„Az út nagyon szép lesz”

Lidja, Andrej és Alisza Kijevben laknak. Átlagos, elég jól szituált család, Alisza 12 éves. A szülők nagy, nemzetközi cégeknél dolgoznak, a Poltava melletti szülőfalujukban nemrég felhúztak egy dácsát a régi, szülőktől örökölt fakunyhó mellé.

Fapados járatok alig néhány éve járnak Ukrajnába, és csak hat éve léphetnek be ukrán állampolgárok a schengeni övezet területére vízummentesen. A magyar–ukrán határon rengetegszer végignéztem, ahogy az érkezőket vegzálják a határőrök, az utolsó papírt, minden lefoglalt szállást ellenőriznek. Közben sokszor repkednek a megjegyzések, persze magyarul, hogy ne értsék. Ez a gyakorlat 2016-tól kicsit csillapodott, de valószínűleg még évekbe kerül, mire a magyar határőrökkel kapcsolatos mendemondák éle elkopik. Lidja tavaly ősszel járt életében először Olaszországban, Nápolyba mentek a barátnőjével. Évente legalább egy-két ilyen hosszú hétvégét igyekeztek beiktatni, a hirtelen elérhetővé vált Európát szerették volna látni. A vékonyka ukrán középosztály életét élték, a 2014 óta elhúzódó háború ellenére viszonylag optimistán.

Amikor február 24-én hajnalban arra ébredtek, hogy robbanásokat hallanak, azonnal összedobáltak pár bőröndnyi ruhát, néhány hasznos dolgot, ami a kezük ügyébe került, még több haszontalant, ami hirtelen jó ötletnek tűnt, és elmentek a szülőkhöz. Poltavát is érték rakétatámadások, így nem mertek maradni, elindultak délnyugat felé. A szülők nem voltak hajlandók eljönni; ezt hallom szinte mindenkitől. A fiataloknak mondogatják, hogy menjetek, de ők maguk sokszor hajthatatlanok. Mire Lidjáék útra keltek, rengeteg nagyobb út megsérült. A hidakat sokszor az ukrán védelmi erők robbantják fel, hogy megakadályozzák az oroszok nyugatra nyomulását, így kátyús kis utakon, nagy kerülőkkel jutottak végül el több nap alatt Csernyivcibe. Csernyivci a román és a moldáv határhoz közel, a Kárpátok lábánál fekszik, mire odaértek, már alig volt hely. „Megálltunk, körülnéztünk, és azt láttam, uramisten, itt van egész Ukrajna, az egész ország, néztem a rendszámtáblákat, Odessza, Mariupol, Vinnicja, Harkiv, Bila Cerkva, mindenhonnan voltak. Nem volt szállás. Egyszerűen sehol nem volt semmi, még a drágábbakat is elfoglalták az érkezők.” Végül találtak valakit, akinek az építés alatt álló, még burkolatlan és fűtetlen lakásában meg tudtak húzódni egy napra. Innen indultak végül a magyar határra.

*

Lidja Dásán keresztül jutott el hozzám, Dása pedig Natasán keresztül. Natasa egy távolabbi kijevi ismerősünk, Dása az ő barátnője, Lidja az ő sógornője. A válsághelyzetben élőláncok alakulnak, kézről kézre jár az információ, a kontaktok, köztük az enyém is. Egy év alatt szoktam annyit használni a közösségi médiát, mint az elmúlt két hétben: hirtelen életbevágó lett az orosz- és ukrántudás, a segítséget keresők és kínálók között sokszor csak ezzel lehet hidat verni. Az első napok fejetlenségében azt érzem, ugyanazt ismételgetem mindenkinek: nincs egy központi információs oldal, jobbára a civilek önszerveződése tartja a védőhálót a kimerülten érkező menekültek alatt.