Ez vagyok
"Az általános iskola 5. osztályában átmentem egy vallási iskolába. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, csak bedugtak oda, és azt mondták a szüleim, hogy ne lepődjek meg, ha szoknyában kell járni, és a fiúk fején van valami. Majd megszokom, és rájövök, hogy miért járok oda. Amikor megtudtam, hogy zsidó vagyok, egy picit mérges voltam a szüleimre, hogy korábban nem mondták el nekem" - mesélte Sz. A. (23 éves). A 28 éves S. D. számára sem volt problémamentes a kezdet: "Számomra ez olyan evidens volt, mint másnak az, hogy van karácsony. Általános iskolás koromban szégyelltem, de egyébként nem foglalkoztatott különösebben saját zsidóságom, az életem nem ennek jegyében telt. Nem bántott senki emiatt, csak szégyelltem magam, hogy a többiek nem zsidók, én meg igen. Amikor az osztálytársaim versenyeztek, hogy hányan római katolikusok és hányan reformátusok, hirtelen azt mondtam, hogy református vagyok. Egyszerűen ciki volt kilógni." B. Á. (19) helyzete egyértelműbb volt: "Izraelben születtem, 15 évesen jöttem át Magyarországra." N. T. (28) életében viszont nagy változást jelentett a téma: "18-19 éves koromig erről nem volt szó otthon, aztán kibukott, de igazából máig nem beszélünk a családban nyíltan erről. Amikor megtudtam, nagyon rávetettem magam a témára, öt-hat évig még megpróbáltam kósert is enni, de aztán, ahogy sikerült a helyére tennem magamban a dolgot, ezt elhagytam." V. V. (27) ugyanerről így mesél: "Van egy történet a családban a húgomról, aki felállt az óvodában, és úgy mutatkozott be, hogy ez és ez vagyok, és zsidó. Hát így vagyunk az öntudattal. Én egyébként a szüleim szándékai ellenére mentem zsidó gimnáziumba. Azért ellenezték, mert egy elég gyenge gimi volt."
A legfiatalabb megkérdezett, L. A. (18) életében semmiféle törést nem okozott a hír: "Az általános iskola kiválasztásánál jelent meg ez a szempont. A zsidóságunkról azonban sem akkoriban, sem azóta nem beszéltünk, evidencia, mint az, hogy apám férfi, anyám pedig nő." Egy 58 éves beszélgetőtársunkat, F. M.-et (58) viszont sokként érte a felismerés, hogy ő más, mint a többiek: "Iskolás koromban volt egy érdekes jelenet, amikor bejött a hittanoktatás. Az osztályban föl kellett állnia azoknak, akik jelentkezni akartak. Én és az unokatestvérem - akivel egy osztályba jártam - és még egy gyerek állt csak fel. Döbbenetes élmény volt."
Még nagyobbak a generációs különbségek abban, hogy a családban mennyire volt beszédtéma a zsidó származás, és hogy miként viszonyultak a vallási hagyományokhoz. Ötvennyolc éves forrásunk így emlékezett: "A szüleim nem voltak vallásosak, csak a nagyszüleim. A nagymamám minden péntek este gyertyát gyújtott. A családot közvetlenül is érintette a holokauszt, de erről nemigen beszéltünk. Az apám testvére, aki hazajött, idősebb korában viszont már sokat mesélt erről." Sz. A. (23) szerint családja nem feltétlenül a Soah miatt asszimilálódott: "Teljesen ateista családban élek otthon, ez nem téma. A nagymamám említi néha a holokausztot, ami a családunkat is érintette. Nem hiszem ugyanakkor, hogy emiatt váltak volna a szüleim ateistává, nem hozzuk ilyen módon összefüggésbe a hitet a történelemmel."
A magyarországi zsidók évtizedeken, generációkon átívelő hallgatásba burkolóztak e témában, és a vallási hagyományok átadását, az öntudatra nevelést sem forszírozták.
