A kezdetek
A helyzet megértéséhez körülbelül tíz évet kell visszaugranunk az időben: a kilencvenes évek elején indult meg az addig szocialistának vagy kolhoz típusúnak nevezett termelőszövetkezeti szektor átalakítása - törvénnyel, gazdasági szabályozókkal, szónoklattal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Az Antall-kormány - kisgazda nyomásra - 1991-92-ben olyan szövetkezeti jogi szabályozást alkotott, amelynek értelmében nevesíteni kellett az addig tekintélyes arányban "közösként" nyilvántartott vagyont (gépeket, épületeket, földet stb.), majd egy időre jószerivel korlátok nélkül tette lehetővé a kiválást.
Érdemes megjegyezni: a várakozásokhoz képest jóval kevesebben választották ezt a lehetőséget. Ez kínos meglepetésként érte az igazságtétel és a "piros cserepes magyar tanyavilág" - vagyis a magánparaszti gazdálkodás - újbóli megteremtésének lázában égő kormányzó erőket (főként a kisgazdákat). Előzőleg azt hitték: a szövetkezetellenes hangulatban a klasszikus parasztgazdálkodásnak egyik pillanatról a másikra széles bázisa kerekedik, amelyet ráadásul kellőképpen meg is lehet erősíteni a kelet-európai országokénál jóval versenyképesebb téeszvagyonból.
De vissza a vagyonnevesítéshez. A volt téeszek alapvetően négy szempont megfelelő súlyozásával határozhatták meg, kinek mennyi jár az évtizedeken át állandónak látszó közösből: 1. a szövetkezetbe vitt vagyon értéke; 2. az ott tagként/alkalmazottként eltöltött idő; 3. a betöltött tisztség; 4. az elért összkeresmény. Hogy melyik mennyire számított a közös vagyon szétosztásakor, arról a közgyűléseken kellett dönteni. Ha - mondjuk - valaki szerény vagyonnal lépett be, de később eljutott az elnökhelyettességig, akkor neki az volt a jó, ha a 3-4. szempont dominált. Ha viszont módos gazdaként (bőrkabátos agitátorok erős lelki és fizikai nógatására) lóval-kocsival-földdel-vetőgéppel-miegyebekkel ment be a kolhozba, akkor nyilván az első kritérium volt a kedvező.
Külsősök
Mindez csak látszatra egyszerű; a helyzetet bonyolította, hogy az új szövetkezeti szabályozás a már emlegetett igazságtétel jegyében létrehozta a külső tulajdonosi kört is. Ebbe azok kerültek, akik - bármilyen okból - a vagyonnevesítéskor már nem, de korábban bármikor legalább öt éven át folyamatosan tagok voltak a téeszben. Ez a kör pedig nagyon összetett társaság.
Benne van például az az egyébként kifogástalan munkát végző traktoros, akit tízéves tagsági viszony után azért mart ki a gazdaságból a főkönyvelő, mert egy italozós mulatságon csattanós pofonnal figyelmezette, hogy ne fogdossa a feleségét (megtörtént eset). Vagy mondjuk az az egykor tehetős gazda is, akit nem tűrhetett maga közelében a városi pártbizottságból elnöknek kivezényelt, semmihez sem értő Suksük elvtárs - a volt kulák ugyanis soha nem volt rest felemlíteni a vezér balfogásait. Az extrém példák között említhetjük azt a Pest környéki gazdaságot is, ahol az éppen aktuális szabályozórendszernek köszönhetően "szövetkezeti sporttag" lehetett a hetvenes évek legendás Fradijának a gerince is. 1992-ben, a vagyonnevesítéskor a téeszvezetés izgatottan leste az ajtót, nem lép-e be rajta valamelyik egykori sztár - a formális jog szerint nekik is járt volna az üzletrész, ám ettől alighanem kitört volna a botrány.
A szövetkezeteket elhagyó egykori tagok esete jórészt persze sokkal egyszerűbb: a város jobb megélhetést, nagyobb kényelmet kínált.
