"A cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed" (Antal László közgazdász)

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Mielőtt a Medgyessy-kormány hivatalba lépett volna, számos szakértő óvott attól, hogy folytatódjék a még az előző rezsim alatt elkezdett osztogatás, a gazdaságpolitika fellazítása, azaz éppenséggel szükségesnek véltek volna egyfajta fordulatot, használjunk bár erre tetszőleges verbális kategóriát. Ehhez képest az új kormány első fél éve másról sem szól, mint expanzív bérpolitikáról, a költségvetés fellazításáról, s korántsem végleges adatok szerint az államháztartás éves hiánya a 9 százalékos mértéket ostromolja.

Magyar Narancs: Mielőtt a Medgyessy-kormány hivatalba lépett volna, számos szakértő óvott attól, hogy folytatódjék a még az előző rezsim alatt elkezdett osztogatás, a gazdaságpolitika fellazítása, azaz éppenséggel szükségesnek véltek volna egyfajta fordulatot, használjunk bár erre tetszőleges verbális kategóriát. Ehhez képest az új kormány első fél éve másról sem szól, mint expanzív bérpolitikáról, a költségvetés fellazításáról, s korántsem végleges adatok szerint az államháztartás éves hiánya a 9 százalékos mértéket ostromolja.

Túl vagyunk néhány száz napon, és a gazdaság állapota továbbra is aggodalmakra adhat okot. Nem csupán az államháztartási hiány lódult meg, nemcsak a bérek szaladtak el, de a makroközgazdász szerint arra sincs reális lehetőség, hogy a gazdasági növekedés a beruházási ráta jelentős növelése nélkül visszatérjen az álomszerű ötszázalékos szintre. A nép önfeledten fogyaszt, a holnapra tücsök módra nem gondol, az utolérni vágyott osztrákok pedig mind távolabbról integetnek a zergetollas sísapkával.

Antal László: Fölösleges szépíteni: valóban nőtt a költekezés és vele együtt a hiány. Nem mindegy azonban, hogy mindezt miként kommunikáljuk - és most nem is a politikai show-műsor szükségleteiről van szó. A magyar gazdaság mostani állapota gyökeresen különbözik az 1994-es helyzettől, amikor a külső finanszírozhatóság nap mint nap megkérdőjeleződött. Időközben például a gazdaság exportképessége az akkori szint háromszorosára nőtt. Éppen ezért bizonyos kifejezéseket, például csomag, már csak azért sincs értelme emlegetni, mert nem ugyanaz a helyzet, nincs ekkora pofonra szükség. Egy erős gazdasággal van dolgunk, amely kétségtelenül lesiklott a fenntartható növekedési pályáról. Én a magam részéről nem beszélnék 9 százalékos hiányról sem: ebbe már beleadtak apait-anyait. Szakmai értelemben ugyanis csak arról a pénzről kellene beszélni, amely most keresletet támaszt.

MN: Ez a szám biztosan tartalmaz korábbi, máshová rejtett kifizetéseket...

AL: És megelőlegezett kifizetéseket is, ami átadott pénz, de még nem támaszt keresletet. Ebből a szempontból a 9 százalékos adat nyilvánosságra hozatala pusztán taktikai húzás - számomra sokkal csúnyábban hangzik a 7-7,5 százalékos tényleges hiány -, a Brüsszelnek átadott középtávú programban tudniillik még csak 6 százalék szerepelt. Ehhez képest 2001-ben például 3 százalék jelent meg a hivatalos statisztikákban, ám a hiány tényleges értéke 4,5 százalék lehetett, mi több, a kormányzati statisztikában még tavalyra vonatkozólag is csak 3,3 szerepel - ehhez képest értendő a 7 százalék. A különbség abból adódik, hogy a valóságos közgazdasági elszámolások, s ilyen például a hivatalos, maastrichti, az olyan kiadásokat is az államháztartás terhére róják fel, mint amikor az MFB állami kezességvállalás mellett bocsát ki eurókötvényeket.

MN: Korábban a hiány nem tartalmazta az MFB Rt. mellett az ÁPV Rt. hiányát sem, ami persze pusztán trükk volt. Most viszont minden visszakerül a helyére, és a statisztikában hirtelen feltűnik az elveszett deficit. Erről lenne szó?