Ennek tartanak
Az érem másik oldala, hogy valakiről a környezete - barátok, ismerősök, munka- és osztálytársak - tudja-e, hogy zsidó. A fiatalok e téren jóval nyitottabbak és önérzetesebbek, mint szüleik, nagyszüleik generációja. Felmerül, hogy a baráti kör kialakításában és a párválasztásban szempont-e, hogy a másik is zsidó legyen. F. M. (58) úgy látja: "Legjobb erről nem beszélni. Ha rákérdeznek, természetesen nem tagadom meg, de nem szerencsés tudatni, ha nem muszáj. A baráti köröm nem ezen az alapon szerveződik: az én szememben csak emberek - jók vagy rosszak - léteznek. Sokszor gondolok arra, hogy a fiam és korosztálya számára menynyivel könnyebb zsidóként élni, hiszen a hagyományokat már nem tartják, így nem nyilvánvaló mások számára az, hogy zsidók." A 23 éves Sz. A. viszont szereti nyilvánvalóvá tenni származását: "Szerintem kifejezetten látszik rajtam, hogy zsidó vagyok, és fontosnak is tartom, hogy ha új közösségbe kerülök, tisztázzam ezt. Ha egy zsidó összetalálkozik egy másikkal, akkor nagy az összetartás, és általában segítik egymást. A láncom is mindig a nyakamban lóg. Eljárok kifejezetten zsidó társaságba is, ha úgy adódik, de ez a ritkább eset." S. D. (28) is fontosnak tartja a zsidók közötti összetartást: "A barátaimat nem ez alapján választom, bár nyilván örülök, hogy a férjem zsidó. A zsidók jobban barátkoznak egymással, hiszen van bennük valami közös. Amit a nagy zsidó lobbinak neveznek egyesek, az igazából ezt takarja." B. Á. (19) szerint könnyebb az élet, ha az ember zsidó társat választ: "Baráti kapcsolatokban is fontos szempont ez számomra, barátaim 90 százaléka zsidó. Úgy érzem, a párkapcsolatban is fölösleges konfliktusokat okozhat, ha a társam nem zsidó." N. T. (28) szerint megkerülhetetlen, hogy zsidósága kiderüljön egy közösségben: "Nem én erőltetem, de akár a politika kapcsán, akár a rosszízű viccek apropóján mindig nagyon hamar szóba kerül a téma. Antiszemiták mindig akadnak egy nagyobb társaságban, ilyenkor ki szoktam állni az igazamért, de nemcsak a zsidók, hanem más kisebbségek védelmében is. A párválasztásnál számomra ez nem kizárólagos szempont, de az élet megkönnyítése végett jobb lenne, ha a partnerem is zsidó lenne." Hasonlóan vélekedik V. V. (27) is: "Én sokkal nyíltabban vállalom a zsidóságomat, mint a szüleim. Előbb-utóbb úgyis kiderül, ha megkérdezik, milyen gimibe jártál, vagy miért nem ünnepled a karácsonyt - ezért nem érdemes titkot csinálni belőle. Amikor például halasztottam két évet a főiskolán, mert kimentem Izraelbe, mindenki számára kiderült, hogy zsidó vagyok. Apukám nem ennyire nyitott ebben a kérdésben, még a nevét is magyarosította. A párkapcsolatban egyre inkább szempont, de a baráti körben nem."
L. A. (18) szerint a beilleszkedésben sokat segíthet ez a kapocs: "Amikor bekerülök egy idegen társaságba, és nehezen oldódok fel, segít, ha kiszúrom, hogy itt is vannak >>otthoniak
Minden interjúalanyunk beszámolt olyan enyhébb vagy súlyosabb atrocitásról, amelyek zsidó származásuk miatt érték őket. "A kettes villamoson utaztam aznap, amikor Torgyán féregirtós beszéde volt. Elég csinosan voltam felöltözve, nem volt drága, ami rajtam volt, de jó hatást keltett. A villamoson az emberek beszélgettek a készülődő beszéd kapcsán, a vita egyre hevesebbé vált, leszálltunk, és elkezdtek ordítani, hogy honnan van ennyi pénzem, és rám is köptek. Akkor éreztem meg, hogy milyen az, ha kialakul egy ilyen >>könyörgöm, akasszuk fel!>te szüleidet is el kellett volna vinni Auschwitzba!
