Tavaly ősszel ágazati pletykaként terjedt, hogy a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) tulajdonrészt szerezne a Takarékbankban. Az információ nem okozott meglepetést, hiszen az Orbán-kormány a kezdetektől szeretett volna egy állami nagybankot - az állami szerepvállalás erősítése egyébként is a mániája, hiszen a magántulajdonú pénzintézetek hajlamosak csak magukkal és a gazdasággal foglalkozni ahelyett, hogy a kormánystratégiát valósítanák meg. Az első terv szerint az állam az MKB-ba vásárolta volna be magát, de a bajor tulajdonos kevesellte az ajánlott vételárat (meglehet, ma már bánja, hiszen a szektor legtöbb szereplőjéhez hasonlóan a bank masszívan veszteséges). Ezután jött képbe a Takarékbank, ami azért is logikus lépés, mert a "mögötte álló" takarékszövetkezetek felfuttatása régi vágya Orbán Viktornak. A bank többségi tulajdonosai a takarékszövetkezetek, a részvények 38,5 százalékát pedig a DZ bank (a legnagyobb német takarékszövetkezeti szövetség csúcsbankja) birtokolja. Ez utóbbi tulajdonrészét vásárolná most meg az MFB, a sajtóhírek szerint négymilliárd forintért. A németek készséggel hajlandók eladni a részesedésüket: nem csoda, mert aki a magyar kormány útjába áll, hamar veszteséges lesz. Az is igen valószínű, hogy a takarékszövetkezetek "önként" lemondanak majd elővásárlási jogukról.
A Takarékbank a mintegy 130 magyarországi takarékszövetkezet ernyőbankja, és bár közvetlen vállalati hitelezéssel is foglalkozik, fő profilja a takarékok kiszolgálása: biztosítja napi likviditásukat, befekteti szabad forrásaikat, közös termékfejlesztést, marketingtámogatást nyújt, informatikai szolgáltatásokat végez stb.
De minek?
Még e nehéz időkben is nyereséges (tavaly 450 millió forint profitot ért el), kifejezetten jól tőkésített, problémás hiteleinek aránya a szektor átlagától messze elmarad. Pusztán üzletileg viszont ezzel együtt sem feltétlenül érte volna meg az állami tulajdonszerzés, ám segítségével a kormánynak erős ráhatása lehet a takarékszövetkezetekre.
A kormánynak kezdetektől kiemelt célja a takarékszövetkezetek helyzetbe hozása. Orbán Viktor és Demján Sándor, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke már a választások előtt tárgyalt az esetleges együttműködésről, majd kormányon Orbán a takarékok mostani ötszázalékos piaci részesedésének duplájára, sőt háromszorosára emelését ambicionálta. Az ok: a szövetkezetek magyar tulajdonban vannak, nagyobb szerepet vállalhatnának hát a vonakodó nagybankok helyett a kis- és középvállalkozások, illetve a lakosság hitelezéséből. A másik régi terv a hazai vállalkozások kiemelt fejlesztése, a piacinál jóval bővebb forráshoz juttatása. A kormányfő 2010 októberében már a két cél összekapcsolását is említette: a céges hitelezés élénkítéséhez és a szövetkezetek szerepének erősítéséhez az Új Széchenyi Terv, az önkormányzati finanszírozás, az agrártámogatások és egyéb pályázati rendszerek kkv-knak szánt forrásait a takarékszövetkezetek közvetíthetnék. Később már az is felmerült, hogy a hitelezési aktivitás növekedéséhez az állam 100 milliárdos tőkesegítséget is adna (hosszú lejáratú hitelre).
Ám a takarékszövetkezetek idáig nemigen lelkesedtek a felkínált növekedési lehetőségért, aminek persze megvannak az okai (lásd: Kishalak, Magyar Narancs, 2011. december 8.). Először is minden szövetkezet más és más, a szektor átlagos mutatói mögött hatalmas egyedi különbségek vannak. Mivel a takarékok egykor nem növekedési és profitszerzési céllal jöttek létre, hanem a helyi betételhelyezési és hitelezési igények kvázi nonprofit kiszolgálására, a bankok jelenkori agresszív terjeszkedésével csak akkor tudják felvenni a versenyt, ha összefognak, és működésük közelít egy sokfiókos bankéhoz. A sikeres nyugat-európai példákra jellemző, nagyszámú közös termékkel, azonos kondíciókkal rendelkező, egységes arculatú "banki" működés nálunk is elkezdődött, de az integráció foka még alacsony. Ennek megfelelően az egyes szövetkezetek aktivitása, a ténylegesen hasznot hozó hitelezés aránya attól függ, hogy az adott szövetkezet vezetése akar-e dolgozni, vagy megelégszik azzal, hogy a betétek a Takarékbankban állampapírban állnak, illetve a bankközi hitelezésben forognak. A szektor átlagos hitel/betét mutatója alig több 50 százaléknál (a bankoké 130 százalék), és összesen 500-600 milliárd forintnyi forrást csak pihentetnek - azaz a saját forrásaik kihelyezéseit sem erőltetik, újabb állami források kockázatkezeléséhez, a prudenciális "vesződségek" fokozásához végképp nincsen kedvük. E szolid működés középtávon biztosan a szövetkezeti szektor térvesztését okozza, és mélyebb integráció nélkül a kevés tényleg aktív szövetkezeti vezető még inkább el fog csábulni, hogy a "saját" sikeres takarékszövetkezetét tényleg saját bankká alakítsa át (erre már több példa is volt).
A változásokat a tulajdonosok nemigen fogják kikövetelni: bár még mindig van mintegy 80 ezer szövetkezeti tag (a húsz évvel ezelőtti kétmillióból), a mozgalmi jelleg nem hasonlítható össze mondjuk az osztrák, holland vagy francia tagok aktivitásával. A szövetkezetek vezetői persze leginkább a gyenge hitelkereslettel indokolják a visszafogottságukat.
Tiszta hazai
Az egységes szervezetként működés ösztönzésének tehát volna értelme. És ha a kormány úgy gondolja, hogy fontos az ország utolsó szövetkezeti formában működő hálózatának a fennmaradása-fejlesztése, és jobban ki lehetne használni az 1600 fiókból álló takarékok kisvállalkozásokkal fenntartott kapcsolatait, az aligha volna kárhoztatható. Az MFB és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség a hazai és uniós forrásokat (a legnagyobb ügyfelek kivételével) most is közvetítőkön keresztül, azaz kereskedelmi bankok és takarékszövetkezetek útján juttatja el a vállalkozásokhoz. Ha vannak olyan támogatások, ahol a helyismeret és a személyes ügyfélismertség a fontos, akkor a szövetkezetek további preferálása is rendben volna elvileg. A szorosabb integráció előmozdításához viszont hierarchikusabb szervezetre volna szükség, ami az egyes takarékszövetkezetek autonómiáját óhatatlanul csorbítaná - megszűnne az az állapot, amelyben minden helyi vezető lényegében azt csinál, amit akar. A szigorításba beleférhetne, hogy legalább néhány közös terméket kötelező legyen árusítani, a szövetkezeti vezetővé váláshoz keményebb szakmai feltételeket lehetne szabni, a helyi kiskirályságok visszaszorításához emelni lehetne a minimális taglétszámot, és csökkenteni az egy tag tulajdonában levő részjegyek maximális arányát. Emellett kötelezővé kellene tenni az intézményvédelmi tagságot (az utóbbi időben bajba került szövetkezetek miatt erre van is kormányzati szándék), de az intézményvédelmi alapnak is akkora tartalékokkal kellene rendelkeznie, hogy fizetésképtelenség esetén ne mindig az Országos Betétbiztosítási Alapnak kelljen helytállnia. De mindennek csak akkor van értelme, ha az önrendelkezés megmarad: ha a szövetkezetek tulajdonában álló csúcsbank és a szövetkezetek választott képviselőiből álló ágazati szövetség kap erősebb hatásköröket.
