőt? Melyik sebesülés ellátása ér még rá egy kicsit? Hogyan olcsóbb egy beavatkozás? Mit ültessenek a beteg csípőjébe a hiába rendelt implantátumfajta helyett?

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár az általa kalkulált öszszeggel, egyfajta átalánydíjjal "fizeti meg" a beavatkozásokat. (Műtétből ráadásul betegenként csak kettőt finanszíroz.) Ez leegyszerűsíti ugyan a folyósítást, de nem veszi figyelembe az egyedi esetek költségeinek eltéréseit. Általánosan elmondható, hogy a biztosító a valós árnál kevesebbet utal át. A rendkívül drága, testbe építendő eszközöket például csak külföldről lehet beszerezni, ottani áron, ezeket a biztosító mégis a magyar árszínvonalon "egyenlíti ki". A különbözetet a működési költségeikből vonják el a kórházak. Ezért nincsen villanykörte, csaptelep, lepedő, ablaküveg. Tartoznak a víz- és villanyszámlával, az ügyeleti pótlékkal, mert ezek egyike sem kerül emberéletbe. Legalábbis nem közvetlenül.

Az állandó kompromisszumkényszert a beteg sínyli meg, aki nem is tud arról, mennyivel kevesebbet kap a kórházban annál, amit az orvostudomány eredményei - még hazai színvonalon is - lehetővé tennének. Az persze megvalósíthatatlan, hogy mindenki a legmagasabb szintű ellátást kapja, de jelenleg nem is erről beszélünk.

Ami hiányzik:

alkalmanként a kellő mennyiségű vér, eszköz, szakszemélyzet, intenzívágy - sorolja dr. Retteghy Tibor, az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet főorvosa. - Két éve egyenetlen a vérellátás. Ez nem azt jelenti, hogy hiánycikk, hanem hogy hol van, hol nincs a megfelelő vércsoport. Pedig bizonyított, hogy ha egy csípőtörést például három nap elmúltával műtenek, attól a beteg életben marad ugyan, de életminősége, életkilátásai sokat romlanak. Visszás, hogy nekünk kell szelektálni a betegek között, egyikre rámondani, hogy sürgős, másikra, hogy ráér. Ne felejtsük el: itt baleseti sérültekről van szó! Ha nem is életveszélyben, de stresszhelyzetben van a beteg. Szenved. És ő is, hozzátartozói is azonnali ellátást, műtétet várnak el.

A valós költségekhez közelebb álló finanszírozásért küzdünk, nem a tűzoltó jellegű, még éppen elfogadható, hanem a minőségi ellátás lehetőségéért. Az osztályunk esetenként nem tud elég beteget felvenni, át kell irányítani őket máshova. A Tisztiorvosi Szolgálat nincs tisztában a helyzettel, amikor azt állítja: nem fordulhat elő olyan, hogy egy kórház ne fogadjon valakit. Igaz, más intézményben előfordul, hogy intenzívágy hiányában olyanok is egyszerű belgyógyászatin fekszenek, akiknek pedig többre lenne szükségük. Ez vitathatatlanul megrövidíti az életet. Az ÁNTSZ azt látta bizonyítottnak vizsgálatai során, hogy nincs közvetlen életveszély. Én pedig azt mondom: tisztességes egészségügyben ez nagyon kevés."