Ezért
A zsidó identitás lényege egyre kevésbé áll a mélységes istenhitben, a vallási hagyományok ápolásában; az önazonosság-tudat inkább egyfajta közösségi szellemiségre (ami nem feltétlenül vallási közösség) épül. Beszélgetőtársaink mindegyike járt már Izraelben. F. M. (58): "Életemben először most jártam kint, és csodálatos volt megtapasztalni azt a szeretetet, nyitottságot és segítőkészséget, ami ott fogadott, az idegenek részéről is. Az én zsidó identitásom nem a vallásosságon alapul, hanem a származásomon, amit inkább hátránynak, mint előnynek látok." Sz. A. (23) sem vallásos, annak ellenére, hogy fontos számára a zsidósága: "Újévkor elmegyek a zsinagógába, de csak a Dohány utcaiba, ami ugye nem arról híres, hogy kizárólag ortodoxok járnának oda. Héberül tanultam, jártam Izraelben, de nem tudnék ott élni. Az anyai nagymamám ott lakik, és nagyon nehezen viseli azt a helyzetet. Gyönyörű ország, de ilyen körülmények között én is így lennék." S. D. (28) viszont sokkal inkább ápolja a zsidó hagyományokat, mint szülei: "A családban mindig megtartottuk a karácsonyt és a chanukát is. A szüleim semmilyen vallási szokást sem tartanak, a nagypapám volt az utolsó, aki még járt templomba. Most én noszogatom őket, hogy jom kippur idején böjtöljenek. Anyukám a kedvemért ilyenkor nem eszik, csak iszik - de nem meggyőződésből, hanem miattam. Ünnepekkor járok zsinagógába, de a szombatot nem tartom, nem eszek kósert. Ettől még zsidónak tartom magamat. Éltem négy évig Izraelben, de nem ott tervezem a jövőmet." B. Á. (19) számára sem jelent egyet a zsidó öntudat és a vallásosság: "Nem vagyunk vallásosak vagy ortodoxok, de azért a lakásba nem viszünk be disznóhúst. Ha egy magyar ember meg van keresztelve, ő sem böjtöl feltétlenül minden pénteken. Én is felkapcsolom a villanyt szombaton, nem vigyázok az ételek kóserságára olyan bigottan - ez nem Izraelben élve nem is lenne lehetséges. A zsidóság inkább mint származás, és nem mint vallás él bennem. Istenhit kérdésében még nem köteleztem el magam - soha nem lehet tudni, inkább a belém nevelt izraeli identitás mindennek az alapja."
N. T. (28) életében éppen első izraeli útja hozott fordulatot: "Izraelben életem legnagyobb sokkja volt a szembesülés, hogy ott soha nem tudnék élni. Ha megkérdezik, mégis azt mondom, zsidó vagyok. Bizonyos nagy ünnepeket megtartok, de nem erről szól az életem. A zsidó vallás inkább gyakorlati, mint filozófiai-elméleti síkon mozog, vagyis az számít mélyen vallásosnak, aki a sok szabályt betartja. Én ezt nem teszem, de hitem van. Zsinagógába vallási ünnepekkor eljárok, de a magyar zsidó közösség nem szimpatikus számomra, mert képmutatónak találom." V. V. (27) szerint "a zsidóságnál a vallásosságnak fokozatai vannak: nem csak az tarthatja magát annak, aki kipát hord és csak kósert eszik. Apuék otthon kósert ettek, nagypapa a szombatot is betartotta, a nagymama nem. Én már egyáltalán nem vagyok vallásos, zsidónak lenni számomra azt jelenti, hogy a zsidó néphez tartozom. Izraelben laktam másfél évig, de nem tudnék ott élni. Kint magyarnak éreztem magamat, itthon meg zsidónak." A 18 éves L. A. sem hagyományosan értelmezi a vallásosság szerepét a zsidó öntudat kialakulásában: "Jártam többször kint, de nem akarok Izraelben élni. A családban én vagyok az egyedüli, akinek számít a zsidósága, de nem vagyok vallásos. A vallásosság számomra kulturális kérdés. Magyarországon igen kevés az igazán hithű keresztény, mégis mindenki tart karácsonyt. Nem működök vallásújítóként, vagyis nem készítek listát azokról a hittételekről, amiket elfogadok és amiket nem, sőt igazán nem is hiszek istenben. A közös kultúrára és történelemre épül az identitásom. Ha zsidó vagy, és külföldön bajba kerülsz, és nem ismersz senkit, akkor ha bekopogsz a legközelebbi zsidó hitközségbe, mindig kapsz segítséget. Nagyon erős az összetartozás érzése."