AL: Igen. A korábbi hiány magasabb volt a hivatalosnál, a mostani némileg alacsonyabb, a lecsupaszított hiány azonban mindenképpen növekszik. Fölösleges is mondani, hogy ez miért oly veszélyes: az államháztartás hiánya előbb fizetési mérlegromlást generál, és ezt már meg is tapasztaltuk, azután magasabb lesz az infláció, csökkenő pénzromlást feltételezve pedig éppen az infláció mérséklődésének üteme fog csökkenni. Egy kicsi, nyitott gazdaságnál a folyamat elméletileg biztosan végbemegy.

MN: Az ebből számítható pénzromlás mindazonáltal nem következett be, sőt az MNB a maga lehetőségeihez képest mindent megtesz azért, hogy erősen tartsa a forintot - kerül, amibe kerül.

AL: Igen, a Nemzeti Bank tényleg mindent megtesz a forint gyengülése ellen, de a forint amúgy sem gyöngülne, hiszen az imént felvázolt út a tankönyvi modell, amely csak akkor működik, ha minden egyéb tényezőt változatlannak tekintünk. Mert tegyük fel, hogy az Európai Bank kamatai csökkennek, a Fed kamatai még inkább csökkennek - a magyar kamatok ezzel szemben továbbra is magasak. A külföldi portfólióbefektetők, akik állampapírt vásárolnak - és nem is dollárért, elvégre a dollárt előbb átváltják forintra - egyben meg is növelik a forint iránti keresletet. Emlékszünk, az alapképlet még az volt, hogy a külföldi deviza iránti kereslet nő meg, hiszen a hiányt csak külföldről lehet fedezni - ezzel szemben rövid távon éppen a fordítottja valósul meg, és ez tovább erősíti a forintot. Mindez rontja a magyar gazdaság versenyképességét, és ez ismét csak veszélyezteti a fizetési mérleget, miközben a forint további erősödésére lehet számítani. A befektetők a rövid távú haszonnal számolnak, ezért a gazdaság hosszabb távú kilátásaitól függetlenül is úgy vélhetik: továbbra is érdemes forintot venni, legfeljebb idejében ki kell szállni az üzletből. Ezt nevezik, ugye, racionális várakozásnak.

MN: Nagyon sok elemző és piaci szereplő kritizálja az MNB-t és személyesen Járai Zsigmond MNB-elnököt, amiért magasan tartja a kamatszintet, és mereven ragaszkodik az általa elképzelt inflációs célkitűzéshez. Viszont a magyar gazdaság versenyképességét nem csupán az erős forint rontja, hanem például a termelékenységnél gyorsabban növekvő bérek is.

AL: Önnek igaza van, de ha már egyszer nő az állam eladósodottságának mértéke, akkor újra fel kell tenni a kérdést: érdemes-e ilyen magasan tartani a kamatszintet? Nyilvánvalóan nem jó dolog, hogy ilyen mértékben eladósodik a magyar gazdaság, és azon sem érdemes vitatkozni, hogy az erős forint rontja a versenyképességet. De ha már egyszer ez a helyzet, akkor jogos a kérdés: érdemes-e rátenni még egy lapáttal? Erre Járai azt mondja, hogy itt nem is erről van szó: általában ha expanzív a költségvetés, ha pluszkeresletet teremt, akkor a jegybank úgy reagál, hogy emeli a kamatot, és ezzel védi a forintot. Pillanatnyilag szerintem nincs mit védeni a forinton, az így is, úgy is erős, viszont a magas kamat többletköltségeket okoz. Ha a fent jellemzett önerősítő folyamat, a portfóliótőke beáramlása még tovább tart, akkor a jegybank arra is rákényszerülhet, hogy sterilizáljon, magyarán a beáramló pénz egy részét kivonja a forgalomból, ami költséges attrakció, arról nem is szólva, hogy ez óhatatlanul maga után vonja a forint árfolyamsáv-közepének magasabbra helyezését: könnyen bekerülhetünk egy lefelé menő spirálba úgy, hogy nem tudunk kikerülni a dugóhúzóból. A kamatkülönbözet társadalmi szinten már magában is költséges, az emiatt beáramló portfóliótőke semlegesítése úgyszintén. Ezzel szemben a jegybank szeretné teljesíteni az inflációs célkitűzését - kérdés, hogy ez sikerülhet-e, hiszen a gáz-, a villany-, a gyógyszerárak mesterséges visszafogása sokáig nem tartható, arról nem is szólva, hogy mindez milyen költséges az államháztartás számára. Ugyanez a helyzet a magas kamatokkal, elvégre az állampapírok magasabb hozamát is ki kell gazdálkodni valahogy. Én úgy vélem, eltúlzott, amit a jegybank csinál, és csak azért nem beszélek róla szívesen, mert az egész téma már rég politikai kérdéssé vált. Azzal nincs semmi baj, hogy az MNB védeni próbálja saját hitelességét, viszont a gazdaság bizonyos szegmenseiből már most vonul ki a külföldi tőke, és nem lehet azt mondani, hogy ebben nincs szerepük a magas kamatoknak.