Eközben egy másik fővárosi kórházban dr. Detre Zoltán, a Traumatológiai Szakmai Kollégium tagja egymás után látja el a sérülteket. Azt hihetnénk, ő az ügyeletes, pedig társadalmi munkát végez. "Négy éve küzdök a tisztességes finanszírozásért, mindeddig hiába. Bár a mostani probléma általános, nem véletlen, hogy a traumatológiával kapcsolatban került felszínre. Ennek a támogatása ugyanis elmarad a többi ágazatétól. Nyilván azért, mert a legnagyobb tehertételt jelenti a tárcának, hiszen itt a legdrágább az ellátás. Hozzávetőleg tizennégyezer forintba kerül egy beteg naponta, de az intenzív osztályon ez az összeg elérheti a kilencvenezret is. A legsúlyosabb betegek ellátási költsége több millió forint is lehet. Az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetnek azért kiváltképp nehéz a helyzete, mert a specializáció miatt ott nem működik nyereséges osztály, amely ellensúlyozná a gazdaságtalan működést. A hiány is a baleseti ellátásban a legégetőbb, hiszen itt nem késlekedhetünk csak azért, mert az egyetlen altatóorvosnak épp vizsgálatra kellett kísérnie valakit. Nem lehet minimálisra szorítani a készleteket, mert bármikor történhet a körzetben egy vonatbaleset vagy tűzeset, ahol háromnál több a súlyos sérült. Hiába tudtunk eddig minden esetet előbb-utóbb megoldani, ha nincs tartalék, tehetetlenek vagyunk. Vér, felszívódó cérna, szegek nélkül egyszerűen nem megy. Előfordult, hogy nem volt megfelelő implantátum, hasonlóval pótoltuk, ami nem éppen ideális. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy a beteget faragjuk az eszközhöz. Mindennapos gond, hogy nincs az adott méretű csontba építhető csavar, ilyenkor a nagyobbak végét lecsípjük. Az antibiotikumok közül is a legolcsóbbat illik választani, bizonyos eszközöket már régen nem is kér az ember. Folyamatos feszültségben vagyunk a műtőben, mérlegelnünk kell, mi az az engedmény, amit még becsülettel fel tudunk vállalni. Jelentős különbségek vannak egyazon területen is, sok múlik azon, az osztályvezető főorvos mennyire agilis, ki tud-e járni valami többletet osztálya számára. Állandó egyezkedésben állok a gazdaságisokkal, ha túllépem a havi keretet, kérvényezni kell a többletet. Meg kell indokolnom, ha eltérek a legolcsóbb szertől, nem elég a szakmai hitel. Minden évben elégtelen a keretünk, és minden évben azt hiszem, az előzőnél rosszabb már nem lehet."

A betegforgalom

évről évre növekszik, az egészségügyben dolgozók létszáma viszont csökken. Csak a sürgősségi ellátóhálózatból kétszáz szakorvos hiányzik, tavaly tizenheten jelentkeztek. Közülük többen ma már gyógyszerügynökként dolgoznak valamely multinacionális cégnél. Ennek következményeként a baleseti sebészek átlagéletkora negyvenkét év; elöregszik a szakma. A nővérek, adminisztrátorok, műtősök körében még rosszabb a helyzet.

"Az osztályomon a negyven nővéri státusból huszonkettő van betöltve, a tizenkét műtősállásból hat - mondja dr. Detre Zoltán. - Ez azt jelenti, hogy a kollégáim kétszer annyi ember munkáját látják el. Az orvosok koruktól függően hét-tíz nap ügyeletet kénytelenek vállalni, vagyis egy hónap alatt ennyiszer dolgoznak harminckét órát egyhuzamban. A kimerültség pedig ebben a szakmában kockázatos dolog."

"A nővérhiány minden szakterületen és az ország egész területén jelentkezik - erősíti meg dr. Retteghy Tibor. - Traumatológiára nem könnyű ápolót kapni, ott nehezebb a dolguk, mint másutt, mivel a betegek nagy része magatehetetlen. Egy kezdő nővér harmincötezer forintot visz haza, de nem ez a legkisebb fizetés nálunk. A betegszállítók ennél is kevesebbet keresnek. Az akár több évtizedes tapasztalattal és speciális képesítésekkel rendelkező szakápoló számára a legtöbb, ami elérhető, az ötvenötezer forint nettó, de ahhoz sokat kell éjszakáznia. A jelenlegi demonstrációban nem a dolgozók alacsony fizetése a fő motiváció, de nem lehet megalázni az embereket ilyen fizetésekkel. Komoly reform emelés nélkül lehetetlen: nem lehet fejleszteni, ha nem lesz kivel. Ha elegendő pénzt keresnék, én sem vállalnék másodállást, hanem azt az időt is az osztályomon tölteném."

A magyar orvosok átlagfizetése nyolcvankétezer forint, de ez az ügyeleti díjakkal együtt és bruttó értendő. Az európai normának a tíz-tizenkétszeres fizetések felelnének meg, de nyilvánvaló: ebből nem lehet kiindulni.

