Az amerikaiak nagy része ugyanis afféle népszavazásként fogja fel a november 2-i voksolást, ahol a kérdés így hangzik: vajon jó ötlet volt-e az iraki beavatkozás? Aki pedig erre nemet mond (vagyis a republikánus Bush ellen szavaz), az egyben a nemzet önbecsülésébõl is kénytelen visszanyesni egy csöppet - az amerikai szellemtõl viszont semmi sem áll távolabb, mint éppen ez. A tengerentúli átlagpolgár meglehetõsen kétlelkû Irak-ügyben; az egyik oldalon az amerikai hõsi halottak napról napra növekvõ halmaza áll, továbbá Bush beismerése, miszerint az elsõ számú háborús ok kamu volt, a másikon viszont ott van a biztonság vágya és a tévedhetetlen szuperhatalom illúziójához való ragaszkodás. Ebben a hangulatban bizony nem könnyû populistának lenni, hisz a népek féligazságokra és maszatolásra vannak hangolva. Kerry igen eredeti stratégiát választott ezért (programjának további részleteirõl lásd: Az utolsó cserkész, Magyar Narancs, 2004. február 12.). Kampánya elsõ felében erõskezû biztonságpolitikai guruként mutatta fel magát, és kiérdemesült vietnami veteránként a külföldön állomásozó amerikai katonák létszámának megduplázását ígérte, majd - látván, hogy ezzel nem tudja kellõen megkülönböztetni magát ellenfelétõl - kudarcként kezdte emlegetni a háború utáni rendezési kísérleteket, és ma már mihamarabbi (fél éven belüli) csapatkivonást sürget. Ezt a következetlenséget Bush nem is mulasztotta el szóvá tenni a Floridában tartott elsõ, élõben televizionált elnökjelölti vitán. A jelenlegi elnök fõ érve az volt, hogy a háború megindítását kongresszusi képviselõként Kerry is megszavazta, ezek után legalábbis különös, hogy "Dzsingisz kán hordáinak" nevezi az amerikai alakulatokat. Bush kampányának egyébként is visszatérõ eleme, hogy párhuzamot von Kerry azon érvei között, amelyekkel annak idején a vietnami, most pedig az iraki háború ésszerûségét kérdõjelezi meg. Bush szerint kihívója mindkét alkalommal a nemzet hõseit "leprázza". A második, St. Louis-i "járkálós" vitában már a közönség kérdéseire válaszolva ismételgették mindketten vesszõparipáikat. Kerry már-már kioktató tónusban, de higgadtan, Bush pedig egyre idegesebben, mégis szerfölött redundáns módon tette mindezt. A közvélemény a második vitában is Kerryt ítélte meggyõzõbbnek, dacára annak, hogy a második menet után Kerry kampányfõnöke balga módon, egy üzemben maradt kamera mellett - a la Zuschlag - döntetlennek értékelte a szópárbajt.
A harmadik, Arizonában tartott csatában Kerry ismét lemosta Busht, pedig az a legjobb formáját hozta. A téma ezúttal a gazdaság és a belpolitika volt. Kerry a Clinton-éra általa is támogatott gazdasági hõstettére emlékeztetett, amelynek következtében a büdzsé végül többlettel zárt akkoriban. Egyúttal bõszen bírálta a Bush-adminisztráció pazarló költekezését. Nagy tetszést aratott azzal is, hogy Busht sikerült olyasvalakiként be-állítania, aki adópolitikájával
a gazdagokat segíti,
míg társadalombiztosítási elképzeléseivel a szegényeket sanyargatná. Az Egyesült Államokban is létezõ szolid állami egészségbiztosítási rendszert Bush ugyanis piaci alapokra helyezné, Kerry viszont fokozná az állami gondoskodás mértékét. Bush - a maga szofisztikált módján - jól le is komcsizta ellenfelét. (Ennél utálatosabb szitokszó nemigen létezik az amerikai belpolitikában, bár a terminus devalvációját jól jelzi, hogy e címkét még Clinton is megkapta, amiért a vietnami krízist annak idején a keleti blokkban bekkelte ki.) Kerry a demokrata tábor legliberálisabbjaihoz is szólt ezen az estén, amikor az abortuszról és a homoszexuálisokról beszélt. Ismeretes, hogy Bush - a keresztényi erkölcsre hivatkozva - elutasítja az abortuszt, annak érdekében pedig, hogy megakadályozza a melegházasságokat, akár még az alkotmányt is módosítaná. Kerry ezúttal ügyesen kötéltáncolt; leszögezte, hogy õ maga is mélyen hívõ ember (ez arrafelé elengedhetetlen kelléke az elnökségnek), viszont a nõk önrendelkezési jogát sérthetetlennek tartja. Melegügyben pedig azzal érvelt, hogy Bush alelnökjelöltjének, Dick Cheneynek a lánya is vállaltan leszbikus, ezért nem érti, hogyan beszélhetnek a republikánusok ilyeneket. (Ez a felvetés egyébként már a Cheney-Edwards alelnöki vitán is elhangzott, ugyanis ilyenbõl is tartanak egyet minden választás elõtt.) Azóta a republikánus párt melegtagozata bejelentette, hogy õk sem szavaznak Bushra.