MN: Mi történne akkor, ha - feltéve, de meg nem engedve - radikálisan megváltozna a jegybanki kamatpolitika, és hirtelen leértékelnék a forintot, ahogy azt számos elemző kívánatosnak is tartaná, miközben a modell más elemei nem változnának?

AL: Én ezt semmiképpen sem javasolnám. A forint leértékelése esetén ugyanis biztosan megugrana az infláció, megtörne a kiszámítható inflációs pálya, ami a monetáris politika hitelét rontaná, azt pedig igen nehéz visszaszerezni. Ha korábbról elhalasztott áremeléseket kell realizálni, és emiatt csökkenne az infláció mérséklődésének üteme - amint az várható is -, az még nem rontja a pénzpolitika hitelét. Ráadásul ilyen esetekben az alacsonyabb ár amúgy is pazarlásra ösztönöz, és ez össztársadalmi szinten igencsak költséges. A magasabb ár egy részét persze a szegényebb fogyasztóknál az állam állná, de ez nem változtat az inflációs index mértékén. A nagymértékű, öt százalék feletti forintleértékeléssel szemben támogatnám viszont a jegybanki kamatcsökkentést, amitől minimális, 2-3 százalékos leértékelődés is bekövetkezhetne. Másrészt az MNB-nek nem kellene azt sugallnia: hiszem, ha látom - mármint az államháztartási hiány csökkenését. Most ugyanis az MNB azt állítja, hogy komolytalan a 2003-ra tervezett stabilizáció. Arról most nem is beszélnék, hogy vannak politikusok, akik követelik a bérek egyszeri, nagymértékű megemelését, arra való hivatkozással, hogy erre most utoljára nyílik lehetőség, mielőtt elszaladnának az árak, miközben ugyanők állítják: ez egy rossz, elszállt költségvetés.

MN: A politikai kommunikációban nem elvárás a konzisztencia, de ez láthatóan már a befektetők, a vállalkozók, a fogyasztók, az adófizetők felé irányuló gazdasági kommunikációból is hiányzik.

AL: Ezek az üzenetek, mindkét oldalról, elhibázottak. Réges-rég meg kellett volna mondani, hogy a korábbról elmaradt áremelések tovább nem halaszthatók - persze megfelelő szociális kompenzáció mellett.

MN: Számos elemző állítja: a 2003-as év már elment, idén ugyanazok a tendenciák folytatódnak, mint az elmúlt évben, legfeljebb kissé visszafogottabb tempóban.

AL: Így van. Nem is történhet másként, hiszen a béremelések hatása - gondoljunk csak a köztisztviselői fizetések emelésére - áttolódik erre az évre, hiába hozták meg a döntést már szeptemberben. A versenyszférában sem sikerült leszorítani a bérszintet, habár a minimálbér adójának (általam nem helyeselt) eltörlésével történt erre kísérlet. A vállalkozói szektorban ezzel együtt jelentős béremelkedés valósult meg, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a minimálbér-emelés összenyomta a bérstruktúrát, és ez jelentős feszültséget okozott. Az is tény, hogy a közszolgálati szektorban végrehajtott béremelésnek van némi demonstratív hatása.

MN: Most a közszolgálati szféra húzza maga után a versenyszféra béreit?

AL: Így van. Én elfogadom, hogy számos terület, például az egészségügy bérei igen nagy mértékben lemaradtak, de ha végrehajtok egyszerre, egy lépésben egy 50 százalékos korrekciót, azt a többi érintett szféra, merev bérstruktúra mellett, egyszerűen nem tudja elviselni. Ráadásul miközben az államháztartás hiányát csökkenteni kellene, az egyik komponens automatikusan növekszik. Tehát nem is egy mai, statikus szintről kell csökkenteni, hanem egy emelkedő szintről kell visszahozni. Ilyen körülmények között már egy kicsi megszorítás is óriási eredmény. Ezért igazuk van azoknak is, akik azt mondják: nincs nagy változás, mint ahogy azoknak is, akik szerint amennyiben el akarunk kerülni egy sokkhatásokkal járó csomagtervet, akkor ennél többet nem lehet elérni.