Vagy-vagy, is-is
A beszélgetések során hangsúlyosan merült föl a magyarságtudat és a zsidó identitás, valamint az asszimiláció kérdése. F. M. (58) inkább beolvadáspárti: "Az asszimiláció szerintem kedvező folyamat, de a zsidóságnak ettől még nem kell megszűnnie. Izrael példája mutatja, hogy a zsidóságnak nem kellene feltétlenül ragaszkodnia az őshazához, mert az eredmény háborús konfliktusforrás lehet. Aki elkülönülten akar zsidóként élni, az önmagát rekeszti ki, ezzel pedig jogot szolgáltat arra, hogy őt kirekesszék. A társadalomba beilleszkedő zsidó is lehet jó, sőt kitűnő zsidó. Nem kell választani. Magyar vagyok, a származásom pedig az, ami - ez két külön dolog. Nem is értem, hogyan merülhet fel valakiről, aki itt született, hogy nem magyar. A származás nem választás kérdése." S. D. (28) értelmetlennek tartja a magyarság és a zsidóság viszonyát firtató kérdésfelvetést: "A zsidóságom olyan, mint hogy szőke a hajam, ezért nem is lehet hierarchikus viszonyban a magyarságommal. Sok barátom van, akik egyáltalán nem tartják magukat magyarnak, de Izraelben sem tudtak élni, és visszajöttek ide. ´k zsidóknak vallják magukat, sokat vitatkozunk erről. Én magyar vagyok, itt születtem, itt fogok élni, a vallásom pedig zsidó. Érdekes, hogy ez a választási kényszer nem merül fel a keresztény és a magyar viszonylatában." A 19 éves B. Á. szemléletében sajátosan keveredik az asszimiláció elfogadása és az izraelita identitás: "XX. századi européerként úgy vélem, kötelességem valamilyen szinten asszimilálódni - ha már egyszer úgy döntöttem, hogy nem Izraelben élek. Elsősorban zsidó, azután pedig magyar származású izraeli vagyok."
Az ötvenes generáció tagjainak fontos, hogy hitet tegyenek a magyarság primátusa mellett, példa erre N. T. (28) szüleinek az esete: "Anyám mindig azt mondja: ha sziú indián vér folyna az ereiben, ő akkor is magyar lenne. Teljesen asszimilálódott családban nőttem fel." L. A. (18) véleménye ezzel szöges ellentétben áll: "Magyarország a hazám, de a magyarságom és a zsidóságom közül mindig az utóbbit tekintettem prioritásnak. Sokáig azt gondoltam, hogy az antiszemitizmus megszüntetése érdekében minden zsidónak asszimilálódnia kellene, de aztán rájöttem, hogy ez nem így működik, nem ezen múlik. Fontos megőrizni a kultúrát és az identitást."
A fiatalabb, huszonéves generáció tagjainak önmeghatározásában fontosabb elem a zsidó mivolt, mint a szülők nemzedékében. Az 58 éves F. M. így beszél erről: "A holokauszt idején csecsemő voltam, mégis úgy érzem, hogy a zsigereimben nem maradt nyomtalanul, amikor a pincébe hurcoltak, vagy amikor a csillagos házba vittek minket. Részben biztos ez az oka, hogy soha nem éreztem: a zsidóságommal kérkednem kellene. A fiamnak már nincsenek személyes tapasztalatai a Soahról, ezért kevesebb benne a félelem és a gátlás. Többet is foglalkozik származásával, és könynyedebben, határozottabban vállalja azt, hogy zsidó."
Bugyinszki György