E kör tehát "külsős darabot" kapott a vagyonból. Igen ám, de ez a papír a gyakorlatban (legalábbis eddig) nem sokat ért. A vagyonrészt kivenni ezzel csaknem lehetetlen (a közgyűlés többségének a támogatása kellene hozzá), s birtokában a tag csak tanácskozhat a közös gazdaság ügyeiről, azokról nem szavazhat. Az üzletrész névértéke országos átlagban 10-20 százalék között mozog, s e tagsági kör az egyről a kettőre lépni képtelen gazdaság számára is koloncot jelent, ezért hát tényleg tenni kellene vele valamit. Maga az üzletrész kedvező gazdasági körülmények között elvileg hozhatna hasznot (értsd: osztalékot) is, de a magyar mezőgazdaság utóbbi évekbeli siralmas eredményei ismeretében aligha kell magyaráznunk e remény hiábavalóságát.
Tudták ezt korábban is: az előző kormány állami támogatást, kedvezményes hitelt kínált azoknak a szövetkezeteknek, amelyek legalább húszszázaléknyi készpénzt megadtak a papírért. Nem kezdődött azonban komoly felvásárlás - a szövetkezeti vezetés viszont sok helyen maga vette kézbe az ügyet, és csendesen mind beljebb vásárolta magát a cégbe, amely idővel hopp, átalakult gazdasági társasággá: káeftévé, részvénytársasággá. A külső tagság addigra már erősen lecsökkent, a maradékkal pedig az átalakulás szabályai szerint elszámoltak. Persze ekkorra ez már nem volt túlságosan nehéz feladat.
Ám körülbelül 1300 helyen maradt, ami korábban volt: sok tag, kevés pénz, a vagyon pedig nemhogy szaporodott volna, inkább csak fogyott.
Kampányolni a más pénzén
A jelenlegi kormány (különösen az FKGP) komolyan nekilátott a probléma megoldásának: két és fél évi szívós koalíción belüli küzdelem árán - valószínűleg a kétéves költségvetésre adott kisgazda voksok ellenében - tavaly ősszel a parlament elé kerülhetett az a törvény, amely most elbukott az alkotmánybírósági vizsgán. Az elképzelés lényege igen átlátható volt: fizessen ki minden vagyonrészt százszázalékos árfolyamon az a "komonista kolhoz" (Gyimóthy Géza kisgazda parlamenti alelnök kifejezése nyomán). Pontosabban: annak a szövetkezetnek a külső tagja, amelynek árbevétele legalább ötven százalékban mezőgazdasági tevékenységből származik, és a tag az üzletrészéhez alanyi jogon jutott (tehát nevesítéssel, nem vásárlással), április 15-ig beballaghat a megyei agrárhivatalba, és igényelheti papírja névértékének száz százalékát. E pénzt a szövetkezetnek át kellett (volna) utalnia a hivatalba, amit a delikvens ott, helyben felvehetett (volna). Kézből kézbe súlyos tíz-, esetleg százezreket, ott, a kormányintézményben - nehogy véletlenül bárki is félreértse, honnan is jött a zsozsó.
A kifundált rendszer terheit valójában viselő szövetkezetnek ha éppen nem lenne elég pénze, nem baj: a jog bajnokai kitalálták, hogy a megváltáshoz afféle kényszerhitelt adna az állam. Ez úgy ment volna, hogy a privatizációs törvény költségvetéssel együtt megszületett módosításával lehetővé vált több mint tíz, korábban tartós állami tulajdonú besorolásba tett állami gazdaság eladása. Az ebből betervezett húszmilliárd lett volna az a keret, amelyből a ropogós bankókat ki lehetett volna mérni a jogosultaknak. Az így "megelőlegezett" összeget aztán hitelfedezetként ráterhelte volna az állam a szövetkezetekre egy éven belüli kötelező visszafizetéssel - tehát nagyon ki volt ez találva. (Az állami gazdaságok eladása - vagy inkább átadása - a Magyar Fejlesztési Banknak külön történet.)
Parlamenti ámokfutam
Ha minden úgy történik, ahogy azt a derék koalíciós jogalkotók elképzelték, május-júniusban több százezer magyar ember vihette volna haza az agrárhivatalokból a forintot. Csakhogy erről az egészről minden, egy fikarcnyit is világosan gondolkodó szakember (e ponton a törvény parlamenti motorjának számító Gyimóthytól természetesen el kell köszönnünk) világosan tudta, hogy több részletében is ellentétes nemcsak az alkotmánnyal, de az elemi jogérzékkel is.
Ezt a törvényt az Ország Házában személyesen egy sztárügyvéd, bizonyos Torgyán József ismertette a saját szájával; a szöveg előtte átment a kormányegyeztetésen (és mondott róla valamit nyilvánosan is Dávid Ibolya igazságügyi miniszter?); megjárta az alkotmányügyi és a mezőgazdasági bizottságot, végül 1,8 százaléknyi többséggel átbukdácsolt a végszavazáson is. Itt meg kell jegyezni: ha a javaslatot egészen addig hevesen elutasító ellenzék folyosón lófráló képviselői közül csak tíz hajlandó bemenni az ülésterembe és megnyomni a nem gombot, akkor erről az agyrémről ma nincs mit beszélni.
De nézzük tovább! Az elfogadás után Áder János házelnök (civil foglalkozására nézve alkotmányjogász) a törvény sürgős kihirdetését kérte Mádl Ferenc köztársasági elnöktől. E ponton több civil szervezet, köztük a legnagyobb agrár-érdekképviselet, a Nagy Tamás vezette MOSZ azt kérte az államfőtől, hogy kérjen előzetes normakontrollt az Alkotmánybíróságtól. Mádl azonban (aki jogászprofesszor) - bár szavai szerint látott némi aggályra okot adó dolgot a paragrafusok között - a törvényt összességében nem tartotta alkotmányellenesnek.
Így hát az életbe lépett.
Állam bácsi, fizess!
Ezután - a Bokros-csomag óta nem tapasztalt egységben - több civil szervezet (köztük az ágazati köztestület, a Magyar Agrárkamara és a Bankszövetség) részletes alkotmánybírósági beadványban támadta meg a passzusokat. Legfőbb érveik között a szövetkezeti autonómiába való beleavatkozás, az egyes gazdálkodási formák és azok tagjainak a megkülönböztetése, az állam önkényes fedezetelvonása szerepelt; és még hosszasan sorolhatnánk, mert az AB gyakorlatilag mindenben őket igazolta.
Ám időközben leadta igényét háromszázezer külső tag.
Az AB-döntés óta láthatóan zavar támadt az államgépezetben: egyelőre csak annyi biztos, hogy valamiféle kifizetés még az idén lesz. A kormányerők lapzártánk előtti utolsó nyilatkozataikban valamiféle piaci megoldást emlegettek, ami jelentheti azt is, hogy "reálértéken" (tehát nem névértéken, ahogyan a szövetkezetekkel fizettetett volna a koalíció) veszi meg a papírt az állam, illetve annak valamelyik szervezete. Ehhez viszont minden érintett szövetkezet papírjáról tudni kellene, hogy az mennyit ér.
Érdekes menet lesz. Az eredményre pedig nem csak a háromszázezer igénylő kíváncsi. Igaz, ők viszont nagyon.
Tamás Gábor
Így nyomták a Házban
A szövetkezeti üzletrésztörvény tavaly karácsony előtti megszavazásakor egységes igennel csak a kisgazdák szavaztak, a Fideszből ketten - egyikük Tölgyessy Péter volt - a javaslat ellen foglaltak állást. Az MDF-ből mindössze öten nyomták meg az igen gombot, a többiek tartózkodtak, vagy "nem voltak jelen a teremben". A három ellenzéki párt - MIÉP, SZDSZ, MSZP - egységesen elutasította a törvényjavaslatot, a függetlenek közül pedig csak Szabó Lukács szavazott igennel.