Most viszont ennek az ellenkezője történik. A Takarékbankot a 90-es évek csődje után konszolidálta az állam, majd eladta a DZ banknak; a takarékszövetkezetek több részletben vásárolták vissza a részvényeket, és 2004-re váltak ismét többségi tulajdonossá. A csúcsbankok a világon mindenhol szövetkezeti tulajdonban vannak, tehát az lett volna életszerű, hogy az állam őket segítse a kivásárlásban, mondjuk kamatmentes hitellel - a takarékok kifejezetten szerették volna megvenni a bank még német tulajdonban lévő részvényeit. Így viszont, hogy az állam a tulajdonszerzéssel kapun belülre kerül, korlátlanok a lehetőségei. Tőkeemelésekkel - amiket nem tudnak vagy nem is akarnak követni a takarékok - könnyen a Takarékbank többségi tulajdonosává válhat, vagy "megfelelő" menedzsmenttel és jogszabályalkotással akár enélkül is adhat akkora hatalmat a Takarékbanknak, amellyel alapvetően befolyásolhatja a szövetkezetek mozgásterét. Egy márciusi kormányhatározat már meg is bízta az MFB-t, hogy legfeljebb 50 milliárd forint összegben nyújtson hosszú lejáratú hitelt "magyarországi pénzügyi intézményeknek". Könnyen elképzelhető, hogy a kormány a takarékszövetkezetek feltőkésítésére készül, és így a tervezett állami forráselosztáshoz biztosítaná nekik a megfelelő tőkemutatókat - ha akarják a takarékok, ha nem. Orbán Viktor a múlt héten az Inforádiónak nyilatkozva sem csinált titkot abból, hogy a takarékbanki vásárlás csak az első lépés, "egy átfogó hadművelet része", az állami szerepvállalás pedig lehetőséget ad arra, hogy "a takarékszövetkezetekkel megegyezve, együttműködve, néhány új jogszabályt megalkotva" létrehozzanak egy erős pénzügyi intézményt. Holott az állami-kormányzati irányítás messze nem ugyanaz, mintha az állam abban segít, hogy az integráció vezetői, a szövetkezetek saját "kormánya" kapjon erősebb hatásköröket. "Félő, hogy az ígért érdekházasságból végül kényszerházasság lesz. Most üt vissza, hogy az elmúlt húsz évben nem csináltuk meg magunknak a szoros integrációt. Most majd megcsinálhatja az állam, magának" - osztotta meg lapunkkal aggodalmait az egyik szövetkezeti vezető.
Az, hogy itt még nem tartunk, nem az akarat hiányán múlott. Egyrészt egyre kevésbé látszanak a nagy vállalkozásfejlesztési projekt forrásai. A kormányalakítás utáni első elképzelés az volt, hogy hitelfelvételből finanszírozzák a "növekedéstámogató" gazdaságpolitikát; a hiány elengedéséhez viszont az Európai Bizottság nem járult hozzá. Aztán jött az ötlet, hogy adócsökkentéssel pörgetik fel a gazdaságot, lesz pénz - az eredmény ismert. Szó lehet még arról, hogy az uniós forrásokat juttatnák a mainál nagyobb arányban a kisvállalkozásoknak, de brüsszeli jóváhagyás nélkül az sem megy. Legutóbb Demján Sándor vetette föl, hogy a reménybeli EU- IMF-hitel egy részét kellene e célra fordítani, csak hát ahhoz is több kell egy igénybejelentésnél. A takarékszövetkezetek preferálása és egyes vállalkozások kiemelt támogatása egyébként is versenyjogi kérdéseket vet fel, ezért az egész támogatási pakkhoz brüsszeli jóváhagyás szükséges.
Úgy tudni, a kormány 2014. januári indulással számol, és egyelőre még a forrásokkal elhalmozni szándékozott takarékszövetkezeteket sem untatja a részletekkel. A nagy terv addigra négyéves lesz, és a választások előtti beindítása legalábbis kétséges. Egy újabb választási győzelem után azonban semmi akadálya nem lenne annak, hogy a takarékszövetkezeteket közvetítői szerepbe kényszerítsék. Ha vonakodnak, akkor szép szóval, kedvező ajánlattal, avagy jogszabályi erőszakkal meg lehet szerezni a kistulajdonosok részjegyeit. A Postabank óta újra lenne egy nagy állami kereskedelmi bank: már csak a kiemelt ügyfélkört és a kedvező kondíciókat kellene összeállítani.
