A szavak ártatlanok (Georg Klein író)

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Először jár Magyarországon, vagy vannak régebbi tapasztalatai?

Magyar Narancs: Először jár Magyarországon, vagy vannak régebbi tapasztalatai?

A nemrég hazánkban járt író 1953-ban született Augsburgban. Kéziratait a kiadók és folyóiratok hosszú éveken át visszaadták. Első regénye, a Libidissi 1998-ban jelent meg (hamarosan magyarul is), és kirobbanó sikert aratott. A regényt egy elbeszéléskötet (A vak hal szólítása), majd egy újabb regény követte (Barbar Rosa). A napokban jött ki legújabb novelláskötete (A németekről).

Georg Klein: Először a feleségemmel jártunk itt, 1990-ben. Véletlenül vetődtünk erre. Akkor két hetet töltöttünk a Bükk-hegységben, úgyhogy csak a magyar természetet volt alkalmam megismerni, és nem a magyar kultúrát - ott láttam először életemben tűzszalamandrát. Egyébként - jut eszembe, erre tizenkét éve nem gondoltam - itt írtam Barbar Rosa című regényem egyik fejezetét.

MN: Ön hosszú ideig nem tudott publikálni, kéziratai iránt semmi érdeklődést nem mutattak a kiadók. Hogyan élt ezekben az években? Hogyan tudta megteremteni magában az íráshoz szükséges belső ellensúlyokat?

GK: Valóban, 1983-tól fogva egészen 1998-ig komoly gondjaim voltak a német "művészeti nagyüzemmel". Németországnak fejlett irodalmi "nagyüzeme" van, s ez azt jelenti, hogy az ember meg tud élni még akkor is, ha nem könyveinek bevételéből tartja fenn magát. Én ebben az irodalmi nagyüzemben nem vettem részt. De ez nem tragikus, hiszen az élet nem csupán ebből áll. Nem gondolok viszsza haraggal erre a tizenöt évre. Ekkor ismertem meg a feleségemet, ekkor születtek a gyerekeim, és noha nem az irodalomból éltem, nagyon sokat írtam. Ebből a szövegtartalékból aztán később sikerült hasznot húznom.

MN: Mi lehetett az oka ennek a sokáig tartó félreértésnek? Személyes okok? Politikai okok? Téves elvárások? Irodalmi hatalomgyakorlási szokások?

GK: A kérdés kissé zavarba hoz. Mivel azonban Magyarországon vagyok, módom van a nyílt válaszra. Azt hiszem, csakugyan létezik egy bizonyos cenzúra. Esztétikai, emocionális természetű cenzúra. Hogy mi lehet "német irodalom", arról bizonyos személyeknek fölöttébb szűkös elképzeléseik voltak, sőt lehet, hogy ez még ma is érvényes. Ezeknek az embereknek a fejében valamiféle olló működött, és ez az olló - csitt-csatt - rögtön szeletelni kezdett, amint az én írásaim felbukkantak a láthatáron.

MN: Mikor alakult ki az az aggályosan pontos, minden ízében kidolgozott, egyedi stílus, amely azóta is jellemző a műveire? Hiszen az ön esetében nem látunk fejlődésvonalat, nem ismerjük a korai műveket: 1998-ban teljes fegyverzetben lépett a nyilvánosság elé.

GK: Nemrég, amikor a cókmókunkat véglegesen átszállítottuk Berlinből mostani lakhelyünkre, az Északi-tengerhez, kezembe került néhány régebbi írásom a 70-es évekből. Feleségem, aki maga is író, azt mondja: ezekben a tehetségnek még az árnyéka sem mutatkozik. "Stílusomat", ha van ilyen, nagyjából a nyolcvanas évek közepén, 1985 és 1987 között találtam meg, azóta vagyok úgymond felismerhető. Emlékszem még a novellára is: egyszer csak észrevettem, hogy valami hirtelen megváltozik. Akaratom nélkül, csaknem tőlem függetlenül megváltozik.

MN: Mekkora szerepet játszott és játszik a felesége a művek létrejöttében? Könyveinek fülszövegében, az életrajzi jegyzetekben, mindig ott áll ez a mondat: "Ma az Északi-tengernél él feleségével, Katrin de Vries írónővel és két gyermekével."

GK: Nem titkoljuk, hogy együtt dolgozunk. Gyerekeink reggel elmennek az iskolába, mi pedig fent, a tetőtérben leülünk dolgozni. Egy nagy "terem" ez, s mi mintegy öt méter távolságban vagyunk egymástól. Munka közben is beszélgetünk, megmutatjuk egymásnak a dolgainkat - erősen hatunk egymásra, és csakugyan elmondhatom: nem hagyja el a házat olyan szöveg, még egy újságcikk sem, amelyet a feleségem ne olvasott és bírált volna meg előtte. Amit ő rossznak tart, az nem kerülhet a nyilvánosság elé. Közös honlapunk is van, amelyen így mutatjuk be magunkat. Sajnos sokszor tapasztaljuk, hogy az "irodalmi nagyüzem" ezt árgus szemmel nézi. Még ma sem tudom ennek pontos okát adni - úgy sejtem, irodalmi körökben még mindig él az a megcsontosodott nézet, hogy a mű egy magányos férfiintellektus rejtélyes erőfeszítésének eredménye. Rólam is egy bizonyos érzelmes magányosságot szeretnének feltételezni: az író - szerintük - még ma is az a magányos farkas a nagyváros dzsungelében, aki éjjel háromkor, szeszfelhők közepette, bizonytalan léptekkel támolyog fedele alá, és aztán sötét szobákban titokzatos ihletet szop valamely nyirkos falakból. Tőlem is ezt várják, még ma is.

MN: Hogyan született meg az az ötlet, hogy a "magas" irodalmat a "szórakoztató" irodalommal, a detektívtörténettel kösse össze?

GK: Mint említettem, Barbar Rosa című regényemnek egy részét Magyarországon írtam 1990-ben. (A jelenetben a detektív egy kórházba látogat, és az egyik szobában egy bepólyált, ismeretlen nőt pillant meg.) Már akkor is tudatában voltam, hogy a jelenetben van valami, ami megütközést kelt. Ezt azonban főleg önmagamon vettem észre, belső ellenkezésemen - de akkor még naiv módon azt hittem: ha bensőleg sikerül legyőznöm ezt a viszolygást, akkor az nyilván a "külső oldalon", tehát az olvasókban is hasonló következményekkel jár majd. Így aztán nem igazán gondolkodtam el azon, hogyan keverednek ebben a stílusban a kétféle, előbb említett irodalom elemei. A lényeg az volt: sikerüljenek a mondataim. Azt hittem: a mondat meghozza a megoldást. Azt hittem: ha a mondat a "magas" nyelven tökéletes, akkor olyan elbeszélői fogásokat is alkalmazhatok, amelyek úgymond "köldökig" a triviális irodalomban gyökereznek. Nem gondoltam arra, hogy egy másik embernek, egy közvetítőnek - a lektornak - még egyszer meg kell oldania ezt a feladatot. Ártatlan módon én rögtön az olvasóra gondoltam. Ez annyiban segített, hogy egyszerűen nekiveselkedtem az írásnak. A lektorok azonban azt mondták: Tudja, ha ez a szöveg Amerikából jönne, na ja, akkor kiválónak tartanám. De így? Hogyan tudom én ezt a német közönségnek közvetíteni? Azt mondták: nem, német irodalom így nem nézhet ki. A kilencvenes években a német lektorok bizonyos zsilipfunkciót láttak el: egy széles írásfolyamot igyekeztek mederbe terelni. Az utóbbi időben azonban a lektorok szerepe lényegesen csökkent. Tevékenységük egy részét az ügynökök örökölték, akik ugyanazt teszik, csak még szigorúbb formában. Az ügynökök még nagyobb piaci nyomás alatt dolgoznak - és ennek folytán erősödik a tendencia az ún. "középfekvésű" irodalom vagy a divatos irodalom iránt (itt főleg az "amerikainak képzelt" irodalmi beszédmódok erőltetésére gondolok). Mondanom sem kell, Amerikában még a fősodor is értékesebb, mint az, ami Németországban "amerikai fogantatású" irodalomként asztalunkra kerül. A kortárs amerikai irodalom rendkívül erős, de félő, hogy a német elképzelések nem a legjobb szerzők ismeretén alapulnak, hanem bizonyos médiumokban vagy a moziban szerzett tapasztalatokon. Ha bizonyos véleményformálókkal beszélek, néha az a benyomásom, hogy még az amerikai ponyvairodalmat sem ismerik igazán. Még Stephen Kinget sem olvasták el komolyan. És félek, hogy a sikerrel kecsegtető képzelgések mögött is csupán hamis óhaj, tudatlanság és majmolási viszketegség rejtőzik. Divaton pedig azt értem: nálunk, Németországban az utóbbi években mindenki az ún. "kisasszonycsodától" várta az irodalom megélénkülését: fiatal írónők, kokett vagy sikamlós stílus, erotikus élmények. Ez a várakozás is meghiúsult. Természetesen mindkettő roppant veszélyes volt az irodalomra.

MN: Egy ízben azt nyilatkozta: "újra rendelkezésünkre kívánja bocsátani", meg akarja teremteni a német nyelvet. Mit értsünk ezen?

GK: Talán mondok egy szemléletes példát. Egyszer kamaszkorú közönség előtt olvastam fel, a tanárok eleve figyelmeztettek: a diákok zöme nem fogja megérteni a szövegemet, unatkozni fognak stb. Ezek a figyelmeztetések teljesen fölöslegesnek bizonyultak: gondot csakis a tanároknak okoztam. A diákokkal folytatott beszélgetés meggyőzött arról, hogy igenis érzékelik: itt egy olyan nyelvhasználattal szembesültek, amely különbözik a televízió zsargonjától vagy az oktatás nyelvezetétől. És hallatlan kíváncsisággal követték a felolvasást. Azt mondták: eleinte feltűnt nekik a különös, bizonytalan értelmű szavak sokasága, de nem tekintették ezt zavarónak, sőt a szöveg előrehaladtával egyre szilárdabb talajon érezték magukat. Az egyik diák például azt mondta: nem tudta pontosan, mit jelent a Kleinod (ékszer) kifejezés. Volt valamilyen bizonytalan érzete erről a szóról - s ez aztán egyre erősebb lett. Nos, amíg a dolgok így zajlanak, él bennem a reménység.

MN: Nemrég azt nyilatkozta: "A német nyelvet erőssé kell tenni." Mit ért ezen?

GK: Ha most magyar szavakat hallok, azt gondolom: a német közelebb áll a magyarhoz, mint az amerikai angolhoz. A német kis nyelvvé vált, és erősen az amerikai kultúra hatása alá került. Sőt talán még nagyobb veszély fenyegeti, mint a többi kis nyelvet, ugyanis a német öntudatában gyengült meg. Ez engem aggodalommal tölt el - nevezetesen, hogy unokáink esetleg erősebb érzelmi viszonyba kerülnek majd az amerikai angollal, mint saját anyanyelvükkel. Ez elszomorít. Mégsem vagyok "nyelvtisztító" vagy purista - nem vagyok a német nyelv Don Quijotéja. Az amerikai angol befolyását persze nem lehet elhárítani, az már megérkezett a "belső oldalon". Nem lehet ellene falat emelni. Az egyetlen védekezési lehetőség: azon a területen, ahol "én vagyok a beszélő", megerősítem német anyanyelvemet. Ez azonban inkább gesztus, a büszkeség gesztusa, semmint valamiféle védekezés. Ez például azt jelenti, hogy az ember megpróbálja kimeríteni a szókincset, és nem mond le olyan szavakról, amelyekkel szemben bizonytalanság környékezi. Továbbá nem kerüli azokat a szavakat, amelyeket történelmi okoknál fogva terheltnek érez. Mondok egy példát: a Reich szó - én ezt a szót rendkívül fontosnak vélem - a nemzetiszocializmus miatt tabu alá esik, a nácik ugyanis ezt a szót derűre-borúra használták. Én azonban nem vagyok hajlandó ezt a szót törölni és átengedni a halott náciknak. Miért vitte volna Hitler magával a sírba ezt a szót és más szavainkat? E szavaknak hosszú története volt Hitler előtt - és hosszú története kell hogy legyen Hitler után is.

MN: Vonatkozik ez a Heil szóra is? Ön erre a szóra utal - anélkül, hogy kimondaná - a Libidissi utolsó mondatában.

GK: Igen.

MN: A Libidissi utolsó jelenetében egy "velejéig rasszista" orvos fordul elő, akit a főhős a német köszöntéssel üdvözöl. Nem gondolja, hogy ez a jelenet az olvasóban megütközést kelt?

