Átkosra átkos - Selma Belaala politikatudós Algériáról

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2009.04.16 00:00

Belpol

Április 9-én Abdelaziz Buteflikát bő 90 százalékkal harmadszor is köztársasági elnökké választották Algériában (hivatalosan majd 75 százalékos részvétel mellett). A 74 éves államfő előre bejelentett győzelmének hátteréről kérdeztük a párizsi Politikatudományi Intézet kutatóját, akinek szakterülete az algériai nacionalizmus és az iszlamista radikalizmus.
Április 9-én Abdelaziz Buteflikát bő 90 százalékkal harmadszor is köztársasági elnökké választották Algériában (hivatalosan majd 75 százalékos részvétel mellett). A 74 éves államfő előre bejelentett győzelmének hátteréről kérdeztük a párizsi Politikatudományi Intézet kutatóját, akinek szakterülete az algériai nacionalizmus és az iszlamista radikalizmus.

Magyar Narancs: A francia és az algériai sajtó beszámolt azokról a kétes módszerekről, amelyekkel az embereket szavazásra bírták; nyílt titok, hogy az eredmények Buteflika előzetes elképzelései szerint alakulnak. Mi különbözteti meg ma Algériát egy diktatúrától?

Selma Belaala: Az utóbbi húsz évben, pontosabban 1988. október 5-től máig óriási átalakulások mentek végbe Algériában. Egy kollektivista, szocialista egypártrendszer átalakult többpártrendszerré - csaknem a kelet-európai országokkal egy időben. 1988 és 1992 között valódi nyitás történt a pluralizmus felé, ami az észak-afrikai országok viszonylatában avantgárdnak számított. Ma viszont az ország sereghajtó a politikai demokrácia területén, nem csupán az arab világban, de a térségben is, leszámítva persze Líbiát. Mi történt az elmúlt tizennyolc évben? Először is a polgárháború, amelyben az iszlamista mozgalmak terrorjával szemben a hadsereg állt, a közvetlenül fenyegetett rétegek - a sajtó, az értelmiség, a hivatalnokok és a tisztogató akcióknak kitett falusi lakosság támogatásával.

MN: Az iszlamisták mögött nem állt ilyen lakossági rokonszenv?

SB: Dehogynem, kezdetben mindenképpen. (A polgárháború közvetlen előzménye, hogy a legfőbb iszlamista formáció, a FIS, az Iszlám Üdvfront elsöprő győzelmet aratott az első szabad algériai választásokon 1990-ben, majd 1991 decemberében is. Ekkor a hadsereg semmisnek nyilvánította az eredményt, majd feloszlatta a FIS-t - a szerk.) Ám úgy 1994-től a GIA, a Fegyveres Iszlám Csoport átvette a monopóliumot a fegyveres irányzat felett, a FIS a betiltást és az átalakulást követően meggyengült. A lakosság pedig fokozatosan ráébredt, hogy tisztogatásról van szó, és nem forradalomról. És tízévnyi háborúskodás után olyan sérülékennyé vált, hogy belement a demokratikus nyitás fokozatos visszavételébe. (A polgárháború áldozatainak számát az óvatos becslések is százezer fölöttire teszik - a szerk.) A rezsim, azaz Buteflika és a politikai rendőrség kihasználta ezt, hogy az egypártrendszer régi reflexeit apránként újra meghonosítsa. Mindaz, amit az elnök az első, 1999-es kampányban ígért a nyelvi, kulturális, etnikai pluralizmusról, annyiban maradt.

MN: Mi a helyzet a vallási pluralizmussal?

SB: Algériában a vallási kérdés alárendelődik a történelmi emlékezet és a nyelvi identitás problematikájának. A demokratikus átalakulás időszakának csak egyik vonulata a politikai, amely a FIS betiltásával és a választási eredmények eltörlésével formálisan kudarcot vallott. A másik a különféle identitások megnyilvánulásának lehetősége: kabilok, fiatalok, nők, iszlamisták stb. jutottak szóhoz. Ma ennek vége. A köztársasági elnök karizmatikus figurája, a "nemzet atyja" először a sajtóra tett szájkosarat, aztán betiltott minden, a személye ellen irányuló kritikát, és 2004, a második mandátuma óta beállt ez a kvázi monarchikus képlet, a harmadik világ autoriter vezéreinek, Perónnak, Castrónak a mintájára. Valójában ez a karizmatikus populizmus régi hagyomány Algériában; a mai helyzetben az a speciális, hogy az egypártrendszer és a szocializmus korszakának konzervatív és populista irányzata Buteflika személyes hatalma, az elnöki szerepkör kitágítása révén tért vissza. Csak közvetlen családja és a rokoni klán áll mögötte.