A Magyar Orvoskamara

legalább az arányokon kíván változtatni, ezért azt tartják optimálisnak, ha egy kvalifikált egészségügyi dolgozó négyszer-ötször annyit keresne, mint egy szakmunkás, ahogy az Nyugat-Európában szokás. Dr. Gyenes Géza főtitkár szerint a rendszerváltás óta elhangzó reformígéreteket az orvosok úgy fordították le, hogy javulnak majd az életkörülményeik, az ellátás feltételei, megvalósul egyfajta ésszerűsítés. Hogy a szektor megkapja a kellő társadalmi elismerést, méghozzá nem paraszolvencia formájában. "Hálapénz csak az ötvenes évek óta létezik. Eloszlása azonban egyenlőtlen a szakmák között, és hierarchiafüggő is, ezért nem igaz, hogy az orvosok kivétel nélkül jó színvonalon élnek. 1989 óta ötven százalékkal kevesebbet kapott az egészségügy, összesen ötszázmilliárd forintot vontak ki. Az állam most is körülbelül ennyivel tartozik, ennyi az éves költségvetés hiánya.

Mikola István eleinte azt mondta nekünk: konkrét területekre, apránként fog pénzt kicsikarni, mert a teljes rendszert úgysem lehet egyszerre konszolidálni. Mögé álltunk, mert így rajtunk keresztül kerülhettek felszínre az igények. Ma már úgy látjuk, az egyszeri segítség nem old meg semmit, különösen, mivel ez egy zárt kassza, csak az egyik intézménytől tudnak elvenni a másik támogatásához. Az sem tűnik reálisnak, hogy a privatizációból jön majd be pénz, hiszen az ellátásnak csak bizonyos részei hoznak hasznot. Fontosnak tartjuk azt is, hogy a szolidaritás elve érvényesüljön a kórháztörvény életbelépése után is, különben az egészségügy menthetetlenül kettészakad >>gazdagok>szegényekpiaci alapokra helyezni. Ez mindig így lesz, ahogy a mentőszolgálatot, úgy a traumatológiákat sem lehet privatizálni, hiszen mindenkit el kell látni. Szükség volna racionalizálásra is. Bizonyos típusú osztályokból túl sok van, de bármilyen leépítés nyilvánvalóan érdekeket sért, ezért ez ügyben sincs nagy előrelépés. Ami a kamarának nem sikerült, az talán most eredményes lesz azzal, hogy ez a spontán mozgalom társadalmasította a válságot."

A Magyar Kórházszövetség

vezetősége szintén a mielőbbi teljes rendezésben, majd az azt követő hosszú távú modernizációban látja a megoldást. Dr. Ajkay Zoltán, a szövetség elnöke szerint első lépésként a gyógyító OEP-kasszák 15-20 milliárdos keretemelésére volna szükség. Következő feladatként a jövő évi költségvetés módosítását jelöli meg. "A minimálbér mellett a dologi kiadások drasztikus emelését várjuk, mintegy hatvanmilliárd forint átirányítása lenne ehhez elegendő. A kórházszövetség egyetért az októberi felhívás szövegével, de elfogadhatatlannak tartja, hogy a minisztérium zárt kasszából adjon extra juttatásokat, így más szakmáktól vonjon el a traumatológusok javára."

Egy esetleges sztrájk gondolatának megítélése változó, egyesek szerint nonszensz, többen azonban azt mondják, ha eredményes, akkor hosszú távon a beteg is jobban jár. Az egészségügyi dolgozók többsége azonban nem mer ehhez az eszközhöz nyúlni, fél a következményektől. Nem az állását érzi veszélyeztetve, hanem a betegek ellátatlanságát nehéz vállalnia. A felhalmozódó munka néhány hét múlva pedig úgyis az ő nyakába szakadna. "Nem arról van szó, hogy az orvoslást lehetetlenné tették, csak méltánytalanul megnehezítették. A hatalom képviselői viszszaélnek azzal, hogy mi nem tudunk sztrájkolni. Nagyobb radikalizmus szükségeltetik, hiszen a kormányzat mindenkori negligációja (>>az egészségügy nem termelő szféra<<) a teljes magyar populáció egészségének rovására megy."

Kempf Zita

szerző
Kempf Zita
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra