"Bizalom nem létezett" - Will Kymlicka politikai filozófus a kisebbségi jogokról

  • B. Simon Krisztián
  • 2009. március 12.

Belpol

A válságkezelés háttérbe szoríthatja a kisebbségek érdekeit, de amíg az elitek megfelelően reagálnak, a nagyobb problémák elkerülhetők maradnak - véli a multikulturalizmus elméletírója (rövid pályaképét lásd keretes anyagunkban). A kormányzat felelőssége azért is fontos, mert a többségi társadalom intézményekbe vetett bizalma befolyásolhatja az együttélését a kisebbségekkel.
A válságkezelés háttérbe szoríthatja a kisebbségek érdekeit, de amíg az elitek megfelelően reagálnak, a nagyobb problémák elkerülhetők maradnak - véli a multikulturalizmus elméletírója (rövid pályaképét lásd keretes anyagunkban). A kormányzat felelőssége azért is fontos, mert a többségi társadalom intézményekbe vetett bizalma befolyásolhatja az együttélését a kisebbségekkel.

Magyar Narancs: Egy korábbi tanulmányában azt írja, hogy a gazdasági válságok könnyen a kisebbségi jogok mellőzéséhez vezethetnek. Milyen kihívások várnak a multikulturalizmusra a mostani krízishelyzetben?

Will Kymlicka: A gazdasági válság eltereli a figyelmet a kisebbségi jogokról, így a kisebbségek szükségletei lekerülnek a napirendről. Ennél nagyobb baj, hogy a gazdasági problémák felszínre hozhatják a többségben lappangó előítéleteket, és felerősíthetik az idegenellenes indulatokat. Ez reális veszély, konkrét megvalósulása függ a különböző országoktól és kisebbségektől, illetve attól, hogy a politikai elit vagy a média kiket okol a problémáért. A gazdaság zuhanása a történelem folyamán többször is együtt járt a bűnbakkereséssel, elég a zsidókra gondolni a harmincas években. Ennek ellenére nem elkerülhetetlen, hogy újból megtörténjen - ez nagyban függ attól, hogy a politikai elit támogatja-e a vádaskodást, vagy erélyesen szembeszáll vele.

MN: Az Egyesült Államokban most, a válság idején került hatalomra az első afroamerikai elnök, aki ráadásul bevándorló, muszlim háttérrel. Ez azt jelenti, hogy az amerikai társadalom a 9/11-et követő iszlamofóbia után leküzdötte aggályait a multikulturalizmussal szemben?

WK: Szeptember 11. ellenére az iszlamofóbia sose volt annyira erős Észak-Amerikában, mint Nyugat-Európában. Elég megnézni a közvélemény-kutatásokat: nem sokan mondták azt, hogy semmi áron nem költöznének arabok mellé, vagy kevesebb muszlimot szeretnének az országban látni. Ez annak is köszönhető, hogy például Párizzsal ellentétben - ahol a muszlimok elszegényedett külvárosokba, a banlieue-kbe szorultak, az Amerikában élők nem különültek el a többségtől, hanem politikailag, gazdaságilag és szociálisan is integrálódtak. 9/11-et a legtöbb amerikai annak fogta fel, ami valóban volt, egy apró, radikális csoport szélsőséges akciójának, míg a közöttük élő muszlimokat jó és békés állampolgároknak tekintették. Obama megválasztása fontos mozzanat az ország történelmében, és az emberek nyitottságáról árulkodik, hogy a társadalom ilyen erősen támogatott egy ilyen hátterű jelöltet. De nem mondanám, hogy Obamával a multikulturalizmus is győzelmet aratott volna. E tekintetben Obama ambivalens figura: a beszédei jórészt arról szólnak, hogyan lehet túllépni a természet adta különbségeken, és egyesülni a közös amerikai értékrendben és identitásban. A kampányában nem reklámozta a multikulturalizmust vagy a kisebbségek jogait, nem említette, hogy a közintézményeknek alkalmazkodniuk kellene a nyelvi sokszínűséghez, vagy hogy az afroamerikaiakat pozitív diszkriminációval kéne támogatni.

MN: Brian Barry, aki a racionális döntések elméletét ötvözte a politikai filozófiával, az egalitárius multikulturalizmus kritikájában azt sérelmezi, hogy a multikulturalizmus bizonyos formái megosztják az embereket, ahelyett, hogy együtt harcolnának a társadalmi igazságosságért.

