Magyar Narancs: Ön szerint mikor viszik el a Károlyi-szobrot?
Szőcs Géza: Szerintem egyelőre nem. Siófokon alakítanak ki egy szoborparkot Varga Imre szobrainak, és oda viszik. (Az interjú március 17-én készült, március 26-án a Fővárosi Közgyűlés hozzájárult, hogy az Országgyűlés Hivatala elbontassa és raktárba szállíttassa a szobrot - a szerk.)
MN: Miért nem tűri el a kormányzat, hogy előttük is volt itt egy ország, és van egy múltunk, amivel együtt kéne élni?
SZG: Ez messzire visz. A nemzet legfontosabb terén múltunknak olyan szimbolikus figuráit látjuk szívesen, akiknek a politikai életművével vagy annak valamelyik korszakával azonosulni tudunk. Ám Károlyi nevéhez óhatatlanul hozzátartozik a Trianonhoz vezető folyamat, amelyhez a magam részéről azért hozzáfűzném, hogy Károlyi tényleg rosszul politizált a Trianonhoz vezető években, de a kizárólagos felelősség nem az övé. Amikor a nemzet vezetői úgy döntöttek, hogy belépünk az első világháborúba - óriási hiba és bűn volt, amit közel harminc év múlva sikerült megismételnünk -, akkor Károlyi a jó oldalon állt, mert pacifista volt, és ellenezte a háborút. De azt én sem vitatom, hogy az ország feldarabolásához vezető folyamatban ő volt az egyik főszereplő. Én sem szívesen látnám a nemzet főterén a szobrát.
MN: Más történészek szerint ezt a tudás hiánya mondatja a szélsőjobbal. De hová vezet ez? Miért gondolja a kormány, hogy úgy kell ítéletet mondania a múlt történelmi figuráiról, hogy eltakarítja a neki nem tetszőket? Négyévenként fogunk szoborparkot berendezni valahol?
SZG: Maradjunk abban, hogy a magyar függetlenséget megtestesítő szobrokat látjuk itt szívesen - és ezt nem az Orbán-kormány találta ki.
MN: De nem mindegyik rombolta le az előző hatalom ilyen hivatkozásait - Európa összes városa békében él Marx vagy Engels szobraival. Még csak szoborparkba sem viszik őket.
SZG: Számomra ott a határ, hogy műalkotást nem szabad elpusztítani, bármit is ábrázol.
MN: Én azt sem bírom, hogy nem toleráljuk, hogy a nekünk nem tetsző múltunk szem előtt van.
SZG: Ez hozzátartozik a politikai váltógazdasághoz. Ilyen mértékű toleranciáig még hosszú az út.
MN: Térjünk át egy másik kurrens témára: József Attila-díj. A szakmai szervezetek egyeztetett listájáról kihúzott hat nevet, és betett hat másikat. Miért? Tudom, hogy tavaly azt nyilatkozta, hogy a kultúráért felelős vezető el tudja dönteni, ki érdemel díjat. Hát ez általában biztosan nem igaz. És: akkor mi szükség a szakmai szervezetek javaslataira?
SZG: Ez a kormányzat díja, nem a szakmai szervezeteké. Ők javasolnak - egy régebbi megállapodás alapján - 26 nevet, közülük 13-an kapják meg a díjat. Az elmúlt években az írószervezetek által rangsorolt első tizenhárom szerző kapott díjat, a minisztérium nem változtatott a listán. Ám a szervezetek idén csak tizenhárom nevet terjesztettek be, vagyis semmilyen mérlegelési lehetőséget nem biztosítottak számunkra (ezt vesd össze a Nefmi "A 2012. évi József Attila Díjak [sic!]odaítéléséről" szóló közleményével - a szerk.). Ezt nem lehet javaslattételnek nevezni - ez döntés, más szóval: diktátum. Továbbra is érvényes, amit nyilatkoztam: összeállítok egy antológiát az általam választottak műveiből, csináljanak a szakmai szervezetek egyet a kimaradtakéból, akkor majd eldönthető lesz, mit gondoljunk.
MN: Politikai vagy esztétikai szempontok játszanak szerepet a választásban?
SZG: Egy irodalmi díjnál nem lehetnek politikai megfontolások. A kormányzat a díjat, illetve a díjazott életművet belehelyezi egy bonyolultabb - de nem politikai - kontextusba, és ezt figyelembe véve dönt.
MN: Ez már nem esztétikai szempont. Ha ez egy kormányzati díj, akkor azt kell tenni, mint a Kossuth-díjnál: nem kérni szakmai javaslatokat, hanem kiosztani, és kész. Ott nem lóg ki a lóláb, mert nem takarja semmi. Ez a kívánatos helyzet?
SZG: Nem. Meggyőződésem, hogy bármilyen anomáliák történjenek is egyik-másik esetben, nem erre tart a legnagyobb díjak odaítélése. Nézzük csak, kik kaptak Kossuth-díjat vagy Babérkoszorút idén a javaslatomra: Vasadi Péter költő, Kelemen Barnabás hegedűművész, Sebő Ferenc zenész, Miklósa Erika operaénekes, Szentandrássy István festő, Somogyi Győző, Harangozó Gyula táncos; Borbély Szilárd költő, Kárpáti Kamill költő és Ladik Katalin költő. És nem voltak politikai szempontjaim.
MN: De másoknak nyilván voltak.
SZG: Van valamelyikükkel gond? Vagy úgy gondolja, hogy vannak a listán a lojálisak, és vannak a nagy művészek?
MN: Igen. Az előző rezsim ebben szemérmes volt és óvatos: arra vigyáztak, hogy az esztétikai teljesítmények mögött ne ugyanolyan politikai szimpátia legyen.
SZG: Emlékszem: Csoóri és Konrád egyszerre kapták meg.
MN: A Széchenyi-díjaknál még nehezebb a helyzet: a kormányzat nemigen tekinthető kompetensnek tudományos teljesítmények mérlegelésében.
SZG: De ott van mögötte a Magyar Tudományos Akadémia...
MN: ...ahol éppen most zajlik a nem éppen politikamentes átalakítás.
SZG: Mégiscsak tudományos teljesítményeket mérnek, jól vagy rosszul. És Hruscsov óta még a Szovjetunióban is volt két hely, ahol nem kellett párttagnak vagy pártkatonának lenni: a Szentpétervári Balettnél és az akadémián.
MN: Hát ebből nálunk momentán a Szentpétervári Balett sanszos. Jut eszembe erről az operaház. Egyelőre egy premier látszik a láthatáron. A társulatot szélnek eresztik. Az Erkel Színházat ugyanakkor ki akarják nyitni. Ezek nemigen mutatnak konstruktív irányba.
SZG: A jó magánénekesek nem válnak munkanélkülivé. Elveszítik ugyan a nyugdíjas állást, de egy jó művész számíthat arra, hogy az Operában és az Erkelben és a világ legtöbb operaszínpadán szükség lesz rá. Azt viszont elfogadhatatlannak tartom, hogy az Andrássy úton évadonként egyetlen bemutató legyen. Egyébként a legmélyebb aggodalommal figyelem azt, ami az operaházban történik. Ha valóban kiütik onnan például Wellmann Nóra zenetörténészt, a magyar opera történetének élő lexikonját, akkor egy olyan pillér fog kidőlni kulturális emlékezetünkből, tudatunkból, amely pótolhatatlan.
MN: Ez igaz, de az énekesek közt is vannak olyanok, akiknek nem kínál főszerepet a milánói Scala.
SZG: Ezt a problémát a vezetésnek meg kell oldania. A kötelező optimizmus azt mondatja velem, hogy megoldják, a bennem rejlő szkepszis pedig azt, hogy ez nem fog sikerülni.
MN: Az operaház ebben az értelemben adekvát emblémája a magyar kultúrának.
SZG: Igen. Az történik ott is, ami a kultúra egészében: az átállási folyamat zavarait tükröző helyzet alakult ki.
MN: Az átállás jelenleg a vanból a nincsbe tart. Kulturális, tudományos intézmények szűnnek meg, vagy lehetetlenül el a működésük. Ez lenne a kultúrpolitika?
SZG: Tudom, hogy így néz ki, igen. Nem szeretek a jövőre nézvést nagy ígéreteket tenni, de elmondom, min dolgozom. Valóban újra kell gondolni és szabni a kulturális intézmények költségvetését. A korábbi finanszírozási rendszer ma nem tartható fenn. Én most egy olyan összesítésen dolgozom, amelyből kiderül, hogy a kultúra egy-egy területe mennyi pénzhez jut állami, önkormányzati és egyéb forrásokból. Megnézzük, hogy ehhez képest az adott terület teljesítménye - amely mérhető presztízsben, forintban, euróban, nézőszámban és még számos kritérium szerint - mennyire felel meg a ráfordításnak. Az ár-érték arányt kell ismernünk. És ennek alapján pontozásos rendszerrel kell kialakítani a finanszírozást. A számokon kívül sok egyéb, nehezen mérhető tényezőt is figyelembe kell majd venni. Például azt, hogy a magyar kőszínházi struktúra unikális dolog, igazi hungarikum. Hány ország mondhatja el magáról, hogy ennyi színházat tart el?
MN: Sok. A szomszédos országok közül is több. A kőszínházi struktúra mint hungarikum egy viszonylag új mitológia része - és nagy marhaság. A kormányzat a tájékozatlansága okán bólintott rá.
SZG: Ez egy közép-európai mitológia és közép-európai valóság. Azt akartam ezzel mondani, hogy az ilyen vonatkozások is bekerülnek az egyenletbe. De a zászlóshajó mindenképpen a zene, valamint a táncművészet. Ezek hozzák a legtöbb elismerést az országnak.
MN: Ez félrevihet, hiszen ezekhez nem kell nyelv. Ettől nem kisebb hajó a színház, az irodalom sem. De egyelőre az elvonások követik egymást, mindenféle fölmérés vagy koncepció nélkül. A kultúra lényegtelen dolog a kormányzat számára.
SZG: Az én feladatom az, hogy eljussak olyan világos felismerésekig, számokig és imperativusokig, amelyeket nemcsak a magam számára, hanem az utánam következő miniszterek vagy államtitkárok számára is kötelezőnek kell gondolnunk.
MN: Ezt megakadályozhatja bizonyos területek és intézmények végleges pusztulása - ehhez most közel vagyunk. És ami pusztul, azt nemigen lehet majd újraépíteni. Sem a színházi területen, sem a kulturális intézményrendszer egészében.
SZG: Ezzel most megnevezte az engem foglalkoztató gondok talán legfontosabbjait; amikor pótolhatatlan veszteség fenyeget, megpróbálunk minden eszközt bevetni, hogy elkerüljük. A fővárosi nagyzenekarokon másfél milliárdos mentőcsomaggal tudtam segíteni. Volt zenekar, amelynek ez utolsó pillanatban érkező segítség volt. Olyan negatív történések, mint hogy a főváros meg a Magyar Telekom kivonul a kultúra fenntartásából, azért nem okoztak azonnal kollapszust, mert a kulturális államtitkárság résen volt. (Ehhez lásd múlt heti cikkünket a szimfonikus zenekarok helyzetéről: Ki tudja meddig húzhatod? - a szerk.)
MN: Ez nem sok jóval kecsegtet: sok a véletlen, személyes és szubjektív elem; ha például a független színházi szcéna ellehetetlenítését a kulturális vezetés nem tekinti pótolhatatlan veszteségnek, mert elhiszi, hogy a kőszínházban a helye, ahogy azt is elhiszi, hogy a kőszínház hungarikum, akkor nagy a baj. Azt tekintjük eredménynek, hogy valami nem pusztul el?
SZG: Ezért szeretném az egész rendszert biztos alapokon látni, mind a strukturális átalakítással, mind a digitális átállás megvalósításával kapcsolatban.
MN: És milyen kormányzati támogatást kap ehhez? Mondják, hogy "csináld csak, mert nekünk a kultúra fontos"? Nem inkább kulturális ellenforradalom zajlik?
SZG: Nem, mert az az egész szándékos szétverését jelentené. Itt arról van szó, hogy a még létező forrásokat nem a kultúra iránt elkötelezett szemlélet alapján kívánják egyes kormányzati tényezők felhasználni.
MN: Van ebben tudatos szétverés is: a Trafó esetében egy jól működő intézményben evidens ok nélkül akartak változást. (Bozsik Yvette időközben lemondott a Trafóról - Cs. J.)
SZG: Akartak, kik? A megválasztásába nem történt semmiféle politikai beavatkozás. Ezt tudomásul kellett volna venni, nem pedig nekimenni egy embernek, liberális oldalról egy liberális művésznek, és közben egy intézményt is tönkretenni.
MN: Talán legelőször Szabóval kellett volna tárgyalni. Az intézmény tönkretételét éppen ezzel a procedúrával a kulturális vezetés kezdte. A megaintézmények létrehozása a kormányzatnak általában is kedves idea, de sem kulturális, sem oktatási területen nem kecsegtet sok jóval, erre is vannak külföldi példák. Legalább azokat kellene békén hagyni, amik jól működnek. Bozsikot meg valakik belehajtották ebbe; a pályázatát nem politikai, hanem szakmai alapon találta megalapozatlannak a szakma, számos fórumon és számos szempontból.
SZG: A szakma? Nem szakmai zsűri hozta ki Bozsikot legjobbnak? Egyébként valóban úgy gondoltam, hogy ő alkalmas erre a megújításra.
MN: A szakma is sokféle. Más: mi van az Operettszínházzal? Sok éve evidens, hogy az operettnek például nem a fővárosi struktúrában van a helye. Az is kérdés, hogy kell-e állami pénz bele.
SZG: Van kormányzati szándék arra, hogy minisztériumi fenntartású intézmény legyen, de ezt immár másfél éve nem tudjuk megvalósítani.
MN: Miért nem?
SZG: Mert Tarlós nem akarja. Nem látom át a helyzetet.
MN: Tarlós és a kormányzat több fronton is harcban áll. Ennek Budapest látja a kárát - az egyes helyek, intézmények apró eszközök ebben a harcban. Nincs már Sirály, nincs Tűzraktér, nincs Merlin, és sorolhatnám - ezek nem pusztán fővárosi ügyek vagy veszteségek, hanem az egész kultúráé. Ebben van kormányzati felelősség.
SZG: Ezeknek a helyeknek és társulatoknak, nem a felsoroltaknak, hanem a fel nem soroltaknak, az volt a bajuk, hogy maguk sem tudták egymás közt elosztani a pénzt, állandó volt a marakodás.
MN: Sajátos megoldása ennek a helyzetnek, hogy a törvényből kivették azt, hogy jár nekik pénz, miközben a minisztériumi előadóművészeti tanácsban csak formális képviseletük van.
SZG: Ez csak egy tanácsadó testület.
MN: Melynek "tanácsait" aligha fogja felülbírálni bárki - viszont ezek a tanácsok a függetlenekre, de a kiemelt támogatást és státuszt érdemlő színházakra nézvést is komoly pénzeket érnek, vagy épp semmit.
SZG: Ezek a döntések nyilván fognak sérelmeket okozni - de igyekszem majd odafigyelni, mert nem szívesen hagynám lebomlani az egészet.
MN: Van erre hatalma?
SZG: Jelenleg nincs. Csak informális.
MN: Magyar Nemzeti Filmarchívum: MaNDA. Kirúgtak egy csomó embert, lehetetlenné tették a működését, pusztulnak anyagok, pótolhatatlanok.
SZG: Ez nem igaz. Elbocsátottak sok embert, ahogy a teljes intézményi szférából, az OSZK-tól a levéltárig. Azt, hogy a leépítést az archívumban milyen szempontok alapján hajtották végre...
MN: ...na milyen, vajon?
SZG: Nem tudom, még az is előfordulhatott, hogy elhamarkodva túl sok embert küldtek el, vagy hogy voltak politikai preferenciák. De hogy anyagok megsemmisülnének, azt nem hiszem, de utána fogok nézni nagyon gyorsan.
MN: Az előbb fővárosi ámokfutást emlegetett. Hát az Új Színház ügye is idetartozik. Először fordult elő, hogy nem szakmai, hanem politikai koncepcióra kapott színházat valaki - és akkor még nem is beszéltem ennek a koncepciónak a gyalázatosságáról. Alig vannak előadások, a jegyeket nem tudják eladni - és Csurka igazi antiszemita darabját, A hatodik koporsót még be sem mutatták. A kulturális kormányzat nem szólhat bele abba, ami ekkora nemzetközi és hazai felháborodást vált ki?
SZG: Ezt a kérdést többször feltették már nekem; nem a könnyebb megoldást választom, amikor azt felelem, hogy Magyarországon nincs egységes kultúrpolitika. Van néhány önjelölt kultúrpolitikus, megmondóemberek, olyanok is, akik korábban a kultúra környékére sem mentek. Most döntenek, megnyitnak, szerepelnek, véleményt formálnak - hihetetlen, mekkora vonzereje van még mindig a kultúrának, és micsoda önmegvalósítási ösztönöket vált ki egyesekből. És akkor még a főpolgármestert és a többi polgármestert nem is mondtam, pedig ők is mind érteni gondolnak a kultúrához. Ha azt kérdezné, egyetértek-e azzal, hogy a fővárosi színházak és a vidék összes jelentős színháza a kulturális miniszter befolyási övezetén kívül essék, azt felelném, hogy nem.
MN: De az sem lenne jó, ha...
SZG: ...a kulturális államtitkár mondaná meg, hogy ki legyen a pécsi színház igazgatója. Persze hogy nem. Vékony jégen, eszközök, valódi döntési jog nélkül igyekszik a kulturális államtitkár kultúrát építeni úgy, hogy a médiára semmilyen befolyása nincs. Pedig eredményes kultúrpolitikát csak ott lehet elvárni, ahol a rádió és a tévé is integrálható a kultúraközvetítő eszközök közé. Nem véletlen, hogy sok helyen a média ügyei a kulturális kormányzat alá tartoznak.
MN: Ott viszont van művészeti csatorna és igazi közszolgálati kulturális műsor. Itt nincs. Itt ezek a hatalom eszközei.
SZG: Csak annyit akarok ezzel jelezni, hogy a mai kulturális államtitkár lehetőségei csekélyek.
MN: Annyi azért lehetne, hogy például az NKA-s miniszteri támogatásokat ő bírálja el, akkor is, ha nem miniszter. Van erre lehetőség?
SZG: Hajlandóság van a részemről.
MN: Muszáj ezek után megkérdeznem, hogy ilyen körülmények között miért és meddig csinálja?
SZG: Bonyolult. Ha én ezt nem vállalom el, vagy túl korán felállok, ma nincs 56-os Intézet. Ameddig a Budapesti Fesztiválzenekart meg tudom menteni, ameddig van esélyem arra, hogy az általam kitalált új kultúrafinanszírozási rendszer átláthatóságot, rendet, kiszámíthatóságot teremt, addig csinálom.
MN: Az eredménylista tehát a katasztrófaelhárítások listája?
SZG: Részben igen. De miért nem vesszük azt, amikor jó dolog történik...
MN: Például egy vidéki színházban? A vidéki színházak esete különleges: a néhány évvel ezelőtt kezdődött Fidesz-nyomulás "eredménye" beérett, és egyre több városban jön rá az önkormányzat, hogy a színházvezetés elsősorban szakmai feladat. Politikailag bedőlt Győr, Székesfehérvár, és mint hírlik, Egerben is a reménytelenség felé tart a "remény színháza". Csak kicsit sokba vannak ezek a felismerések, és nincs felelősségre vonás. Tarlós és Csomós nem felelős azért, hogy alkalmatlan, dilettáns és botrányos vezetés van az Új Színházban?
SZG: De igen, felelősek. A főpolgármester nekem nem beosztottam, nem hallgat rám. Nyilván szólt neki valaki, mondjuk egy önjelölt kultúrpolitikus, akire szívesebben hallgatott, mint rám.