Közhelyszámba menõ megállapítás, hogy a televíziós viták 1960 óta játszanak meghatározó szerepet abban, hogy ki lesz az Egyesült Államok következõ elnöke. A Nixon-Kennedy-féle párbajban Kennedy nagyságrendekkel jobban szerepelt, és elnökké is választották. Azt gondolhatnánk, hogy mivel Kerry magabiztosan gyõzött mindhárom szócsatában, az eredmény gyakorlatilag lefutottnak tekinthetõ. Ám ez koránt sincsen így. '84-ben Ronald Reagan is csúnyán leszerepelt az elsõ televíziós vitában, és a másodikban is csak valamivel volt jobb (állítólag akkor jelentkeztek rajta elõször a nyilvánosság elõtt Alzheimer-kórjának tünetei), mégis fölényesen gyõzni tudott. Kihívója, Walter Mondale akkoriban, a kampány egy szakaszában átmenetileg még vezetett is 1-2 százalékkal, de végül mégis elbukott. Az analógia azért is találó, mert Kerry helyzete is hasonló; dacára a jól sikerült vitáknak, támogatottsága alig nõtt valamivel, és az utóbbi hetekben csak minimális, a mérési hibahatárt alig meghaladó elõnyöket tudott felmutatni. Kerry tehát nem tudta felhasználni "tévés sikereit" biztos szavazótáborának növelésére. 4 évvel korábban, az ifjabb Bush és Al Gore vitáján is világos volt mindenkinek, hogy egy
bumfordi texasi
viaskodik egy hoch értelmiségivel, mégsem ez döntött. (Igaz, Gore teljesítménye kevésbé volt kiegyensúlyozott akkor; az elsõ vitán az emberek szürkének találták, ezért a másodikon agresszív és dinamikus volt, de túllõtt a célon. A harmadikon megtalálta ugyan a helyes arányt, de akkor a választók, ismerve az elõzményeket, már úgy érezték, hogy nem önmagát adja, hanem szerepeket játszik.)
Ez a párhuzam felvet egy másik problémát is Kerry számára. Ha igazak is a kurrens elõrejelzések, és valóban vezet valamivel, az amerikai választási rendszer sajátosságából adódóan attól még nyugodtan veszíthet. Gore is több szavazatot kapott legutóbb, mint Bush, mégsem lett elnök. A szavazók voksa ugyanis nem közvetlenül érvényesül ebben a szisztémában, hanem az úgynevezett elektorokon keresztül. Az állampolgári voksokat tehát elõször elektori kollégiumi helyekre transzponálják át, a végsõ szót pedig ezek a "küldöttek" mondják ki, ráadásul nem is kötött a mandátumuk. (Átszavazásra mindemellett alig volt példa.) Az 538 elektori székbe népességarányosan delegálnak az egyes államok tagokat, a "gyõztes mindent visz" elve szerint. Vagyis amelyik jelölt gyõz egy államban, arra kell, illetve illik szavazniuk az elektoroknak a "végszavazáson". A helyzetet bonyolítja, hogy Maine és Nebraska államban az elektori voksok a jelöltekre leadott szavazatok arányában oszlanak meg. 270 elektor szavazatával lehet valakibõl elnök, Kerry valószínûsíthetõ elektori szavazatai viszont a kampánystart óta folyamatosan fogynak, jelenleg pedig egy teljesen kiszámíthatatlan tartományban ingadoznak, hisz a két jelölt gyakorlatilag fej-fej mellett halad. Nagy hibának tûnik tehát, hogy a demokraták végül hagyták elhalni választási reformtervezetüket, amellyel a négy évvel korábbi újraszámlálási mizéria után álltak elõ. Ha Hillary Clinton - merthogy õ volt a téma egyik élharcosa - elég kitartó, ma talán már közvetlenül választanának elnököt, és a demokrata jelölt esélyei is jobbak lennének. (Persze a szoros helyzet miatt a fordítottja is elképzelhetõ: a minimális Bush-elõny, amit egyes intézetek mérnek, lehet, hogy végül, éppen a kacifántos szisztéma miatt, nem lesz elég a duplázáshoz.) Kerry dolgát nem könnyíti meg Ralph Nader újbóli indulása sem. Az amerikai fogyasztóvédelem élharcosa tökéletesen esélytelen ugyan, de arra "pont jó", hogy a liberális szavazók közül körülbelül 2 százaléknyit elszipkázzon a demokrata jelölttõl. Ez történt legutóbb is, és most is igencsak szorosnak ígérkezik a verseny. (Az egyébként inkább liberális Nader 4 éve egy emlékezetes bon mot-val válaszolt kritikusainak, akik õt okolták azért, hogy Bush gyõzni tudott: "Még hogy Gore miattam nem lett elnök?! Én nem lettem miatta!")
A fentiekbõl úgy tûnhet, hogy minden államban kétesélyes a nagy csata kimenetele, pedig errõl szó sincsen. 30 államban ugyanis, sõt esetenként akár 40-ben is, majdhogynem mindig ugyanannak a pártnak a jelöltje fut be. Ezek a hagyományosan demokrata, illetve republikánus államok - ezekben kampányolni sem érdemes igazán. Durván leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy északon-északkeleten élnek a baloldaliak-liberálisok, délen pedig a konzervatívok. (Ez nem volt mindig így. Az 50-es években a demokratáknak még rengeteg erõs bástyája volt délen is, de a Johnson-Kennedy-féle deszegregációs program, a "Nagy társadalom" víziója átrajzolta a politikai térképet. Nagyon erõsen szimplifikálva a történteket: a déliek azt mondták, hogy ha demokrataként szeretniük kell a niggereket, akkor õk inkább nem lesznek demokraták.) Az ingadozó, "küzdõtér" államok jelentik tehát azt a csatamezõt, ahol az elnök személye hagyományosan el szokott dõlni. (Az ingadozó államokról bõvebben lásd keretes írásunkat.) Bushnak ebbõl a szempontból is helyzeti elõnye van, az elemzõk által sorsdöntõnek ítélt Floridában ugyanis idén már nem kevesebb mint 14 kampánykörutat tartott. (Emlékezetes, hogy itt dõlt el 4 éve is a küzdelem.) És ha már Floridánál tartunk: itt már a választások elõtt 2 héttel megkezdõdik a voksolás, hogy ne legyen akkora a tülekedés egyetlen napon. Így volt ez idén is, és a feszült légkört mi sem jelzi jobban, mint hogy a demokraták máris választási csalást emlegetnek. Az elektronizált szavazati rendszer ugyanis az elsõ napon összeomlott, és így nem tudni, hány szavazat veszett el. A voksolás elõtt egyébként minden állampolgárnak regisztráltatnia kell magát, és ez szintén kitûnõ alkalom a visszaélésekre. A demokraták azzal vádolják ellenfeleiket, hogy Nevadában regisztrációs csalásban mesterkednek, a republikánusok pedig azt furcsállják, hogy Georgiában több tíz ezren regisztráltatták magukat olyanok, akik legutóbb New Yorkban szavaztak. Sárdobálás - minden mennyiségben.
Az egymással szembeni bizalmatlanság néha komikus méreteket öltött; parázs viták folytak például az "összecsapások" helyszínéül szolgáló termek hõmérsékletérõl (mert Kerry izzadós típus) és a pulpitusok magasságáról (mert Bush, kivált Kerryhez képest, praktikusan egy törpe). Az egymást pocskondiázó, hol kegyetlen vérfarkasokat, hol magát Michael J. Foxot felvillantó tévéhirdetések szokásos áradata mellett könyvek és mozifilmek is részei a kampánynak. Michael Moore Busht lejáratni szándékozó Fahrenheit 9/11-ére elkészült a republikánusok válasza, az Ellopott dicsõség, amelybõl megtudhatjuk, hogy Kerry jóindulattal sem nevezhetõ háborús hõsnek. Egykori katonatársai felszabadultan sztorizgatnak arról, hogy milyen szar ember is ez a Kerry. A könyvpiaci mezõny sem kevésbé gyomorforgató. A hûség ára címû (nálunk is kapható) mûben Bush egykori bizalmasa teremt közvetlen kapcsolatot George W. és
az Antikrisztus között,
és Bill Clinton szentimentális önéletrajzának a megjelenését is nyilvánvalóan azért idõzítették a kampány kezdetére, hogy összerántsa a demokrata szavazótábort. Mókás adalék, hogy Bush honlapján ki-ki kiszámolhatja, mennyibe kerülnének neki a demokraták gázadóval kapcsolatos elképzelései. Hasonló kalkulátort már idehaza is bevetettek a közelmúltban. A rágalomhadjárat emlékezetes állomása volt az is, amikor demokrata aktivisták az interneten azt kezdték híresztelni, hogy Bush az elsõ tévévitán egy vevõkészüléket viselt a fülében, és egyik tanácsadója azon keresztül súgta neki a válaszokat. Kiderült, egy szó sem igaz az egészbõl. Kerry felesége, Teresa Heinz Kerry egy helyütt úgy nyilatkozott, hogy még azt is elképzelhetõnek tartja, hogy Bushék a választást megelõzõ napon bejelentik: elfogták Uszáma Bin Ládint, aki persze már rég megvan, csak píárszempontból eddig nem lett volna okos dolog ezt hírül adni.
Katasztrófa-forgatókönyvek is készültek szép számmal. Mi lesz, ha a választás napján ismét lecsap az al-Káida? Nem tudjuk. Lehet, hogy megint egy több hónapos újraszámlálási procedúrának nézünk elébe? Nem kizárt, egyszer már be kell jönnie. Mi van, ha döntetlen lesz? Elõfordulhat, ebben az esetben a kongresszus dönt az elnök személyérõl - egyébként oda is most választanak képviselõket. És végül: ha marad Bush, és sikerül módosítania az alkotmányt oly módon, hogy külföldi születésû polgárok is indulhassanak az elnökségért, akkor elképzelhetõ, hogy legközelebb a republikánusok Arnold Schwartzeneggert indítják? Ez nem vicc, tényleg felmerült a dolog.
A nagy kérdés mégiscsak az, hogy ki fog gyõzni azon a november elsõ hétfõjét követõ keddi napon. (A kacifántos megfogalmazással az amerikai törvényalkotók azt kívánták kiküszöbölni, hogy november 1-jén is lehessen elnökválasztást tartani. Egyesek szerint azért, mert akkor van a hálaadás napja, mások szerint azért, mert az elõzõ napon tartják a halloweeni mulatságokat, következésképpen a polgárok legalább fele matt-részegen járulna az urnákhoz.) Kerrynek kétségtelenül még mindig van némi esélye, de rengeteg érv szól Bush gyõzelme mellett is, dacára annak, hogy kezdetben mindenki biztosra vette, hogy "egyciklusos elnök" lesz csupán, aki 4 évre is csak véletlenül került oda, ahol van ("president by accident"). Aztán jött szeptember 11-e és az iraki háború, és Bushból egy csapásra államférfi lett; valaki, aki képes megvédeni nemzetét és "levadászni" az ország ellenségeit. De képes volt-e erre valójában? Az amerikai nép nemsokára megadja a maga válaszát, és dönt Kerry és Bush között. A dilemma világos: inkább mondjuk ki, hogy rosszul döntöttünk, csak ne haljon meg több amerikai egy ostoba háborúban, vagy inkább haljanak meg még néhány ezren, csak ne kelljen kimondani, hogy hiba volt Irakba menni. Az eredmény nem kevesebbet mutat majd meg nekünk, mint hogy az amerikaiak többsége békecsinálóként vagy agresszorként tekint-e országára.