MN: A korábban általam áttanulmányozott költségvetések között egy sem volt, amelyben legalább a szándék megtalálható lett volna az infláció mértékének, ennek megfelően a kiadási és bevételi oldal pontos meghatározására. Mi több, inkább azt lehetett érezni, hogy a bevételi oldalon szándékosan alultervezett költségvetéssel a kormány mintegy számít az inflációs adóra.

AL: Ez minden esetben így van. Először is 4,4 százalékos növekedéssel számolnak, amit én nem tartok reálisnak, és feltételezik a kedvező külső konjunktúrát.

MN: Ami most, ugye, nem áll fenn...

AL: Persze én is csak becsületből említettem, elvégre a büdzsé tervezésekor mindig a lehető legjobb feltételekből indulnak ki. A költségvetés kiadási oldalát például a hatszázalékos inflációs tervhez igazítják. Miután ezeket a tételeket (mind a bér-, mind a működési kiadásokat) még az év elején kialkudják, nem is változnak a tervezetthez képest nagyobb inflációval együtt - nem így az adóbevételek. Azaz én úgy vettem ki az ön zsebéből pénzt, hogy formailag nem vettem ki semmit, sőt a többletbevételeimből még adok is valamennyit vissza. Tulajdonképpen a kiadásokat vágják meg, ám ez úgy jelentkezik, mintha a bevételek nőnének - ezt hívja a közgazdaságtan meglepetésinflációnak. Más országokban is élnek trükkökkel a büdzségyártók: legfeljebb ott kisebbek az állam lehetőségei, míg nálunk simán rákényszerítheti akaratát a gazdaság aktoraira, akik hiába nem hiszik el a sarokszámokat, mégis kénytelenek azokat akceptálni.

MN: Amikor a növekedési kilátásokról van szó, általában tarolnak a mágikus számok: 5, 6, 7 százalék, s mindez azzal az igénnyel párosul, hogy mihamar utolérjük Nyugat-Európát, amely persze maga sem fogja ezt tétlenül, stagnálva bevárni. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy mi az a stabil, tartható növekedési pálya, amit a magyar gazdaság tartani képes. Ön, ahogy egy még ősszel, a Figyelőben publikált tanulmányából kiderül, e tekintetben korántsem ily optimista.

AL: A növekedés természetesen ingadozik: ideális feltételek között magasabb, mint az átlag, ám a konjunktúra csúcspontját nem lehet kivetíteni. Más kérdés, hogy egy ilyenféle, a felzárkózással, az utoléréssel kapcsolatos jövőkép mindig mozgósító erejű tud lenni - no nem az egész társadalomra, de az értelmiségre nézvést biztosan. Abban viszont igaza van önnek, hogy a dolog nem így működik.

MN: Sőt ahogy közelebb kerülünk, úgy csökken a relatív előnyünk az utolérni kívántakkal szemben.

AL: Én nem hiszem, hogy a gyors felzárkózás ennyire automatikusan adott volna. Még a józanabb szakértők is mintegy adottságként kezelik az 5 százalékos gazdasági növekedést. Nekem az a véleményem, hogy ez a szint egyszeri, meg nem ismétlődő körülmények hatására alakult ki, s hosszabb távon, ha más körülmények meg nem változnak, nem is tartható. A ´89-es sokk után, amikortól kezdve több év alatt a hirtelen nyitottá váló gazdaságra mintegy rázúdultak a külső hatások, a kilencvenes évek második felére, a Bokros-program után stabilizálódott a gazdaság, áramlott a működőtőke, ezzel együtt rendkívül magas volt a beruházási ráta, s ráadásul számos életképes, ám a korábbi körbetartozások és a piacvesztés miatt megrendült vállalat már kisebb tőkeinjekció hatására is életre kelt és prosperált. A transzformációs válság után megindul a gyors növekedés - hasonlatosan ahhoz, amit Jánossy Ferenc leírt a háború utáni újjáépítési konjunktúráról. Ezek a hatások azonban átmenetiek: amikor utolérjük a korábbi trendet, amelyről a gazdaság a megrázkódtatás idején letért, akkor a növekedés előbb említett hajtóerői többé nem működnek. Most, hogy már elértük, sőt némileg meg is haladtuk a szocializmus utolsó évének, 1989-nek az outputját, más növekedési faktorok erősítésére volna szükség.

