Gerrymandering Fidesz-módra

Bekerítik a várost

Belpol

A Fidesz átlátszó módszerekkel próbálja bebiztosítani a NER 2026 utáni fennmaradását. Az így elért jogtalan előnyszerzés akkor bizonyul meghatározónak, ha tényleg lesz tétje a 2026-os választásnak.

Az Országgyűlés elé kerül, és még idén szavaznak arról a Pajtók Gábor fideszes egyéni képviselő által – szokás szerint egy salátatörvény részeként – benyújtott javaslatról, amely az ország több pontján átrajzolná a választókerületi térképet. A tiszta és fair választási versenyt nem a mostani javaslat torpedózza meg először – de a benyújtás módja és az indoklás hiánya ez eredeti szándékot még csak leplezni sem próbálja.

Ide nekem a filctollat is!

Az 1990 utáni magyar választási rendszer eredendő hibáját nyugodtan meg lehet ragadni abban, hogy a kezdetektől túl nagy szerepet kaptak benne az egyéni választókerületek. Amikor 1990 és 2010 között 386 képviselőből 176-ot választottak meg egyéni választókerületben, ráadásul őket sem egyfordulós rendszerben, mindez még elment. Ezt a szisz­témát, már csak a mandátumszámítás matematikai rugalmassága miatt is, a választási rendszerek szakértői joggal nevezhették „inkább arányosnak” (erről bővebben lásd: Voks-sors, Magyar Narancs, 2006. április 6.).

A 2011-es új választási törvényt már egyértelműen úgy fogalmazták meg, hogy az minden szempontból a domináns, hegemón kormánypártnak kedvezzen. Nem csupán a többségi elv maradéktalan és gátlástalan érvényesítéséről van szó, kezdve az angolszász választási rendszerből importált first-passed-the-post elven alapuló egyfordulós egyéni kerületi rendszerrel, folytatva a különösen abszurdnak hangzó és bizonyuló „győzteskompenzációval”, de ezt szolgálta az első tömeges gerrymandering, vagyis az országos egyéni választókerületek (oevk) 2011-es kialakítása egy adott politikai erő, jelen esetben a Fidesz hatalmi érdekei szerint. A körzethatárok átírását persze a képviselői helyek számának csökkenése eleve indokolta, hiszen 176-ból kellett nagy hirtelen 106 körzetet kreálni, ám ennek megvalósítása nem nélkülözte a nyers hatalmi megfontolásokat. Az új választókerületi rendszer kialakításánál szembetűnő módon építettek a magyar választások politikai szociológiai tanulságaira. Például arra, hogy a Fidesz szavazói sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek ki a minél kisebb lélekszámú településekről, míg a nagyobb városok jó részében és különösen Budapesten kisebb a párt támogatottsága. Persze, arra is lehetett építeni, hogy a fővároson belül akadnak hagyományosan a jobboldalhoz húzó részek – mint például a budai, azon belül is mindenekelőtt a hegyvidéki kerületek, továbbá számíthattak az agglomerációból a fővárosba olvadt pesti külvárosi választókerületekre.

Ezek a választásföldrajzi kalkulációk azonban az utóbbi években, például az idei európai parlamenti, illetve önkormányzati választásokon már nem érvényesültek teljes mértékben. A 2011-es határváltoztatásoknál is az volt a vezérelv, hogy eredetileg az inkább ellenzéki többségű választókerületeket meg lehet „szelídíteni”, ha hozzájuk csapnak kistelepüléseket, vagy maximum egy-egy kisváros által uralt régiókat. Elég megnézni mondjuk a pécsi vagy éppen a mostani átalakítás által is érintett szegedi, vagy székesfehérvári egyéni országgyű­lési választókerületeket, amelyek összeállításánál egyáltalán nem törődtek azzal, hogy az íróasztalnál kijelölt, a városok belső részeit körülölelő falusias zónák természetes politikai földrajzi-demográfiai egységet képezzenek. A mostani átalakításkor is joggal hívják fel a figyelmet arra a választási földrajzzal foglalkozó szakemberek (például a professzionális sajtótermékeken kívül a Választási földrajz elnevezésű Facebook-blogon publikáló kutatók), hogy a benyújtott választókerületi határmódosítás legnagyobb problémája nem az, amit tartalmaz, hanem az, amit nem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.