Bugyinszki György
Ingadozók a célkeresztben
Florida, Ohio, Pennsylvania, Iowa és még vagy tíz további állam - ezek a választási esélyek szemponjából bizonytalan, ingadozó szövetségi államok (swing states). Egy részük hosszú ciklusok óta ebbe a körbe tartozik, másokban csak négy éve fordult meg a hosszú távú pártrokonszenv-tendencia. Konkrét listájuk még most, a kampány utolsó napjaiban is folyamatosan változik, a kampánystábok a napi közvélemény-kutatási adatok függvényében pontosítják az egyre szûkebb megdolgozandó célcsoportot. Kedden kikerül a körbõl Nyugat-Virginia és Washington, az egyikrõl Kerry, a másikról Bush mond le, szerdán ismét bekerül Michigan, mert a vártnál mégis jobbnak látszanak Bush esélyei. Miután négy évvel ezelõtt 537 floridai szavazat döntötte el Bush javára a választás kimenetelét, az ingadozó államokban a szó szoros értelmében minden egyes szavazat számít. A kampány utolsó napjaiban valóságos csatatérré (battleground states) változnak ezek az államok - durvulnak és mindent elöntenek a rádió- és tévéreklámok, maguk a jelöltek kisvárosokban paroláznak, fényképeztetik magukat, ahogy készpénzzel fizetnek, akár az egyszerû munkásemberek, vadkacsavadászaton vesznek részt, és egyre kíméletlenebbül minõsítgetik egymást. Eközben másutt, ahol két számjegyû szinten állandósult a különbség az ide vagy oda szavazói szándékok mércéjén, és a szavazók évtizedek óta rögzült hagyományaikat követik, mint a republikánus Texasban vagy a - Schwarzenegger kormányzóvá választása ellenére is - demokrata Kaliforniában, a kampány már csak emlék. A tendenciák nem, csak az arányok módosulhatnak, ennek pedig az elektori rendszer miatt nincs jelentõsége.
Most tehát minden számolgatás és találgatás középpontjában ez a néhány állam áll, ezeken belül pedig azok a csoportok, amelyektõl még potenciális szavazókat lehet szakítani az utolsó pillanatban. Ezért vetették be a küzdelembe Kerry kampányában a szívmûtétje után épp csak felgyógyult Clintont, ami elvi vitát váltott ki, miután a volt elnök állítólag megcélozza az ENSZ fõtitkári posztját. Ezért folyik elkeseredett harc - elõször is a minél nagyobb arányú részvételért, ami hagyományosan a demokratáknak kedvez. Például az igencsak bizonytalan Floridában most másfél millióval többen vétették fel magukat a választók jegyzékébe, mint 2000-ben. Csakhogy a 27 elektort küldõ állam bizonyos területein az egyik, másutt a másik oldal esélyei erõsödtek inkább, így aztán teljesen bizonytalan a végeredmény.
Folyik a harc az elõször választókért, akiktõl a demokraták inkább remélnek szavazatokat, mint a republikánusok. A spanyol ajkú kisebbségért, amely számarányában hovatovább megelõzi a feketéket, és társadalmi strukturálódása inkább a republikánusoknak kedvez - bár ez a tendencia államról államra másként fest. Az afroamerikaiakért, akiknek a körében a demokraták remélnek választói tartalékokat. A fundamentalista keresztény kis egyházak, szekták híveiért, akik számára négy éve Bush egykori alkoholizálása is megbocsáthatatlan bûn volt, most viszont jobban hajlanak a voksolásra, és ez joggal aggaszthatja Kerry csapatát. De zajlik a küzdelem általában a nõi szavazókért is, akiknek a korábbi, inkább demokrata hajlandósága most mérséklõdni látszik - nem világos, hogy a terrorizmustól való félelmük melyik oldalnak kedvez. A kampány végjátékában már az adott megye, város konkrét gazdasági helyzete, társadalmi összetétele határozza meg, hogy a jelöltek gazdasági elképzeléseiket vagy például az abortusz kérdésében vallott nézeteiket hangoztatják - az utolsó héten egyébként inkább az utóbbi típusú, értékválasztásbeli különbségek döntenek.
Tíz nappal az elnökválasztás elõtt a közvélemény-kutatási adatok mintegy tíz elektori szavazatnyi különbséget jeleztek Bush javára. Az ingadozó államok közül egynek az átbillenése is megfordíthatja a végeredményt. Floridától Ohióig ügyvédek ezrei állnak máris készenlétben mindkét térfélen, hogy idejében megtámadják a szavazatszámlálások eredményeit.
- kyt -