MN: Ráadásul, mint említett tanulmányában fogalmazta, a feldolgozóipar helyett most az építőipar húzza a gazdaságot, ám ennek nincs perspektívája.

AL: Jó dolog a lakásépítés, de az exportot nem húzza magával. A Széchenyi-tervből nagy pénzek mentek el turizmusfejlesztésre, kár, hogy a turisztikai ipar most az egész világon hanyatlik. Ehhez képest a feldolgozóiparban a beruházási ráta 2001 második felétől kezdve negatív. Ezt én nem nevezném fejlesztő államnak.

MN: Hogyan lehetne megfordítani ezt a tendenciát, hiszen a beruházások növeléséhez hatalmas belső forrásokra is szükség lenne?

AL: Először is növelni kellene a megtakarítási rátát. Ennek egyik oldala elég egyszerű: az állam fogyasztási jellegű kiadásait csökkenteni kell. Jó volna ösztönözni a háztartásokat is a megtakarításokra.

MN: Jelenleg, hiába magas a kamatszint, ennek ellenére nem is annyira a lakossági megtakarítások, mint inkább a fogyasztás nő.

AL: Ez két ok miatt is logikus. Egyrészt az alacsony jövedelműek esetében nem megtakarításról, hanem elhalasztott fogyasztásról beszélhetünk. Másrészt ebben a régióban korábban nem voltak divatban a fogyasztási hitelek: míg a vállalatok költségvetési korlátja Kornai leírása szerint puha volt, addig a háztartásoké kemény. Most ez éppen az ellenkezőjébe fordult: a háztartások költségvetési korlátja a javuló fogyasztási, lakossági hitellehetőségek miatt felpuhult, s így a lakossági hitelállomány gyorsabban nő a megtakarításoknál, azaz a lakossági szféra egyre jobban eladósodik, amit még a gazdaság állapotával kapcsolatos optimizmus is táplál. Hozzátartozik ehhez, hogy néhány lépés, például a magánnyugdíjpénztárak újbóli kötelezővé tétele némileg növelni fogja a lakossági megtakarítás szintjét.

MN: Igen ám, de ezek csak kis lépések, s ennél vélhetőleg nagyságrenddel nagyobb beruházási tőkeinjekcióra lenne szükség ahhoz, hogy a gazdaság, ahogy ön fogalmazta, egy magasabb növekedési pályára állhasson.

AL: Én például nem hiszek abban, hogy a közeljövőben jelentősen csökkenteni lehetne az adókat. Nem a személyi jövedelemadókat kellene csökkenteni, nem a fogyasztást kellene serkenteni, hanem társadalmi megállapodás alapján a beruházásokat növelni, pótolni az amortizációt, és lehetőséget adni arra, hogy a vállalatok, a vállalkozások növeljék a profitjukat. A kamatcsökkentésről már szóltunk - márpedig ez nagyon fontos beruházási tétel. Az államnak vissza kellene fognia a nem feltétlenül szükséges, presztízscélú beruházásait, ezáltal csökkenne az állampapír-kibocsátás és az állampapírok hozama is, így javulna a mozgástere a reálbefektetéseknek. Nagy fordulatot elérni ezen a téren nem lehet, de hogy erre kell menni, az bizonyos. 2003-ban 30 százalékkal csökkennek az állami beruházások - ez próbál ellentételezés lenni az emelkedő bértrenddel szemben.

MN: Ilyen lépésektől nyilván nem lehet gyors, kedvező változásokra számítani.

AL: Amikor 1995-ben Bokros mellett dolgoztam, folyamatosan lehetett érzékelni az azonnali eredményt sürgető politikai nyomást. Néhány hónappal a csomag bejelentése után máris jelentést kellett írni az eredményekről, amelyek ekkor még nem voltak, elvégre egy ilyen radikális beavatkozás után először mindig a fájdalmak jelentkeznek. Ültünk a számkupacok felett, megérkezett Bokros Lajos, ránézett az adathalmokra, és annyit mondott: "Gyerekek, a cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed." Az efféle korrekciós programoknak ez a problémája: azonnal kérik az eredményt, pedig haszon csak lassan és csak később jelentkezik.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra