Magyar Narancs: Tavaly januárban a Népszabadságban az egyházi átvilágítás érdekes megközelítését adta. E szerint a kérdés nem kezelhetõ az egyház és az állam összefonódásától, vagy ahogy fogalmazott: a trón és az oltár több ezer éves szövetségétõl elkülönítve. Milyen összefüggést lát a pártállammal együttmûködõ papok és a mindenkori államhatalom kegyét keresõ egyházak mûködése között?
Bulányi György: A kérdést célszerû távolabbról megközelíteni. Induljunk ki a papkirályok uralkodásából, amikor is ugyanaz a személy verekszik törzse élén karddal, parittyával, kõbaltával, és ugyanõ küldi imáit istenének, hogy a szemben állót bele tudja verni a betonba. Késõbb szakosodás következik be, de a verekedõ és imádkozó két egyhasi testvér marad, azonos szemlélettel és célkitûzéssel, csak különbözõ eszközökkel: az egyik fizikai erõvel, a másik imával próbálja leigázni a szomszédos törzset.
MN: Ez, ha jól értjük, egyaránt vonatkozik a kereszténységre, a többi világvallásra és a különbözõ törzsi vallásokra.
BGY: Persze. Álmos és a fõtáltos szövetsége késõbb Szent István és Asztrik esztergomi érsek szövetségeként élt tovább, de az "szövetségben hasonló ehhez Mózes és Józsué együttmûködése. A történelemben a vallások - kultúrától függetlenül - rendre a világi hatalom szövetségesei.
MN: Egy 2002-es elõadásában úgy fogalmazott, hogy Jézus kivívta a trón és az oltár - Pilátus és Kaifás képviselte - szövetségének haragját.
BGY: Jézus kristálytisztán fogalmaz, amikor szembeszáll saját vallása szemléletével, mely szerint a zsidó ember a felebarátom, a nem zsidó nem a felebarátom. Nála az a felebarát, aki segít a másikon. Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy Isten hatalma nem uralom, hanem az, hogy ad, elvisel és szolgál. Isten képviselõinek tehát semmi köze nem lehet a világ hatalmaihoz, melyek íratlan törvényei a másik ember eltaposását és a maguk számára a lehetõ leg-nagyobb anyagi jólét elérését célozzák. Jézus összesen három esztendeig taníthatta ezt, s akkor Kaifás - az Isten fõpapja - azt mondta, hogy elég, pusztuljon. A kereszténységben ugyanúgy elterjedt a törzsi szemlélet, mint a többi vallásban. Mintha Jézus semmi ezzel ellenkezõt nem mondott volna. A magyarországi egyház közelmúltjának legizgalmasabb kérdése a következõ: ha elfogadnánk is, hogy a fejedelem és a fõtáltos, majd a király és az esztergomi érsek közötti szövetség rendjén való volt, akkor a szövetség a deklaráltan ateista Rákosi Mátyással vagy Kádár Jánossal csak más eset?! A kommunistákkal azért már csak nem lehet fenntartani a trón és az oltár szövetségét?!
MN: Eszerint a kommunista pártfõtitkárok klérus általi kiszolgálása az apostoli királyokkal kötött szövetség folytatása lenne?
BGY: Adott egy történeti Magyarország, mely 1000-ben a fejedelmet lecseréli a királyra, a fõ-táltost pedig az esztergomi érsekre. 1945 után a Magyar Királyságot köztársasággal, majd népköztársasággal váltjuk föl, de az esztergomi érsek tisztsége továbbra is fennmarad. Az egyház válaszúthoz érkezett. Tehetett volna úgy, mint 1541 után, amikor a török hódoltság területét 150 évre egyszerûen leírta. A püspökök közül egyetlen egy sem maradt meg a hódoltságban, a pasák hatalmával nem vállaltak közösséget. 1945 után a fõpapok, papok a helyükön maradnak. Csakúgy, mint 1917 után a Szovjetunió pravoszláv papjai és püspökei, akik szintén nem hagyták el az országot. A Vatikán kapcsolata a Szovjetunióval különösen érdekes, mert valamelyest elõképe a közép-európai egyházakkal késõbb történteknek. A Szentszék 1917 után folyamatosan próbálkozott a kapcsolatok rendezésével, puhatolózott Litvinov külügyi népbiztosnál egy konkordátum lehetõségérõl a Szovjetunióban élõ katolikusok érdekében. Magyarországon 1945 után más volt a helyzet: Mindszenty még a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnököt sem tekintette tárgyalópartnernek, szovjet kollaboránsnak tartotta õt. Hajthatatlanságával kivívta a kommunisták haragját, akik végül is 1948 utolsó napjaiban letartóztatták. Rendkívül érdekes helyzet áll elõ: az esztergomi érsek formálisan a helyén maradt, s 1956. november 4-ig õrizte a magyar egyházi vezetés jogfolytonosságát, de az amerikai követségre menekülve a török kori egyházi vezetõk útjára lépett. Magam Márton Áron gyulafehérvári érseket tartom a diktatúrával dacoló egyházi vezetõ igazi példájának. Nem kollaborált, nem is ment sem külföldre, sem nagykövetségre. Bebörtönözték, majd szabadulása után az érseki rezidenciába zárták. Ha nem adtak mellé teológus-tanárokat, maga képezte a kispapokat. ' volt az a magyar egyházi vezetõ, aki semmit nem adott föl abból, amit egy Jézus-tanítványnak nem szabad föladnia.
MN: A Vatikán 1964-ben az ún. keleti politika jegyében részleges megállapodást kötött a kádári hatalommal. Ennek megítélése talán máig a legfontosabb törésvonal ön és a katolikus egyházi hierarchia között. A vita lényege: a Vatikán ön szerint cserbenhagyta, a klérus szerint "átmentette a nehéz évtizedeken" a magyar egyházat. Mennyiben változott a véleménye az elmúlt tizenöt évben?
BGY: Amikor a Szentszéknek nincs módja egy adott világi hatalommal konkordátumot kötni, akkor megüzeni az országban maradó püspökeinek, papjainak és a híveknek, hogy a következõ idõszakban - esetleg a föld alá szorulva - maguknak kell gondoskodniuk az egyház túlélésérõl. Így történt a 30-as évek elején is, amikor egy baloldali gondolkodásúnak ismert francia jezsuitát meghívtak a Szovjetunióba. Beutazása elõtt Berlinben az ottani nuncius, a késõbbi XII. Pius pápa titokban püspökké szentelte õt, hogy módja legyen illegálisan püspököket s papokat szentelni. Ha nem lehet konkordátumot kötnünk, akkor földalatti munkára buzdítunk. A Bokor hasonlóképpen indult 1945-ben, amikor Debrecenben egy Kolakovics nevû horvát jezsuita biztatta a debreceni papokat földalatti kisközösségek szervezésére.
MN: Vatikáni megbízásból járt el?
BGY: Mivel titkos megbízásról volt szó, természetesen nem ellenõrizhettük küldetése valódiságát. Évtizedek múltán érdeklõdtem személye után a római jezsuita generalícián, ahonnan egy éven keresztül nem kaptam választ, majd közölték, hogy nem találják a nevét a nyilvántartásban. Ez a mûveletük vett igénybe egy esztendõt. Ha Kolakovics saját szakállára jött volna közénk, a generalícia megtagadhatta volna õt, de csak nem találták a nevét. Konkordátum híján tehát a Szentszék itthon is illegális csatornákon át próbálta biztosítani az egyházi élet folytatását, majd amikor 1964-ben mégis létrejött a megállapodás, a "föld alá" ment papokat, híveket kifacsart citromként eldobta. Mécs Lászlóval szólva ("Magyar honban ki a betyár, ki a szent?") mi egyik napról a másikra "szentekbõl" "betyárok", azaz engedetlen, kellemetlenkedõ fanatikusok lettünk, akik pedig 1964-ig "betyárok", azaz békepapok voltak, egy csapásra "szenteknek", egyházhû, engedelmes és igaz katolikusoknak minõsültek. Belõlük lettek a püspökök. Ez felmérhetetlen erkölcsi károkat okozott az egyháznak. Gergely Jenõ, a kommunisták egyháztörténésze is megállapította, hogy "1964 felgyorsította a szekularizáció folyamatát". Ezen nem kell csodálkozni. Amíg a hívõk azt látták, hogy a püspököket és papokat szorongatják a kommunisták, becsület kérdése volt számukra, hogy kitartsanak. De amikor püspökeink együtt koccintgattak a tévében pártunk és kormányunk vezetõivel, sokan gondolhatták, hogy majd hülyék lesznek további kockázatokat vállalni.
MN: Az elfordulás számszerûen kimutatható volt?
BGY: Annak idején tíz esztendõn keresztül a péceli egyházközségben szolgáltam, és tapasztaltam a hívek lassú fogyását a 60-as évek második felétõl kezdve. Eközben persze az egyház élvezte az állami bizalom áldásait. Nyugati látogatók érkezésekor az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az egyházi vezetés egymás sarkát taposva mutogatta, hogy lám, milyen paradicsomi körülmények között mûködik Magyarországon a katolikus egyház.
MN: Milyen vívmányokra gondol?
BGY: Három fõvel mûködõ apácarendekre, tartalmatlan sajtótermékekre, szerény érdeklõdés kísérte körmenetekre, a belvárosokba helyezett katolikus kegytárgy- és könyvesboltokra - élettelen kirakatintézményekre. Létrejött a mi külön bejáratú Potemkin-falunk. Engedték, hogy százszámra képezzenek hitoktatókat, csak éppen - az egyház tekintélyvesztése miatt - a kutya nem járatta hittanra a gyerekét.
MN: A rendszerváltás után fennmaradt ez a kirakatjelleg?
BGY: Akár a katolikus, akár a többi történelmi egyház évrõl évre milliárdokat emel le az állami költségvetésbõl. Ennyi pénzbõl számtalan munkaviszonyt létesítettek az elmúlt másfél évtizedben. Természetes, hogy mindez valamiféle vallási mozgást eredményez. A kérdés az, hogy mit ér ez a mozgás. Az a tartalom, amit e munkaviszonyokban levõ emberek közvetítenek, a trón és az oltár szövetségének gondolatvilágában mozgó egyházi hierarchia véleményét tükrözi. Valamiféle vallási érzést persze ezek a megnyilvánulások is kelthetnek, de Jézus Krisztushoz szinte semmi közük.
MN: Pontosan miért került sor kenyértörésre Bokor és az egyházi vezetés között?
BGY: Amikor Mindszentyt kicsalták az országból, VI. Pál pápa megígérte neki, hogy õ marad Esztergom érseke, s ezért Mindszenty haláláig csak apostoli adminisztrátort nevezett ki Lékai László személyében, aki Mindszenty halála után, 1976-ban foglalta el az érseki széket. Már 1976 szeptemberében közli Bay László, az ÁEH katolikus fõosztályának vezetõje Lékaival, hogy Bulányi nem az állam, hanem az egyház ellensége, s ez megindítja a hierarchia nemes harcát a kommunisták parancsára az egyház hitvallói ellen. Hat éven keresztül folyik ez a harc, végül is 1982-ben hazai egyházi bíróság állapítja meg, hogy tanításom nem egyezik az egyházéval. Közben a piarista rendfõnök Rómába vitte a vitatott mûveimet, és átadta a kléruskongregációnak, amely megállapította, hogy az írásaimban egyetlen, az egyházi tanítással ellentétes tétel sincs. Ennek ellenére megfosztottak a nyilvános papi mûködés (értsd: templomon belüli mûködés) jogától. A döntést kiküldték a Vatikánba megerõsítésre, ahol 1987-ben - anélkül, hogy annak tartalmáról érdemben nyilatkoztak volna - jóváhagyták azt.
MN: Az elkülönülésük fennmaradt 1989 után is?
BGY: Az a furcsa helyzet állt elõ, hogy az egyházon belüli illegalitásunk fennmaradt, miközben a közvetlen világi fenyegetettség, mely a mozgalmat életre hívta, megszûnt. Továbbra is kiközösítettek maradtunk, csak már nem visz el az ÁVO. Legálisan adhatom ki a könyveimet, de a katolikus könyvesboltok egyetlen darabot nem vesznek át belõlük. 1996-ban levelet írtam Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció vezetõjének azzal, hogy az én hazámban az apagyilkosnak is megbocsátanak 14 és fél letöltött esztendõ után, de ezzel hiába érvelek püspökeimnél, azok õhozzá irányítanak. Ratzinger azt válaszolta, hogy intézkedik a magyar püspököknél, hogy a tiltásokat visszavonják. A gyakorlati eredmény: semmi. 1997-ben kimondták, hogy a korlátozó intézkedések megszûntek, de templomom nincs; és mûködni csak akkor tudok, ha egy plébános meghív.
MN: 1997 óta hányszor misézett templomokban?
BGY: Egyetlen plébános sem tilt ki a templomából, de olyan sem igen akad, aki a hozzá tartozó híveknek hirdetné, hogy misézek nála. Így - bár minden héten misézek különbözõ templomokban - a hívek java része a kisközösségekbõl kerül ki, mert magamnak kell népet gyûjtenem. A könyveimre és a miséimre továbbra is érvényben van az egyházi bojkott.
MN: Ennek mi lehet az oka?
BGY: Annak a gondolatnak nem óhajtanak semmiféle kifutási lehetõséget adni, hogy Jézus tanítása gyökeresen ellenkezik mindazzal, ami a történelemben érvényesült az egyház és a világi hatalom kapcsolatában. Ez nem eretnek gondolat, nem az én agyszüleményem, hanem jézusi tanítás, amely azonban tabu a katolikus egyházban is. Csakúgy, mint a többiben.