MN: 2007-ben mintegy kétszáz újságíró ellen indult eljárás, a parlamenti pártok egy része bojkottálja a választásokat. Hogyan alakul e hatalmi szerkezetben a sajtó és az ellenzék szerepe?

SB: Az algériai sajtó a demokratikus nyitás éveiben viszonylag szabad stílust képviselt, ám a sajtótulajdonosok közül sokan hirtelen nagy vagyonra tettek szert, nem mindig átlátható módon. Kompromittálódtak, ami ma korlátozza a szabadságukat. Az egykor valóban hatékony ellensúly ma a politikai rendőrségnek és az igazságügyi miniszternek is ki van szolgáltatva. Jazid Zerhuni, Buteflika barátja és tíz éve belügyminisztere az egypártrendszerben a katonai hírszerzés vezetője volt. Az ellenzéki pártok nem kapják meg az őket megillető helyet a médiában. De ezek a formációk azért is marginalizálódnak, mert nem maradt muníciójuk a két legfontosabb társadalmi-politikai témakörben, az iszlamizmussal és a polgárháborúval kapcsolatban.

MN: Milyen viszonyban van Buteflika elnök az iszlamista ideológiával?

SB: Kezdetben, 1999-ben még meglepő nyilatkozatokat tett, például Algéria "zsidó múltjáról" vagy a berber gyökerekről. Majd jött a 180 fokos fordulat: "az ország nincs kész a demokráciára, pluralizmusra, éretlen"; végül pedig a meglepő szövetség az iszlamistákkal. Valójában az elnök két nagy hatalmú ellenfél között taktikázik. Az iszlamisták azzal vádolták, hogy a nemzeti identitást veszélyezteti, az elnöknek pedig a hadsereg és a politikai rendőrség támogatásának hiányában szüksége lehet rájuk, ezért pragmatikusnak is nevezhető szövetségre lépett velük. Illetve jelezte a katonai vezetés számára, hogy a polgárháború alatti tévedéseik, hibáik révén felelősek a kollektív mészárlásokért. A hadsereg méltán félt attól, hogy nemzetközi bíróságok elé kerülhet bizonyos ügyek miatt, így meghátrált, ráhagyta a nemzeti identitást az elnökre, és óriási hatalom letéteményesévé tette. Az olajbevételek kezelése is az ő kezében összpontosul. Mindez lehetővé tette számára a harmadik mandátumot - és ezzel el is elérkeztünk a mához.

MN: A függetlenség elnyerése óta a katonai vezetés döntött arról, ki és mennyi ideig kerülhet a legfőbb bársonyszékbe. Lehet, hogy egy korszak végén járunk, és a civil elnöknek sikerült felülkerekednie a fegyveres erőkön?

SB: Inkább a hadsereg önvédelemből szabad kezet adott Buteflikának, aki nem kompromittálódott a polgárháború során - már csak azért sem, mert nem is volt az országban. Ha valaha sor kerül egy perre, egy vizsgálatra vagy akár egy valódi társadalmi vitára a polgárháborús atrocitások politikai és effektív felelősségéről - ő semmit sem kockáztat. A zsarolás eredménye egy kölcsönös meg nem támadási paktum. Persze ha egy nap Buteflika eltűnik, a hadsereg visszatérhet a porondra. Máig egyetlen politikai generáció, a hetvenes éveikben járó exellenállók és az ultranacionalista irányzat tartja ellenőrzése alatt a politikai hatalmat és a gazdasági erőforrásokat. És az ország többsége - a fiatalok, akik nem vettek részt a felszabadító harcokban - marginalizálódik. Az egykori államalapítók ma úgy vélik, az állam az ő tulajdonuk, ahogy az erőforrások és a történelem is. A mai algériai diszkriminációk alapja ez a generációs konfliktus.

MN: Buteflika nem is gondolkozik az utódlásról?