GK: Én nem tudom megakadályozni a téves gondolatokat. És a helyes gondolatokat sem vagyok képes irányítani. Szó se róla, helyes, ha ezt a szót egy lehetőleg tágas összefüggésbe ágyazzuk. Ide tartozik az is, hogy ezzel a szóval visszaéltek - tehát ezt nem kívánom tagadni vagy elfeledni. De ez a visszaélés valahogy a peremre került, nem itat át már mindent. Nem szabad szem elől téveszteni, de nem töltheti be az egész látómezőt.

MN: Nem gondolja, hogy a nácizmus bizonyos szavakat végleg lejáratott, vagy egyenesen "megölt"? Vagy ilyen kifejezések nincsenek?

GK: Szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy a nácizmusnak nem voltak nyelvművészei. Csak ajánlhatom a Mein Kampf olvasását: a könyv olyan szörnyű stílusban íródott, nyelvileg oly siralmas, hogy állítom: a nácizmus sokat veszítene hatóerejéből, ha tanulmányoznánk a szövegeit.

MN: Ha a szavakat kiszakítjuk jelentéskörükből, nem áll-e fenn a rehabilitálás veszélye?

GK: A szavakat nem kell rehabilitálni, a szavak ártatlanok. Bűnösök a személyek a maguk életének összefüggéseiben. Ha holnap felkelek, megpróbálok úgy átlábolni a napon, hogy a lehető legkisebb mértékben váljak vétkessé. A "bűn" szó ide tartozik: az élet gyakorlatába. Ha az ember a "vétkesség" fogalomkört inflációs gyakorisággal használja - és ez történik Németországban -, akkor az veszít jelentőségéből. Abban a pillanatban, amikor "mindenütt vétek van", mindenki mentesül a felelősség alól. Valóban felelősek vagyunk - életünk gyakorlatában és nyelvhasználatunk gyakorlatában. Felelősségteljes a halottainkhoz fűződő viszony. Itt azokra gondolok, akik meghaltak, miközben mi már éltünk, valamint azokra a halottakra, akikről elbeszélést hallottunk. Engem ez foglalkoztat. Nem gondolom, hogy szükségem volna arra, hogy kapcsolatba lépjek a középkori német királyokkal és császárokkal. Azt azonban fontosnak tartom, hogy kapcsolatba lépjek azokkal, akik akkor haltak meg, amikor én már éltem, akikről még megérkezhet hozzám a híradás. Ezen a téren vannak lehetőségei az irodalomnak. És itt rejlenek a lehetőségei az egyéni, a magánelbeszélésnek is. Tehát abban, miként beszélünk a holtakról. Fiaink hallani akarnak a halottakról - például az én apámról, akit pár évig ismertek -, és nekem beszélnem kell a halottakról.

MN: Végül kérném, mondjon pár szót arról, sikerült-e a magyar irodalomnak kitörnie az ismeretlenségből. Németországra itthon sokan úgy tekintenek: ha azon az ablakon sikerült kipillantanunk, akkor már kicsit kinn vagyunk a világban.

GK: Németország legfeljebb tetőnyílás lehet, ablakfunkciójában nemigen hiszek. Ha a német irodalom és nyelv jelentőségére gondolok, kétségem támad afelől, hogy a Magyarországhoz hasonló kis Németország - ha Amerikát tekintjük a világnak - ezen a téren segíteni képes. Német kiadók, akik megjárták Amerikát, azt mesélik: Amerikában senkit nem érdekel a német irodalom. Ezért némi szkepszissel hallom, ha magyar szerzők azt mondják: Németország ugródeszka lehetne számukra a nagyvilág felé. (Georg Klein az interjút Kertész Imre Nobel-díja előtt adta - a szerk.) A német irodalomnak is az az egyik gondja, hogy átlépje a provincialitás határait. Azt gondolom: az a védett tér, amelyet Magyarország betöltött, mielőtt belépett volna a nyugati világba, talán nem is volt olyan rossz, mint gondolnánk. A német irodalom a mai napig nem heverte ki a fasizmus és az amerikanizálódás kettős csapását, és provinciális szintre süllyedt vissza. Azok a szerzők, akik ilyen irodalmat írnak, sikeresek, ez ugyanis egy gazdag provincia. Magyarország nem gazdag provincia, és lehet, hogy ez egyszer még előnyére válik.

Báthori Csaba

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra