Magyar Narancs: Megnézik az utcán?
Magyar Péter: Meg. Budapesten mindenki, de a kis falvakban is, ott a kocsmákban még meg is hívtak, és a támogatásukról biztosítottak. Az elmúlt egy hónapban negatív visszajelzést még senkitől nem kaptam személyesen, szerencsére.
MN: Élvezi a figyelmet?
MP: Nem annyira, nagyon szokatlan. A volt feleségem mellett megéltem, hogy milyen az, ha bárhova megy is az ember, nincs igazán magánélete akkor sem, ha a családjával lenne. A pozitív energia jó, de nem nagyon lehet másra figyelni. Mindenkivel szívesen beszélgetek, hiszen nem akarok senkit megsérteni, de azt tudom mondani, elég fárasztó. Nem is számítottam erre ráadásul, hiszen nem gondoltam volna, hogy a tettemnek ilyen hatása lesz. Most is csak kapkodom a fejem.
MN: Másfél hónapja egyik napról a másikra kezdett a csapból is ön folyni, most már testőrrel jár. Megérte?
MP: Azt gondolom, ez nem a történet vége. Ha végre sikerül valamit csinálni ezzel az országgal, s két-három év múlva elérni, amit szeretnénk, és amit nagyon sok magyar ember szeretne, akkor lehet, hogy azt mondom majd, megérte. De ez most félig a rombolás, félig az építkezés szakasza, úgyhogy főleg azt látom, hogy nem tudok aludni, fenyegetnek, és negatív visszajelzéseket kapok a volt barátaimtól. De ha már annyit elértünk, hogy megváltozik a közbeszéd, és olyan emberek is beszállnak, akik erre nem tartottak igényt, akkor már megérte. Egy olyan fordulóponton már biztosan túl vagyunk, hogy az embereket újra elkezdte érdekelni a közélet, mernek róla beszélni. Ha ebből több jön ki, mert kapunk felhatalmazást, és sikerül szakértelemben és emberségben is megfelelő csapatot építeni, az pedig már szuper, és biztosan megérte. De ez egy nagyon hosszú harc, azt remélem, mindenki látja azokból a reakciókból, amelyek a kormányzati propagandából érkeznek. Nagyon hosszú, nagyon nehéz és nagyon egyenlőtlen harc. De vannak biztató jelei, hiszen hiába a leggusztustalanabb eszközök, a százmilliós lejárató kampány, ez már mintha kontraproduktív lenne, mert ezzel is csak több emberhez jutunk el.
MN: A NER építői közül senki nem állt ki ön mellett.
MP: Őszintén szólva nem vártam, hogy bárki kiáll. Azért bátorság tekintetében nem egri várvédőkről beszélünk. Tisztelet a kivételnek, de a nagy részük olyan, aki a privát szférában soha nem tudna megélni, soha nem volt privát munkahelye, a Fidelitasból a pártba beépülve vitte tovább a lojalitás. Túl sok hozzáadott értékük a lojalitáson kívül nincs is. Úgyhogy nem gondoltam, hogy Zrínyi Miklósok tömkelege lesz a Fideszben, de nem is bánom, mert az én mozgalmamban és pártomban nem is akarok olyanokkal együtt dolgozni, akik benne voltak.
MN: Ön nem volt benne?
MP: Én egy miniszternek voltam a férje, és vezettem állami céget, de nem voltam politikai döntéshozó, nem voltam politikacsináló. Sokszor tőlem kérik, hogy kérjek bocsánatot a NER-ben eltöltött éveimért, de én legfeljebb talán pár barátomra és a volt feleségemre voltam bármilyen hatással.
MN: Ezek szerint nem igaz Kocsis Máté állítása, hogy Varga Judit szerezte önnek az állami céges munkát?
MP: Aki ezt mondta, visszakozott is, mert rájöttek, hogy ezzel hivatali visszaéléssel vádolják saját magukat. Orbán Balázs már okosabb volt, és cáfolta is Kocsis Mátét.
MN: Azért a Diákhitel Központ vezérigazgatói pozíciója klasszikus káderállás családi protekció nélkül is.
MP: Annyiban nem, hogy rengeteg felügyelőbizottsági meg igazgatósági tagság van, és egyáltalán nemcsak NER-káderek ülnek ezekben, hanem elismert szakemberek is, mondjuk a Volánbusz igazgatóságában vagy az MBH Bankban. Nekem volt ügyvédi karrierem, a Diákhiteltől távozva piaci cégnél helyezkedtem el. Persze sokszor a lojalitás számít – igaz, velem rossz lóra tettek ebben is, hiszen többször szavaztam nemmel vagy tartózkodtam, ami nem jellemző az ezekhez hasonló bizottságokban. Kaptam is jelzést arról, hogy túl sok kérdést teszek fel, és hogy nem ezért vagyok ott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
