A hét végén a magyar szocialisták lezárták pártjuk 15 éves történetének legzavarosabb fejezetét. A tagság még a kongresszus előtti jelölések során megbüntette az előző vezetés legfontosabb figuráit a másfél éves töketlenkedésért. Az új elnökség néhány kivétellel Gyurcsány Ferenc és Hiller István híveiből áll, a képet egyedül Szekeres elnökhelyettesi befutója árnyalja.
Az MSZP ez év augusztusa és októbere között megbukott vezetése 2000 novemberében állt össze. Ekkor a Kovács László, Lendvai Ildikó és Kiss Péter nevével fémjelzett pártvezetés Budapest-centrikusságával elégedetlen, korábban Németh Miklóssal kacérkodó vidéki szervezetek a pártelnök és Lendvai Ildikó alelnök mellé (aki budapesti létére túlélte a vidékiek rohamát) vezető pozícióba juttatták Szili Katalin elnökhelyettest, Juhász Ferenc alelnököt és Jánosi György választmányi elnököt. Az MSZP akkori vezetői a 2002-es választási győzelem után állami tisztségekben találták magukat, majd az előző, 2003. márciusi tisztújításon megőrizték pártbeli pozícióikat is.
A nagyobbik kormánypárt elmúlt időszakbeli politikai és szervezeti lecsúszása épp a 2003. márciusi kongresszuson született döntésekhez, pontosabban azok elmaradásához köthető.
Tavaly veletek, ugyanitt
Az elvesztegetett másfél évet Kovács László pénteken azzal magyarázta, hogy 2003 tavaszán a szocialisták túl voltak egy meglepő országgyűlési és egy lehengerlő önkormányzati győzelmen, a Fidesz meg épp ocsúdott a vereség okozta sokkból. Valóban: a két száznapos közérzetjavító csomag és a kormányzása első évében kifejezetten miniszterelnök benyomását keltő Medgyessy Péter népszerűsége megtette hatását; az MSZP tizenöt százalékkal előzte meg a Fideszt a biztos szavazók körében.
A szocialisták másfél éve elhitték, hogy a siker vezetőik és kormányuk elképesztően jó teljesítményének köszönhető, így nem csoda, hogy Kovács Lászlót és helyettesét, Szili Katalint ellenjelölt nélkül választották újra; Jánosi György is megőrizte választmányi elnöki posztját Botka László szegedi polgármesterrel szemben. Ami változott: Lendvai és Juhász helyett Hiller István és az 1998-as bukása óta lassan, de biztosan fölfelé kúszó Szekeres Imre lett a két alelnök. Az MSZP szervezeti és ideológiai megújulását másfél évvel elhalasztották, az új pártstruktúra, alapszabály és pártprogram kidolgozásával megbízott három kabinet Szili Katalin, Lamperth Mónika és Hiller István vezetésével kezdett működni; de a múlt hét végére közülük csak a Hiller-bizottság produkált (vitatható, de mégiscsak létező) eredményt.
Az MSZP 2003-2004-ben kormánypártként és szervezetként is csődöt mondott. A Medgyessy-kormány második évének gyenge teljesítménye (melyet számtalanszor méltattunk e hasábokon) nem csökkenti a most távozott szocialista vezetés felelősségét, hiszen a párt vezető testületeitől (elnökség, választmány, frakció) a 2003-as kongresszustól az idei EP-választási vereségig egyetlen említést érdemlő politikai kezdeményezés indult ki, a képviselőcsoport idén májusi, az 53. heti nyugdíj kifizetésére vonatkozó követelése. Ehhez csatlakozott a vereség után a 48 százalékos szja-kulcs bevezetésének szintén a frakcióhoz köthető ötlete.
Az ötlettelenség és a krónikus munkakerülés legvalószínűbb magyarázata, hogy a pártvezetés 2003 késő nyarától belebonyolódott a Kovács László utódlása körüli hatalmi harcokba. Egymás után robbantak a vezérkar középgenerációjának tagjait hosszabb-rövidebb időre ellehetetlenítő ügyek. Az újjáválasztása pillanatától folyamatosan gyengülő pártelnök, az MSZP-t egyre inkább maga alá gyűrő Medgyessy Péter és az akkori potenciális trónkövetelők (Lendvai Ildikóval, Hiller Istvánnal, Juhász Ferenccel, Kiss Péterrel és Lamperth Mónikával) 2003 októberében eltökélték: a következő tisztújítást 2005 tavaszáig halasztják, és felfüggesztik a belharcokat. Az egyezségből kimaradtak (Szili és Jánosi) viszont ekkortól rendszeresen támadták a nyilvánosság előtt az általuk is irányított szervezet politikáját. A költségvetési kiadások elszaladása mindeközben szertefoszlatta a kormányfő imázsát, miszerint igazi pénzügyi szakember lenne - ám az MSZP ebből sem vont le semmiféle következtetést, annak ellenére sem, hogy 2003 decemberében, az országos választmány ülésén elhangzott (Gyurcsány Ferenc szájából): a 2002-es választási és kormányprogram "jóléti rendszerváltást" ígérő része megbukott. Ez azonban kisebbségi álláspont maradt, az MSZP 2004 elején újra hitet tett a "jóléti rendszerváltás" befejezése mellett.
Az egyetlen, a puszta hatalmi birkózáson túlmutató fejleménynek az idén év elején kibontakozó programvita tűnt: Gyurcsány Merjünk baloldalinak lenni! című, januárban kiszivárgott dolgozata váratlanul elvi színezetet adott az addig kifejezetten belvendetta jellegű csihi-puhinak. Ennek nyomán Jánosi György rögvest közzétette Egyszeri megváltásban nem hihetünk című opusát (február), Gazsó Ferenc is saját tézisekkel állt elő (Irányváltás a társadalompolitikában, április), s végül megjelent az Új magyar szociáldemokrácia, a Hiller-féle bizottság programjavaslata is (július). E tervezetek, a "polgári" és "népi" baloldalról folytatott (időnként egészen érdekes) eszmefuttatások azonban nem pótolhatták sem a hiányzó kormányzati teljesítményt, sem a pártszervezet elégtelen működését. Idén januárra a szocialisták 20 százalékos hátrányba kerültek a Fidesszel szemben, méghozzá úgy, hogy a lakosság idegeit nem borzolták drasztikus megszorító intézkedések. A kormányfő egyszemélyes februári offenzívája mérsékelte ugyan az MSZP lemaradását, de a 400 ezer szavazattal elveszített EP-választás után nem lehetett tovább halogatni a kérdés feltevését: kit terhel a felelősség a megzuhanásért?
A Kovács Lászlóval szembeni júniusi palotaforradalom (lásd: Sokk utáni terápia, Magyar Narancs, 2004. június 24.) megnyitotta az utat a mostani tisztújítás előtt; a következő két hónap a párton belüli csoportok intenzív szkanderozásával és a pártelit alkalmi koalícióinak kialakulásával telt. A Kiss-Szili-Lendvai formáció és a Hiller-Gyurcsány együttműködés mellett rég elfeledett alakulatok is erőre kaptak: szervezett formát öltött a közel egy éve újra aktív reformkörösök dominálta "népi" baloldal, mely Szili Katalinban és Jánosi Györgyben, továbbá Gazsó Ferenc tanulmányának pártprogrammá emelésében látta a kibontakozás útját (lásd: Saját kebel, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.). E sokszor pitiáner és belterjes civakodásnak tűnő, ám komoly következményeket hozó küzdelemnek végül az adott új fordulatot, amikor az SZDSZ megvonta bizalmát a kormányfőtől.
Büntetett előélet
A kormányválság, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelöltté választása az MSZP-elit ellenében előrevetítette a mostani tisztújítás kimenetelét. Az alsóbb szintű választások egyrészt a generációs váltást jelezték, másrészt a legtöbb megyében kiélezett (és eszközökben nemigen válogató) harcot hoztak. Minden pozícióért meg kellett küzdeni, a városi elnöki helyektől az országos posztokig. Ahogy egy gyurcsányista forrásunk fogalmazott: "Rendszerint azok kerekedtek fölül, akik nem érezték derogálónak a kampányolással járó talpalást."
Meg azok, akik nem exponálták túlságosan magukat az elmúlt évek pártelitjében. Hiller István és Szekeres Imre egykori alelnököknek elhitték a küldöttek, hogy többre képesek, mint amit a Kovács-Szili-csapat tagjaiként produkáltak. A 2003-ban megválasztott pártvezetés többi prominense viszont már a kongresszus előtt elvérzett: a távozását június közepén véglegesítő Kovács László után az augusztusban néhány hétre elnök-jelöltté előlépő Szili Katalin tett le elnöki, majd elnökhelyettesi ambícióiról (miután eddigi posztjára csak a negyedik legtöbb jelölést kapta), később Jánosi György számára is kiderült, hogy nemcsak a párt-, de a választmányi elnöki posztra sem kapta meg az induláshoz szükséges számú jelölést.
A távozók közül Kovács és Szili elegánsan lépett le; még akkor is, ha a pártelnök pénteki beszámolójában nem tudott kibújni az elmúlt években magára aggatott bürokratamaszk mögül, szombati búcsúja pedig kissé locsogósra sikerült. A másfél hónappal ezelőtt puccsista, összeesküvő és "hülye" MSZP-vezérkarról, valamint "korrupcióval teli" SZDSZ-ről fecsegő Medgyessy Péter után mégis említésre méltó, hogy Kovács anélkül távozott a színről, hogy akár Hillerre, akár az augusztusban az ő masszív ellenkezése dacára miniszterelnök-jelöltté választott Gyurcsányra egy rossz szót szólt volna. Vele és Szilivel ellentétben Jánosi nem viselte méltósággal vereségét: a Hiller által szorgalmazott pártfegyelem "támogasd vagy hallgass!" szlogenjét idézve az MSZP fideszesítésétől óvta a küldötteket; láthatóan megtörten és sértődötten búcsúzott a reflektorfénytől.
Érkezők és egy visszatérő
Hiller elnökké választása (amit lapunk már hónapokkal ezelőtt biztosra vett, lásd: Egy filosz - tele vízióval, 2004. június 24.) és az elnökségnek az ő szája íze szerinti öszszetétele befejezetté tette a Gyurcsány augusztusi győzelmével kezdődött fordulatot. Utólag nehéz megállapítani, hogy a kormányválság nélkül - vagy ha Gyurcsánynak nem sikerül fölráznia a hosszú ideje apátiába süllyedt tagságot - mi lett volna a tisztújítás kimenetele. Az MSZP-re korábban jellemző "kiegyenlítő mechanizmus" mindenesetre sem az elnök, sem az elnökség megválasztásakor nem működött. Az elnökjelölti versenyből kiszálltak közül sem Szili, sem Jánosi nem vigasztalódhatott egy emelettel lejjebb; a minisztériumában a slózira is engedéllyel közlekedő Lamperth bekerült ugyan az elnökségbe, de az általa beterjesztett félkész alapszabály-tervezet a hírek szerint kellemetlen perceket szerzett neki a zárt ülésen.
Azon kívül, hogy az elnökségből Gyurcsány hívei közül kimaradt Nagy Sándor és Gál J. Zoltán, akik (az elnöki és elnökhelyettesi jelöléstől visszalépett Toller Lászlóval együtt) a kormányfő mellett folytatják pályafutásukat, szinte minden egyéb a miniszterelnök és az új pártelnök kedve szerint alakult. Alelnökként Juhász Ferenc, az elnökségi tagok közül pedig Kállai Katalin, Mandur László, Steiner Pál, Veres János és Veress József egyértelműen Gyurcsányhoz és/vagy Hillerhez köthető; Újhelyi István alelnök és az elnökségbe vitorlázó Mesterházy Attila (bár nem tartoznak a kormányfő vagy a pártelnök közvetlen környezetéhez) valószínűleg szintén Gyurcsány és Hiller új MSZP-felfogása mellé áll.
A kongresszus meglepetése Szekeres Imre elnökhelyettessé választása, aki a Hiller által támogatott Juhász Ferenc ellenében futott be a második ember posztjára. A Horn-korszak nagy organizátora saját elmondása, de a vele nem szimpa-tizálók szerint is az elmúlt másfél évben a vidéki szervezetek megnyerésébe fektetett energiájának köszönheti sikerét. "Imre elnökhelyettessége azt jelzi, hogy az elmúlt tizenöt év nem kitörölhető része az MSZP történetének, és hogy mindenkit mégsem lehet kiszorítani a kilencvenes évek elejének pártépítői közül" - véli egy Szekeressel nem különösebben rokonszenvező régi motoros.
Mivel Hiller István egy ideig biztosan a kormány tagja marad, Szekeres elméletileg nem alaptalanul remélheti, hogy az 1990 és 1994 között betöltött ügyvezető alelnöki tisztségéhez hasonló jogosítványokkal ő szervezheti újjá az MSZP-t. Ebbéli, kétségkívül meglévő rutinja, valamint Gyurcsány és Hiller elképzeléseivel többé-kevésbé kompatibilis tervei (egyéni körzetek, helybéli pártmunka erősítése) valószínűvé teszik, hogy e területen kap feladatot. Kizártnak tűnik viszont, hogy a párt új arculatának kialakításában érdemi szerepet töltene be, hiszen a "pragmatikus" baloldalról szóló elképzelése villámgyorsan lökné vissza az MSZP-t a Horn-időszak ideológiamentes, technokrata vezetési stílusához és fejfájdító szürkeségéhez.
A pártelnök környezetéből származó információink szerint szó sincs ügyvezetői vagy későbbi kampányfőnöki megbízásáról: "Szekeres Imre nagy munkabírású politikus, biztosan megtalálja helyét az elnökségben, és mindent megtesz azért, hogy a párt jövőjéről világos és a kongresszus által támogatott elképzelésekkel rendelkező pártelnök sikerre vezesse az MSZP-t." Maga Szekeres a Narancs érdeklődésére világossá tette, hogy "nincs idő a belharcra, az elnökségen belül nem ellensúlyokra, hanem együttműködésre van szükség". A párt második embere mindenesetre meglehetősen magányos lesz az új elnökségben; Lamperth Mónikán kívül informátoraink nem tudtak még egy, vele jó viszonyban lévő elnökségi tagot felsorolni. A Magyar Hírlap azon vélelme pedig, hogy Puch László pénztárnoki megbízatása őt erősítené, a kettejük viszonyát ismerők szerint "olyannyira alaptalan, hogy az ellenkezője az igaz".
Milyen bal?
A személyi változásokon túl a kongresszus előtt az volt a legfontosabb kérdés, hogy kilép-e az MSZP a Horn- és Kovács-korszak válságmenedzselő, utódpárti komplexusaitól szenvedő, saját baloldaliságának meghatározásától ódzkodó alakulatának szerepéből, melyet a választók leginkább mint a jobboldal esélyes ellenfelét szoktak kitüntetni bizalmukkal. Gyurcsány és Hiller szombati beszédéből úgy tűnt, az MSZP megtette az első lépéseket ezen az úton.