MN: Annak fényében, hogy ön szerint a katolikus egyház története - és különösen a magyar egyház elmúlt 60 éve - a független egyház jézusi gondolatának elárulása, van-e bármilyen jelentõsége annak, hogy beszervezett ügynökként a papok, fõpapok közül kik mûködtek együtt a kommunista állambiztonsággal? Egyáltalán: különbözött-e bármiben az ön nyilvános tevékenységét ellehetetlenítõ magas klérus és a Bokor tagjairól adott esetben jelentõ plébános magatartása?
BGY: Egészen biztos, hogy az egyházi hierarchia csúcsán állók szolgálták ki a leginkább a diktatúrát. Minél magasabban állt valaki, annál teljesebben az övék volt. Ebben a tekintetben nem sok minden változott: 1989-ig Miklós Imre (az ÁEH vezetõje - G. G.) döntötte el, hogy ki lehet püspök Magyarországon. A jelenlegi püspöki kar 1989-ig püspökké lett személyekbõl, továbbá azok barátaiból és pártfogoltjaiból áll. Ehhez képest valóban másodlagos, hogy szolgálataikat III/III-asként vagy anélküli kapcsolatok erejében végezték. Egyszer azt állítottam, hogy a papok 95 százaléka együttmûködõnek nevezhetõ. Természetesen nemcsak a hivatalosan beszervezettekre gondoltam, hanem mindazokra, akik a hierarchia különbözõ fokain a velük érintkezõ világi hatalmasságokat kiszolgálták.
MN: Azért a 95 százalék így is túlzásnak tûnik.
BGY: Hajlandó vagyok 96-ra módosítani. Még egyszer: nem csak a beszervezettekre kell gondolni. Egy példa: a falvak legfontosabb embere a pap volt. A hatalomnak biztosítania kellett, hogy prédikációja megfeleljen országos és helyi képviselõi igényeinek. A plébánosnak pedig meg kellett nyernie a tanácselnök és a többi hatalmasság jóindulatát. Az egyház érdekében, persze.
MN: Van értelme ez alapján az egyházi átvilágításnak?
BGY: Van. Nem egyes személyek kipellengérezése miatt, hanem azért, mert ezen keresztül megmutatkoznék a trón és az oltár szövetségének leplezetlen valósága, jézustalansága. Látható lenne a történelmi kereszténység igazi arca. Az a szemlélet, amely minden korban megtalálja az éppen kinyalható feneket. S ez annyira más, mint amire Jézus példát adott nekünk!
MN: A kisközösségi mozgalom felívelt a rendszerváltás után, vagy utolérte a "nagy" egyháznál említett elvilágiasodás?
BGY: Számszerû adatot nem tudok mondani, de kevesebben vagyunk, mint a 80-as években, amikor két-háromezren tartoztak hozzánk. Ennek az lehet az egyik oka, hogy - bár ez látszólag ellentmond mindannak, amirõl eddig beszéltünk - a szocializmusban bizonyos szempontból könnyebb helyzetben voltunk, mint ma. Másodrendû állampolgárként semmiféle társadalmi elvárás nem volt velünk szemben, így munkaidõn kívül voltaképpen azt tettük, amit jónak láttunk. Ma más a helyzet: vagy nincs munkaviszonyom, és a létbizonytalanság kikezdi idegrendszeremet, vagy napi 10-13 órát dolgozom, ami megint csak alkalmatlanná tesz arra, hogy olyasmivel foglalkozzak, mint Isten országa. Ebbõl azt a következtetést vontuk le, hogy a kapitalizmusban is biztosítanunk kell minden közösséghez tartozó személy létbiztonságát - mégpedig Jézushoz hasonlóan, aki élet- és vagyonközösséget hozott létre 12 tanítványával. De létszámcsökkenésünk összefügg a katolikus egyházvezetéssel is. Nehéz hûségesnek maradni egy olyan egyházhoz, amely ma, 15 évvel a diktatúra bukása után úgy kezel bennünket, ahogy. Ellenségként. S csak azért, mert helytálltunk, amikor másokÉ A Bokorral kapcsolatban a kedvezõtlen jelenségek ellenére sem vagyok borúlátó, hiszen az emberiség sorsa fordul azon, hogy akadnak-e, akik megpróbálnak úgy élni, ahogy Jézus tanította. Számomra minden újabb tizenéves nemzedék új reménységet ad, mert az ember ennyi idõsen még nem feltétlenül tanul meg hazudni, ezért fogékonyabb Jézus tanítására, mint érettebb fejjel.
Gavra Gábor
bulányi atya
A ma 86 éves páter 1945-ben alapította a Bokor katolikus kisközösségi mozgalmat, amelynek szervezéséért 1952-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. A hetvenes években, miután a közösség tagjai megtagadták a sorkatonai szolgálatot, egyháza 1982-ben eltiltotta a nyilvános papi mûködéstõl. 1997-ben rehabilitálták, de viszonya a klérussal máig rendezetlen.
