A Központi Statisztikai Hivatal augusztusi inflációs jelentésében a legsúlyosabb tétel a minden polgárt érintő élelmiszerár-emelkedés volt. A hivatalos szöveg szerint "júliusban a fogyasztói árak 5,8 százalékkal voltak magasabbak, mint egy évvel korábban. 12 hónap alatt, 2011. júliushoz viszonyítva, az élelmiszerek árai az átlagosnál nagyobb mértékben, 6,1 százalékkal emelkedtek. Ezen belül jelentősen nőtt a tojás (34,4 százalék), a sertészsiradék (24,3 százalék), a csokoládé, kakaó (20,2 százalék), a kávé (12,5 százalék), a párizsi, kolbász (10,5 százalék) és a sertéshús (9,5 százalék) ára. Árcsökkenés következett be a liszt (10,7 százalék) esetében. Az átlagosnál nagyobb mértékben, 14,1 százalékkal emelkedett a szeszes italok, dohányáruk ára."
Mindezt lefordítani a fogyasztóknak teljesen felesleges; látják, amit látnak, fizetik, amit kell - többet, mint tavaly. Megvizsgáltuk az egyik, talán a legolcsóbbnak számító üzletláncunk napi árait. Az üzletvezető úgynevezett dátumos ártételes listája szerint néhány alapfogyasztási kulcstermékért a következő differencia szerint kellett fizetni idén és tavaly. (Zárójelben a 2011-es augusztusi ár, forintban, akció nélkül és áfával együtt.) Ma a saját márkás 2,8 zsírszázalékú tej 178 forint (159), a darabolt oldalas kilója 1318 (1129), az étkezési zsír 375 (179!), a félkilós baromfipárizsi 399 (329), a 20 százalékos 375 grammos tejföl 229 (179), az egy kilogrammos fehér kenyér 289 (259), a politika látókörébe frissen navigált dinnye pedig 99 (69, akció nélkül). E tételeket szokás a szegények eledelének is tekinteni, amihez képest kissé meglepő, de annál feltűnőbb, hogy milyen szerény mértékben drágultak az ún. prémiumtermékek. A védőgázas, szeletelt, 70 grammos téliszalámi most 499 forintba kerül, tavaly 489-be. A "termelői biolekvár" (60 százalékos gyümölcstartalommal) negyed kilója 450-ért pontosan ugyanannyit kóstál, mint tavaly ilyenkor. Az állandó kínálatban szereplő importtermékek között az extra minőségű svájci sajt ára sem változott fillérnyit sem, leszámítva egy kétszer három napos akciót, amely viszont nem hozott érdemi fogyasztásnövekedést - naná, kilónként 3500 forintos áruról van szó.
Az üzletvezető megjegyzi, hogy a tavalyi év hasonló időszakához (első fél évéhez) képest a pénzügyi bevétel 1,8 százalékkal nőtt ugyan, de a készletforgalom 8-10 százalékkal visszaesett. Ugyanannyian ugyanannyiért vásároltak, kevesebbet. A boltvezető nagyon tart a második félévtől meg a téltől, mivel már megtudta, hogy szűkülni fog a beszállítói lista, mert egyes partnereik húsz-huszonöt százalékos emelést is kilátásba helyeztek az időszakra, amit egy ilyen "harddiszkont" egyik napról a másikra képtelen elviselni.
Szavaira rímel a pékszövetség - épp a Szent István-napi kenyérünnepre időzített - bejelentése is, mely szerint ősszel a gabona és az energiahordozók drágulása miatt 25-30 százalékos átadási áremelés elkerülhetetlennek látszik - ellenkező esetben pékségek százai zárhatnak be. Ehhez persze konkurenseknek, a saját sütésű áruval rendelkező nagy üzleteknek meg a helyben készült áruval próbálkozó, egyre szaporodó minipékségeknek is lesz szavuk. Ám most, közvetlenül aratás után (amikor a nagy tételű áru ötödével szokott olcsóbb lenni az éves átlagnál) a búza valóban 15 százalékkal drágább, mint májusban volt; ez azért ritka helyzet.
Kocaprogram
Pedig a búzával volna még a kevesebb baj. A kalászosok aratásán már túl vagyunk: közepes hozamok, elfogadható minőség. A politikusok ilyenkor szokták mondani: "megtermett az ország kenyere". Ám az állattenyésztésben nagy szerepet játszó őszi betakarítású kukoricát a hónapok óta tartó szárazság több térségben is kipusztította. De annyira, hogy a Narancsnak panaszkodó dél-alföldi Varga András százhektáros gazda ma ott tart, hogy már a kombájnokat sem érdemes ráengedni a sárgára aszott, ceruzányi csöveket hozó táblákra, mert többe kerülne a leves, mint a hús. Az összességében 1,2 millió hektáros vetésterület legalább 30 százalékán ez a helyzet, bár hivatalos becslés egyelőre nincs. Van viszont Amerikában, ahol a szakminisztérium immár 35 százalékos kiesést jósol 31 tagállamban (az úgynevezett "kukoricaövezetben") a szárazság miatt. Az olasz kabinet az ország déli (Rómától lefelé fekvő) területeit pénteken lényegében katasztrófa sújtotta térségnek nyilvánította. Ukrajnában exportstopban gondolkodnak, az oroszok négy nagy külkereskedőcége pedig már most vis maior-tárgyalásokat folytat partnereivel, mert arrafelé is nagy a baj. Gyakorlatilag mindenütt.
Mindennek Magyarországot érintő következményei is beláthatatlanok. A legnagyobb hazai agrárkutató intézet egyik elemzője egyenesen így fogalmazott lapunknak: boldogan kiegyeznék egy idei július-jövő július közötti egy számjegyű élelmiszerár-inflációval, erre azonban halvány esély sem látszik. Itt igenis árrobbanás lesz; a kukoricát hanyatt vágó aszály ugyanis rendkívül nehéz helyzetbe hozza a közvetlen támogatásban nem részesíthető, iparszerűen húst termelő ágazatokat is. Ezek most már drámai hangú felhívásokban követelnek a kormánytól segítséget: takarmánypiaci exportstopot, felvásárlási hitelhez adott kamattámogatást, hatósági díjak elengedését, bármit. A kormány azonban az uniós szabályok kötöttségei miatt közvetlen segítséget nem adhat - még ha volna is pénze, akkor sem. Nincs használható kárenyhítési rendszer sem, százmilliárdos kiesésre nehéz is lenne ilyesmit kitalálni. A sertéstartó viszont mit kezdjen az őszre várható, tonnánként 80 ezer forintos kukoricaárral? Ahhoz 650-700 forintos élősúlyár kellene, ami jelenleg 400 körül van. Lefordítva bolti nyelvre, ez legalább 3500 forintos karajt jelent. A szárazság szemünk előtt dönti romba Orbán Viktor tavaly bejelentett tervét a jelenleg hárommilliós sertésállomány megduplázásáról. Sőt, a megbolygatott földpiaci viszonyok miatt a saját termőterülettel távlatosan nem rendelkező állattenyésztők aligha tehetnek mást, csak vágóhídra küldhetik a tenyészkocákat, oszt' jó napot. Eljutott hozzánk olyan prognózis, mely szerint olcsó takarmány híján - ha újabb aszályos év jön - még ez a rendkívül szerény sertésállomány is megharmadolódhat. Az "egy porta, egy koca" program nyilvánvalóan álom vagy tündérmese.
Csak a morzsa
S hogy a fogyasztóhoz mindezek a hatások hogyan is érnek majd le, az elsősorban a kereskedelem (és a kormány) reakcióján múlik. A legális hazai élelmiszer-forgalmat 3000 milliárd forintra szokás becsülni, ehhez jön még a nagyjából 1000 milliárdosra taksált fekete-szürke árusítás. Ez az érték a gazdasági válság kirobbanása óta gyakorlatilag stagnál, vagy csak nagyon szerény, szinte kimutathatatlan mértékben nő. Amikor a kormány 2010-ben bevezette az egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadót, az egyik legfőbb érve úgy szólt, hogy a jobb keresetűek zsebében maradó nagyobb összeg meglöki majd a mindennapos fogyasztást is, ez keresletet idéz elő a beszállítói piacon, ami felpörgeti a hazai termelést. Egy másik, kissé naiv érv szerint az előnyhöz juttatott réteg "hálából" az állítólag jobb minőségű, ám általában kissé drágább belföldi termékeket veszi majd meg - ez volna a "hazafias vásárlás" -, s tüntetőleg elfordul a silánynak mondott importáruktól.
Egyik elképzelés sem jött be. Egyrészt a magasabb keresetűek pénztárcájában maradó (650-700 milliárd forintnyi) adóforint egyáltalán nem jelent meg a kiskereskedelmi forgalomban, másrészt az importra bevezetett szigorítások, mint az várható volt, pofa bagót sem értek: a külföldi áruk aránya nemhogy csökkent, de kismértékben még nőtt is. Az egyik legnagyobb áruházláncunk tavaly év végén érdekes felmérést végzett a vásárlási szokásokról. Három kategóriára osztották a beszerzéseket: a nagy tételű, tehát a tehetősebbek által elbírható vásárlásokat 20 ezer forint feletti összegben jelölték meg, az úgynevezett előre gondolkodó, ám kisebb pénzű családi kosarak 10 és 20 ezer forint között szerepeltek, és külön vizsgálták a kis tételeket. Az egyes számlákat szúrópróba-szerűen ellenőrizték több szempontból is. Például abból, hogy az azonos minőségű hazai terméket vagy az olcsóbb importárut vették-e a vevők, és megnézték azt is, hogy a jövedelemadó-többletből a tehetősebbek vásárlásaiban erőteljesebben jelennek-e meg a prémiumtermékek. Az utóbbira a válasz: nem. Az előbbi dilemma pedig lényegében úgy zárható le, hogy csak a nagyon elismert minőségű hazai márkák esetében hajlandó a gazdagabb vevő is maximum 20 százalékos "hűségfelárat" fizetni, egyébként különösebb lelki tusa nélkül nyúl az osztrák szalámiért vagy a német sajtért.
Ebben a helyzetben egy drasztikus hazai beszállítói áremelésnek csak akkor van esélye, ha az állam valamilyen mesterséges módon gátat húz az ugyancsak dráguló, de még mindig olcsóbb import elé. Joga ehhez ugyan nincs, de trükközni hatósági ellenőrzésekkel, szállítói papírok vizsgálgatásával, miegyebekkel mindig lehet. Ám egy ilyen belterjesített, a hazai termelést kétségkívül előnyben részesítő megoldás aligha fog tetszeni a fogyasztóknak. Jelenleg mintegy négymillió ember némi túlzással szinte alig eszik, a legszegényebbek pedig sokszor hónapról hónapra növekvő "bóti uzsorára" jutnak a legalapvetőbb ennivalókhoz is. További négymillió magyar polgárt az ún. "kapaszkodó" kategóriába lehet sorolni, az ide tartozó családok, ha kiszámított beosztással is, de egyelőre őrzik élelmiszer-fogyasztási szokásaikat, még ha többe kerül is. A kiemelkedő keresetű felső réteg viszont nem élelmiszerre veri el jövedelmét, hanem utazásra vagy éppen devizahitelei kedvezményes kiváltására. Az ennivaló drágulása így elsősorban a kisjövedelműek asztalát csupaszítja le még jobban.
