Az Országgyűlés elé kerül, és még idén szavaznak arról a Pajtók Gábor fideszes egyéni képviselő által – szokás szerint egy salátatörvény részeként – benyújtott javaslatról, amely az ország több pontján átrajzolná a választókerületi térképet. A tiszta és fair választási versenyt nem a mostani javaslat torpedózza meg először – de a benyújtás módja és az indoklás hiánya ez eredeti szándékot még csak leplezni sem próbálja.
Ide nekem a filctollat is!
Az 1990 utáni magyar választási rendszer eredendő hibáját nyugodtan meg lehet ragadni abban, hogy a kezdetektől túl nagy szerepet kaptak benne az egyéni választókerületek. Amikor 1990 és 2010 között 386 képviselőből 176-ot választottak meg egyéni választókerületben, ráadásul őket sem egyfordulós rendszerben, mindez még elment. Ezt a szisztémát, már csak a mandátumszámítás matematikai rugalmassága miatt is, a választási rendszerek szakértői joggal nevezhették „inkább arányosnak” (erről bővebben lásd: Voks-sors, Magyar Narancs, 2006. április 6.).
A 2011-es új választási törvényt már egyértelműen úgy fogalmazták meg, hogy az minden szempontból a domináns, hegemón kormánypártnak kedvezzen. Nem csupán a többségi elv maradéktalan és gátlástalan érvényesítéséről van szó, kezdve az angolszász választási rendszerből importált first-passed-the-post elven alapuló egyfordulós egyéni kerületi rendszerrel, folytatva a különösen abszurdnak hangzó és bizonyuló „győzteskompenzációval”, de ezt szolgálta az első tömeges gerrymandering, vagyis az országos egyéni választókerületek (oevk) 2011-es kialakítása egy adott politikai erő, jelen esetben a Fidesz hatalmi érdekei szerint. A körzethatárok átírását persze a képviselői helyek számának csökkenése eleve indokolta, hiszen 176-ból kellett nagy hirtelen 106 körzetet kreálni, ám ennek megvalósítása nem nélkülözte a nyers hatalmi megfontolásokat. Az új választókerületi rendszer kialakításánál szembetűnő módon építettek a magyar választások politikai szociológiai tanulságaira. Például arra, hogy a Fidesz szavazói sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek ki a minél kisebb lélekszámú településekről, míg a nagyobb városok jó részében és különösen Budapesten kisebb a párt támogatottsága. Persze, arra is lehetett építeni, hogy a fővároson belül akadnak hagyományosan a jobboldalhoz húzó részek – mint például a budai, azon belül is mindenekelőtt a hegyvidéki kerületek, továbbá számíthattak az agglomerációból a fővárosba olvadt pesti külvárosi választókerületekre.
Ezek a választásföldrajzi kalkulációk azonban az utóbbi években, például az idei európai parlamenti, illetve önkormányzati választásokon már nem érvényesültek teljes mértékben. A 2011-es határváltoztatásoknál is az volt a vezérelv, hogy eredetileg az inkább ellenzéki többségű választókerületeket meg lehet „szelídíteni”, ha hozzájuk csapnak kistelepüléseket, vagy maximum egy-egy kisváros által uralt régiókat. Elég megnézni mondjuk a pécsi vagy éppen a mostani átalakítás által is érintett szegedi, vagy székesfehérvári egyéni országgyűlési választókerületeket, amelyek összeállításánál egyáltalán nem törődtek azzal, hogy az íróasztalnál kijelölt, a városok belső részeit körülölelő falusias zónák természetes politikai földrajzi-demográfiai egységet képezzenek. A mostani átalakításkor is joggal hívják fel a figyelmet arra a választási földrajzzal foglalkozó szakemberek (például a professzionális sajtótermékeken kívül a Választási földrajz elnevezésű Facebook-blogon publikáló kutatók), hogy a benyújtott választókerületi határmódosítás legnagyobb problémája nem az, amit tartalmaz, hanem az, amit nem.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