SB: Utána az özönvíz! El van foglalva a saját személyével. Nincs vita a politikai jövőről, ahogy a lakosság nagy többségét alkotó fiatalok helyzetéről sem - csak a múltról és az ő történelmükről. Az utódlás egyetlen konkrét forgatókönyve az előremenekülésé, a hadsereg tárgyalásainak eredményeként a legvalószínűbb, hogy a jelenlegi miniszterelnök, Ahmed Ujahia folytathatja. Közel áll Buteflikához, de lojális a hadsereggel, Putyinnak is nevezik; a nacionalizmus kevésbé populista, inkább tekintélyelvű megtestesítője.

MN: Franciaországban nincs hivatalos álláspont a választásokról, a kormánypárt mintha zavarban lenne, az ellenzéki szocialisták óvatosak a témával kapcsolatban. Lehet, hogy Párizsnak a status quo áll érdekében?

SB: Evidens, hogy a franciák nem kívánnak beavatkozni az algériai politikai vitába, cserébe Algír sem szól bele az ő ügyeikbe, és együttműködik a bevándorlás és a terrorizmus témakörében. A két ország kapcsolatában persze nagy súlya van a bevándorolt, gyakran kettős állampolgárságú diaszpórának (a húszmillió nyilvántartott algériai választó közül közel 800 ezer francia területen él - a szerk.), de szerepük inkább passzív. Mindenki tekintettel van rájuk, sajnos a francia sajtó is nagyon félénken tudósít, egyre kevesebb a kritika, a helyi riport.

MN: Az 1984-ben elfogadott családjogi törvény még engedélyezte a poligámiát és a nők feletti gyámkodást. Buteflika több éve ígérte a törvény reformját; milyen ma algériai nőnek lenni?

SB: A reform végül csak apróságokat érintett, és ellentétben például Marokkóval, ahol tényleg történt előrelépés, Buteflika épp az iszlamistákkal kötött szövetsége és a konzervatívok támogatása miatt nem nyúlt végül e törvényhez. Tapasztalatom szerint a nők helyzete inkább romlott. A munkához való és állampolgársági jogaik nem javultak, a nagyobb szegénység miatt kevesebben vesznek részt az oktatásban. A szegénység, a társadalom befelé fordulása, a kulturális cenzúra idején mindig a nők a legsérülékenyebbek. Ez ma jól érezhető a nagyvárosok utcáin, ahol újra előkerültek a polgárháború óta nem használatos, egyenruhaszerű öltözetek.

MN: Algéria olajbevételeiből óriási devizatartalékokat halmozott fel, azonban az utóbbi években ennek a lakosság nem látta hasznát, és a csökkenő üzemanyagárak, illetve az importtermékekre szoktatott gazdaság helyzetét a válság is törékenyebbé teszi. Van-e esély a közeljövőben nagyobb lakossági tiltakozásokra?

SB: Rendszeresen vannak jelentős lázadások a kevésbé szem előtt lévő területeken. A rezsim azonban elsősorban a nagyvárosokat védi, ahol nemzetközi visszhangja lehetne egy felkelésnek. Itt óriási a biztonsági felügyelet, míg az elszigetelt és kevésbé szem előtt lévő helyeken megtűrik a gerillákat, fegyveres csoportokat. Mindennaposak az útelzárások, a szükségállapot, folyamatos a rendőri, katonai jelenlét. Hiába nem szíveli a lakosság az autoriter hatalmat, mégis tolerálja, mert megtapasztalta a tisztogatásokat, a népirtási kísérleteket. A biztonság még a demokráciánál is fontosabb. Algéria az arab világ szocialista országai közül elsőként szembesült azzal, hogyan lehet levezényelni a demokratikus átmenetet és a fogyasztói társadalom felé való elmozdulást. Mindkettő ma is kérdés, de a függetlenség kivívása óta talán sosem volt a nép ennyire mélyen. A szocializmus idején nagy befektetések történtek az oktatás, az egészségügy területén. A demokrácia hiánya ellenére tagadhatatlan volt a gazdasági, társadalmi előrelépés. Ez előkészítette, táplálta azt a pluralizmusra, nyitásra való igényt, ami alig indult meg, máris brutálisan félbeszakadt, és következett a polgárháború. Ma másként rossz: a visszafejlődés alapjaiban kérdőjelezi meg a nyitás lehetőségét és létjogosultságát. Miközben a rezsim tovább egyensúlyozik, ugyanis képtelen a problémák megoldására, hiszen ehhez átfogó reformokra lenne szükség. De minden reform veszélyeztetné a politikai elitet és magát a rendszert. Tehát a tüneteket kezelik, csak így lehetséges, hogy kitartanak.

Neked ajánljuk