Bármilyen meglepő, a közhelyszerűen "polgári" baloldaliként vagy "szociálliberálisként" elkönyvelt kormányfő és pártelnök vezetésével az MSZP augusztus óta határozottan balra tart. Az új MSZP lassan körvonalazódó identitásának sarokköveit a magunk részéről a következőkben leltük meg: Gyurcsány és Hiller nemet mondott a fokozott társadalmi újraelosztás "népi" baloldali követelésére, de a "szociálliberális" értelmiség jelentős részének közgazdász-technokrata szemléletére is. Ez az új magyar baloldal kész beavatkozni a társadalmi folyamatokba, de nem az újraelosztás mennyiségi növe-lésével. Ideáljai a skandináv és északnyugat-európai jóléti államok, ezeket nem csupán "igazságosabb", de gazdasági szempontból hatékonyabb modellnek is tartja az állam újraelosztó szerepét erősebben korlátozó angolszász példáknál. A magánkezdeményezést ösztönző, a nincstelenséget megszüntetni igyekvő államfelfogás köztes álláspontnak tűnhet a "népi" és a "szociálliberális" holdudvar vitájában, de a Horn-kabinet kényszerű neoliberális válságkezeléséhez és a Medgyessy-kormány alaktalan társadalompolitikájához képest egyértelműen baloldali fordulatról beszélhetünk.
E változó önmeghatározásnak egy másik vetülete az a nagy tetszést arató miniszterelnöki kijelentés volt, mellyel Gyurcsány - nevek említése nélkül - állást foglalt az egy nappal korábban Balatonőszödön Blair brit és Zapatero spanyol kormányfő Irakkal és a megelőző csapások létjogosultságával kapcsolatos vitájában. Mégpedig Zapatero oldalán. ("Nem a megelőző háborúkban, hanem a konfliktusokat megelőző politikában hiszek.") Újabb érdekes színfolt, hogy az MSZP 1990 óta először meri használni a "hazafiság" és a "tizenötmillió magyar" kifejezéseket (ami harmonizál a szoft globalizációkritikus baloldal nemzetközi trendjeivel), de nemzeti retorikája távol áll a jobboldal nacionalizmusától, és semmi köze a "nemzeti közép" bukott politikájához. A jelek szerint több mint 10 év után vége annak a liberális szempontból kényelmes állapotnak, hogy az MSZP vezetői - saját jövővízió híján - kormányra kerülve pragmatikusnak tűnő, valójában többé-kevésbé liberális gazdaság- és társadalompolitikát valósítottak meg. Magyarország vezető kormánypártja (talán az utolsó, de lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban) elindult oda, ahová neve, szavazói többségének ízlése és programja alapján való: a baloldalra.
Mindent egybevetve az MSZP történetében legalább akkora jelentőségű a hét végi kongresszus, mint a Fidesz szövetséggé alakulását kimondó hasonló rendezvény tavaly májusban (lásd: "A fölfelé billegés lépcsőzetessége", Magyar Narancs, 2003. május 22.). A szocialisták Orbánékhoz képest kétségkívül félmunkát végeztek: új pártprogramjuk van, de elmaradt szervezetük korszerűsítése és egy teljesen új alapszabály elfogadása (igaz, a Fideszben szó sem lehetett semmiféle tisztújításról, és az egyszemélyi vezetés sem olyan haj, de korszerű). Minderre legkésőbb jövő tavasszal sort kell keríteniük, ha nem akarnak a minden választókerületben erősítő ellenféllel szemben "mozgósítási" vereséget szenvedni. Létre kell jönniük azoknak az intézményeknek, melyeken keresztül az MSZP az országgyűlési választáson kihasználhatja 2002-es önkormányzati sikerét. Közben pedig határozottan kell kormányoznia, és a siker még ezzel együtt sem garantált. Az MSZP az elmúlt két hónapban annak az esélyét harcolta ki, hogy újra tényező legyen. A szocialisták elmúlt két éve után ez sem kis teljesítmény.
Gavra Gábor
