Gerrymandering Fidesz-módra

Bekerítik a várost

Belpol

A Fidesz átlátszó módszerekkel próbálja bebiztosítani a NER 2026 utáni fennmaradását. Az így elért jogtalan előnyszerzés akkor bizonyul meghatározónak, ha tényleg lesz tétje a 2026-os választásnak.

Az Országgyűlés elé kerül, és még idén szavaznak arról a Pajtók Gábor fideszes egyéni képviselő által – szokás szerint egy salátatörvény részeként – benyújtott javaslatról, amely az ország több pontján átrajzolná a választókerületi térképet. A tiszta és fair választási versenyt nem a mostani javaslat torpedózza meg először – de a benyújtás módja és az indoklás hiánya ez eredeti szándékot még csak leplezni sem próbálja.

Ide nekem a filctollat is!

Az 1990 utáni magyar választási rendszer eredendő hibáját nyugodtan meg lehet ragadni abban, hogy a kezdetektől túl nagy szerepet kaptak benne az egyéni választókerületek. Amikor 1990 és 2010 között 386 képviselőből 176-ot választottak meg egyéni választókerületben, ráadásul őket sem egyfordulós rendszerben, mindez még elment. Ezt a szisz­témát, már csak a mandátumszámítás matematikai rugalmassága miatt is, a választási rendszerek szakértői joggal nevezhették „inkább arányosnak” (erről bővebben lásd: Voks-sors, Magyar Narancs, 2006. április 6.).

A 2011-es új választási törvényt már egyértelműen úgy fogalmazták meg, hogy az minden szempontból a domináns, hegemón kormánypártnak kedvezzen. Nem csupán a többségi elv maradéktalan és gátlástalan érvényesítéséről van szó, kezdve az angolszász választási rendszerből importált first-passed-the-post elven alapuló egyfordulós egyéni kerületi rendszerrel, folytatva a különösen abszurdnak hangzó és bizonyuló „győzteskompenzációval”, de ezt szolgálta az első tömeges gerrymandering, vagyis az országos egyéni választókerületek (oevk) 2011-es kialakítása egy adott politikai erő, jelen esetben a Fidesz hatalmi érdekei szerint. A körzethatárok átírását persze a képviselői helyek számának csökkenése eleve indokolta, hiszen 176-ból kellett nagy hirtelen 106 körzetet kreálni, ám ennek megvalósítása nem nélkülözte a nyers hatalmi megfontolásokat. Az új választókerületi rendszer kialakításánál szembetűnő módon építettek a magyar választások politikai szociológiai tanulságaira. Például arra, hogy a Fidesz szavazói sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek ki a minél kisebb lélekszámú településekről, míg a nagyobb városok jó részében és különösen Budapesten kisebb a párt támogatottsága. Persze, arra is lehetett építeni, hogy a fővároson belül akadnak hagyományosan a jobboldalhoz húzó részek – mint például a budai, azon belül is mindenekelőtt a hegyvidéki kerületek, továbbá számíthattak az agglomerációból a fővárosba olvadt pesti külvárosi választókerületekre.

Ezek a választásföldrajzi kalkulációk azonban az utóbbi években, például az idei európai parlamenti, illetve önkormányzati választásokon már nem érvényesültek teljes mértékben. A 2011-es határváltoztatásoknál is az volt a vezérelv, hogy eredetileg az inkább ellenzéki többségű választókerületeket meg lehet „szelídíteni”, ha hozzájuk csapnak kistelepüléseket, vagy maximum egy-egy kisváros által uralt régiókat. Elég megnézni mondjuk a pécsi vagy éppen a mostani átalakítás által is érintett szegedi, vagy székesfehérvári egyéni országgyű­lési választókerületeket, amelyek összeállításánál egyáltalán nem törődtek azzal, hogy az íróasztalnál kijelölt, a városok belső részeit körülölelő falusias zónák természetes politikai földrajzi-demográfiai egységet képezzenek. A mostani átalakításkor is joggal hívják fel a figyelmet arra a választási földrajzzal foglalkozó szakemberek (például a professzionális sajtótermékeken kívül a Választási földrajz elnevezésű Facebook-blogon publikáló kutatók), hogy a benyújtott választókerületi határmódosítás legnagyobb problémája nem az, amit tartalmaz, hanem az, amit nem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.