MN: Filmgyártás. Semmi köze hozzá a kulturális kormányzatnak.
SZG: Így van. Tavaly még volt egy nem túl jelentős keretem a filmgyártásra; legjobb lelkiismeretem szerint igyekeztem jó filmekre fordítani. Ebből a keretből Szász János ugyanúgy kapott, mint Vidnyánszky, Kenyeres Bálint, Fliegauf Benedek. Ez éles ellentétben állt bizonyos érdekekkel, s azokkal a nézetekkel, melyek szerint a magyar filmgyártást egy kézből kell vezérelni. Innen jött az egyik támadás. A másik a filmesektől és az újságíróktól, akik megkérdezték, miért nem működtetek kuratóriumot, minek képzelem magam. Úgy éreztem, nem áll mögöttem a filmestársadalom. Ezek után idén már nincs saját keretem erre, sem Tarr Béláéknak, sem Gothár Bányamosodás című filmjére nem tudok pénzt adni, és ezt a magam szempontjából szégyennek tartom. De úgy tudom, a filmalaptól fognak támogatást kapni.
MN: Viszont a filmgyártás egy ember kezébe került.
SZG: Igen.
MN: A politika a középosztályt tűzte zászlajára - a középosztály pedig egyre rosszabbul él. A kultúra szempontjából kivált nagy vesztes: csak a vacak tévék maradnak neki.
SZG: Azokban az országokban, ahol a kultúra finanszírozása jobb helyzetben van, ott is silány kultúrát fogyaszt a középosztály.
MN: Ez nem igaz; Lengyelország nem sokkal gazdagabb nálunk, de ott még mindig erős bázisa a kultúrának a középosztály - igaz, adnak is neki kultúrát.
SZG: A legfőbb célom most az, hogy azokat a forrásokat és tartalékokat feltöltsem, amelyekből kulturális érték születhet - ha a nehéz idők elmúltak.
MN: Mire a gazdasági rossz idők elmúlnak, a politikai rossz idő már elvégezte a magáét. Agresszív a másként gondolkodás elleni harc, híveket és alattvalókat akar a kormány, az értelmiséget elnyomja, a politikai tisztogatás gátlástalan.
SZG: Szánalmas lenne azt ellenvetnem, hogy egy évvel ezelőtt még nem volt kultúrharc az országban. Már látjuk, hogy az is egy eredmény volt, mert ma már van. Voltak, akik folyamatosan ingerelték a kedélyeket, voltak, akik harcos döntnököket akartak, hát lettek. Elindultak a dolgok a lejtőn. Úgy ítélem meg, hogy átmeneti időket élünk. És nem hivatalból remélem, hogy jobb idők jönnek.
MN: A másfél évvel ezelőtti beszélgetésben szó esett arról, hogy ön mögött sem a párt, sem a frakció nem áll, csak Orbán Viktortól függ. Akkor azt felelte, szívesebben függ egy embertől, mint soktól. Így van még?
SZG: Visszakérdezek, nevek nélkül: vajon ön akarna-e olyanoktól függeni, akik a sokhoz tartoznak, vagy inkább a kiszámítható miniszterelnök...
MN: Kiszámítható?
SZG: Amit megígér, azt tartja; olykor persze az ő szándékait is felülírja a valóság. Hiszen két évvel ezelőtt nem arra számított, ami bekövetkezett Magyarországon, és beszűkítette az ő mozgásterét. Orbánnal továbbra is meg tudom értetni magam, szemben sokakkal.
MN: De azt Orbánnál sem tudja elérni, hogy tényleges hatalma, befolyása legyen; semmi köze a filmhez, az NKA-hoz, a pénzekhez; fontos döntésekbe nincs beleszólása. Vagyis Orbán ténylegesen nem segít. Azért, mert a kultúra csöppet sem érdekli?
SZG: A kultúra egészen bizonyos, hogy érdekli. De hogy milyen megfontolások alapján dönt, azt nem tudom. És azt sem tudom, hogy ha tudnám, elmondanám-e.
MN: Mert kirúgnák?
SZG: Dehogyis, hiszen én akkor is az vagyok, aki vagyok.