WK: Barry azt feltételezi, hogy a különböző etnikumok és nemzetiségek a múltban azonosultak egymással, és kölcsönös bizalom uralkodott közöttük, mindaddig, amíg az adott társadalom a multikulturalizmus felé nem fordult. A legtöbb országban ez így egyszerűen nem igaz. Sőt, a multikulturalizmust elsősorban azért kezdték alkalmazni, mert az egyes etnikumokhoz tartozók nem azonosulnak a más etnikumokkal, nem bíznak bennük. Barry tézise azt sugalmazná, hogy például a magyarok és a romák tökéletes harmóniában éltek egészen addig, amíg a multikulturalizmus fel nem számolta köztük a bizalmat. De ez a bizalom nem létezett. A multikulturalizmus megszületésének egyik legfőbb oka, hogy a nemzetiségek közös történelmét a hierarchikus rétegződés és folyamatos ellentétek határozták meg, s ez a gyengébbek diszkriminálásával járt. Ahhoz, hogy evvel szembenézhessünk, meg kell értenünk azokat az okokat, amelyek miatt az emberek nem éreztek erős kötődést a más nemzetiségű, etnikumú vagy vallású emberekkel. A multikulturális elvek célja, legalábbis részben, hogy támogassák a kölcsönös bizalmat, megértést, és lebontsák a falakat a különböző csoportok között. Lehetséges, hogy ezek az eljárásmódok - mint más, közérdeket szolgáló intézkedések is - néha nem kívánt hatásokhoz vezethetnek, és egyesekben éppen felerősítik a különbség érzését. De mielőtt döntünk arról, hogy erősödött-e vagy gyengült a szolidaritás, látnunk kell, hogy a bizalom tekintetében már jóval a multikulturalizmus megszületése előtt is voltak hiányosságok. A multikulturális elvek segíthetnek e történelmi deficit leküzdésében. Nem biztos, hogy mindig működni fognak, és Barrynek igaza is van, hogy rákérdez a szolidaritás és a multikulturalizmus kapcsolatára. Ugyanakkor ez egy empirikus kérdés, és a tapasztalataink azt bizonyítják, hogy sok esetben sikerült megtalálni az ellenszenv gyökereit, s így a baj kezelhetővé vált.

MN: Milyen hatása van annak, ha bizonyos bűncselekményeket egyes kisebbségekre jellemző sajátosságként kezdenek számon tartani, és elterjednek az olyan fogalmak, mint például a "cigánybűnözés"? Van-e abban az állításban igazság, hogy közelebb visznek a megoldáshoz, mert legalább "nyíltan lehet beszélni a problémákról"?

WK: Ez gyakori jelenség a világban. Kanadában például még a multikulturalizmus támogatói között is gyakoriak a viták arról, hogy a rendőrség rögzítse-e, mely etnikumhoz tartoznak a letartóztatottak, vagy létesítsen-e munkacsoportokat, amelyek különböző kisebbségekkel foglalkoznak. Véleményem szerint a megbízhatóbb statisztikák léte segítheti a kormányzatot, hogy hatásosabb vezérelveket alkosson. Ám elengedhetetlen, hogy az állampolgárok bízzanak abban, hogy a rendőrök megfelelően rögzítik az adatokat, a sajtó pedig nem szenzációhajhász módon tálalja őket. És épp e bizalom mértékét tekintve hatalmasak a különbségek az országok közt.

MN: Vannak olyan kisebbségi jogok, amelyek univerzálisnak nevezhetők, és teljes biztonsággal alkalmazhatók bármelyik országban, vagy ezek mindegyike csoportfüggő?

WK: Minden kisebbségi csoportnak megvan a joga ahhoz, hogy ne diszkriminálják. Ez egy alapvető jog, amelynek nem szabad attól függnie, hogy mióta vagy az országban, vagy beszéled-e az adott nyelvet. Minden kisebbségre alkalmazhatók az alapvető polgári szabadságjogok is: elengedhetetlen, hogy az egyén szabadon társulhasson a csoportja tagjaival, a saját nyelvén szólíthassa meg őket, együtt ápolhassa velük a kultúráját, vagy járhasson velük istentiszteletre, ha akar. A nehezebb kérdés az, vajon vannak-e pozitív jogok, amelyek minden kisebbségre alkalmazhatók. A kisebbségek nyelvi jogai például egyrészt függnek a csoport méretétől, illetve az adott területhez kapcsolódó történelmüktől. Véleményem szerint elfogadható, ha egy állam azt mondja: a történelmi kisebbségeknek erősebb nyelvi jogok járnak, mint az újonnan érkezetteknek. Ami a politikai képviselet jogát illeti: minden csoport számára, legyen kicsi, nagy, régi vagy új, kell lennie egy mechanizmusnak, amely segíti őket abban, hogy hatékonyan részt vegyenek az őket érintő döntések meghozatalában. Ezt az ENSZ és az Európa Tanács is általános alapelvként határozta meg. Ugyanakkor csoportonként változni fog, hogy miként is valósul meg ez a részvétel. Az autonómia joga például inkább a történelmi kisebbségekre alkalmazható, a sajátosan általuk lakott településeken, és kevésbé helyénvaló a bevándorlók esetében.

MN: Azt írta egy helyen, hogy a kisebbségi jogok akkor egyeztethetők össze a liberális elvekkel, ha nem belső korlátozásokként, hanem külső támogatásokként alkalmazzák őket. Ugyanakkor kérdéses, hogy a kettő tényleg kizárja-e egymást. Például egy fejkendőt viselő muszlim nő esetében nehéz megállapítani, hogy saját akaratából vagy a csoporton belüli kényszer hatására él-e a külsőleg támogatott jogával.

WK: Az alapelv szerint a kisebbségi jogok liberális elmélete nem adhat jogot a muszlim közösségnek arra, hogy ragaszkodhasson ahhoz, hogy női tagjai nikábot vagy más, arcot eltakaró kendőt viseljenek. A liberális teória nem engedheti, hogy a csoport korlátozza a tagjai alapvető szabadságjogait, és teljességgel elutasítja az ilyen belső korlátozásokat. Ugyanakkor tudjuk, hogy hiába nem ad az állam erre jogot, mégis léteznek olyan jogellenes gyakorlatok, amikor a csoport valamely tagja, a jogalkotó tekintetétől elzárva, kényszert alkalmaz egy másikkal szemben. Ez komoly probléma, ami persze nemcsak a kisebbségek esetében merülhet fel, hanem a liberális társadalmak egészének sajátossága. Egy ilyen társadalom több olyan szociális szférát is képez, mint például a család vagy más, informális társulások, amelyek nincsenek az állam közvetlen felügyelete alatt. Minden demokrácia szembenéz ezzel a problémával. Az általános megoldás az, hogy megpróbálják hosszú távon megváltoztatni a nem liberális magatartásokat, miközben lehetőséget kínálnak a csoportok gyengébb tagjainak, hogy élhessenek a jogi rendszer adta előnyeikkel, fel tudják venni a kapcsolatot a rendőrséggel vagy a szociális munkásokkal, ha a jogaik veszélybe kerülnek. Ezek nem tökéletes intézkedések, de legalább megmutatják, hogy az állam senkinek nem ad olyan jogokat, amelyek révén erőszakot tehet mások szabadságán. Mindeközben az államnak minden tőle telhetőt meg kell tennie annak érdekében, hogy a csoportok tagjait megvédje a visszaélésektől - még ha ezt nem is tudja minden esetben garantálni.

MN: A multikulturális országok mind fejlett, öntudatos államok. Ezzel szemben Kelet-Európában dupla integrációs folyamat zajlik: nemcsak a kisebbségek helye tisztázatlan, de az országok is azzal vannak elfoglalva, hogy felzárkózzanak a fejlettebb Nyugat-Európához. Ilyenkor nem erősödik bennük az a feltételezés, hogy - az esetleg kevésbé demokratikusnak tartott - kisebbségek megerősítése hátráltatná ezt a folyamatot?

WK: A posztkommunista országok kétféle félelmet táplálnak a kisebbségeikkel szemben. Egyrészt vannak országok, amelyek úgy vélik, bizonyos kisebbségi jogok veszélyeztetik az ország stabilitását. Macedóniában például sokak szerint az albánoknak adott jogok akár az ország létét is megkérdőjelezhetik. Az ilyen félelem gyakori a törékeny államokban, vagy amikor egyes szomszédos országokat, amelyeknek nemzetisége náluk kisebbségben van, potenciális ellenségeknek tekintenek. Remélhetőleg ez a veszélyérzet elmúlik, ha ezek az államok politikailag és gazdaságilag is integrálódtak Európába. Egy másik elképzelés szerint a kisebbségi jogok abnormálisak, és egy premodern állapotot tükröznek. Ez egyfajta francia republikánus modellre reflektál, amely szerint a rendes állam egységes, egy nyelvet beszél, és polgárai között nincs lényegi különbség. Ez az ideológia erősen jelen van Franciaországban vagy Törökországban. De Nyugat-Európa jelentős része és Észak-Amerika szerint egy normális állam tiszteletben tartja a különbségeket. Az európai szervezetek és az ENSZ is a kisebbségi jogokat szorgalmazza, és remélhetőleg Kelet-Európában is ez az elképzelés fog elterjedni, mihelyt az államok nem rettegnek már a létezésükért.

MN: Pavel Barsa cseh szociológus azt írja egy tanulmányában, hogy a csehországi romák speciális helyet foglalnak el a kisebbségek között: területileg szétszórtan élnek, és megszűnt a kapcsolatuk az eredeti anyaországgal. Akárcsak a bevándorlók, saját akaratukból érkeztek Közép-Európába - viszont a nemzeti kisebbségekhez hasonlóan egy etnikailag különböző csoportot képeznek, amelynek hosszú történelme van ezen a területen. Barsa azt javasolja, hogy azáltal integrálják őket, hogy a cseh nemzeti kultúrát polgári és etnikai részre osztják. Máshol is működne egy ehhez hasonló modell?

WK: A romák helyzete bármely más kisebbségi csoporthoz képest egyedi, mind a történelmi körülmények és a demográfiai adatok, mind a saját történelmük és az államhoz való kapcsolatuk tekintetében. Nem alkalmazhatunk rájuk más kisebbségekre kifejlesztett modelleket. Barsa elképzelése leginkább egy emigránsmodellre hasonlít, mivel nem tartalmazná az intézményi önállóságukat: így Csehországban nem lennének saját iskoláik, pártjaik vagy külön roma médiumok. Helyette az állam integrálná őket a már meglévő intézményekbe, azáltal, hogy a "csehség" fogalmát függetlenítené annak etnikai hátterétől: egy roma származású ember is ugyanannyira cseh lehessen, mint a többség. Ez megoldást jelenthet a cseh helyzetre, mivel az országban kevés roma él, és jórészt a világháború után érkeztek. E modell viszont kevésbé állná meg a helyét Romániában, Szlovákiában vagy Bulgáriában, ahol több százezer roma él, területileg koncentráltabban, már évszázadok óta. Ebben az esetben felmerülhet a roma többségű iskolák, faluk, esetleg politikai pártok és a különálló roma média szükségessége. Ez pedig már sokkal közelebb lenne a hagyományos nemzeti kisebbségekre alkalmazott modellhez. A magyar romák helyzete is inkább az utóbbihoz közelít. De hangsúlyozni kell, hogy a számarányuk, területi koncentrációjuk, a lakhelyeik történelme és a többségi társadalommal kialakított kapcsolatuk alapján országról országra változik az optimális megoldás.

Névjegy

A kanadai filozófus a kingstoni Queens University professzora és a Közép-európai Egyetem Nationalism Studies Programjának előadója. Kymlicka a multikulturalizmus elméletének egyik legismertebb képviselője. Munkásságában a kollektív jogok liberális elméletét vázolja fel; korábban a kanadai kormányt is segítette tanácsadóként, az utóbbi években pedig behatóan foglalkozott Kelet- és Közép-Európával. A kisebbségeken belül két fő csoportot különböztet meg: nemzeti kisebbségeket és emigránsokat. Hazája példáján az előbbi kategóriába sorolja az őslakosokat és a Québecben élő francia ajkú lakosságot, akiknek, elmélete szerint, kollektív jogok járnak, főként, mivel történelmük egybefonódik a többséget képező nemzetekével. Kymlicka ezeket a csoportokat a kultúrájukon keresztül definiálja, és hangsúlyozza, hogy amennyiben meg szeretnék őrizni hagyományaikat, a többségi társadalomnak el kell ismernie különbözőségüket. A nemzeti kisebbségek számára az önkormányzati jog és a speciális képviseleti jogok kombinációját tartja megfelelőnek, amelyek konkrét tartalma országtól és csoporttól függően változhat.

A bevándorlók azonban nem élhetnek ezekkel a kollektív jogokkal, mivel önszántukból érkeznek az országba, számítva arra, hogy integrálódniuk kell új hazájuk kultúrájába, ugyanakkor vallásuk gyakorlását vagy hagyományaik ápolását számukra is lehetővé kell tenni, amennyiben ezek nem állnak ellentétben az alapvető emberi jogokkal. Mellettük megemlít még olyan különleges eseteket, mint a menekültek, akik nem saját akaratukból hagyták hátra egykori kultúrájukat, illetve az afroamerikaiakat, akiket erőszakkal szakítottak el gyökereiktől, és átvették a többség kultúráját, illetve a közép-európai romákat.

Neked ajánljuk