Borhamisítás: Új seprő

szerző
Ballai József
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A borhamisítás a kereskedelmi tévék klipriportjai és a leleplezésre szakosodott bulvársajtó szenzációs jelentéseinek fényében a legújabb kori maffia műve, csupán csak az olajbizniszben szerzett pénzek megforgatásának újabb terepe. Pedig dehogy! Míg az olajszőkítés legföljebb történetekkel bír, a borhamisításnak történelme van. Alábbi összeállításunk nemcsak elképesztő adatokat tár fel (például egy falusi vegyesbolt két év alatt 27,5 millió kilogramm kristálycukrot adott el), hanem a borhamisítás módszertanába, valamint a bűnüldözés törvényi hátterét több-kevesebb sikerrel megteremtő jogszabályokba is bevezet.

A borhamisítás a kereskedelmi tévék klipriportjai és a leleplezésre szakosodott bulvársajtó szenzációs jelentéseinek fényében a legújabb kori maffia műve, csupán csak az olajbizniszben szerzett pénzek megforgatásának újabb terepe. Pedig dehogy! Míg az olajszőkítés legföljebb történetekkel bír, a borhamisításnak történelme van. Alábbi összeállításunk nemcsak elképesztő adatokat tár fel (például egy falusi vegyesbolt két év alatt 27,5 millió kilogramm kristálycukrot adott el), hanem a borhamisítás módszertanába, valamint a bűnüldözés törvényi hátterét több-kevesebb sikerrel megteremtő jogszabályokba is bevezet.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején Zám Tibor szociográfus foglalkozott az akkori borhamisítással; a szeszmesterekről a Forrás című folyóiratban megjelent - bírósági tárgyalások jegyzőkönyveit szó szerint idéző - munkái máig alapműnek számítanak.

A legújabb kori história megértéséhez vissza kell kanyarodnunk egyrészt Gorbacsov pártfőtitkárhoz és az általa bevezetett száraz törvényhez, másrészt

a KGST összeomlásához

A nagy szocialista munkamegosztás keretében az egykori Szovjetunióra az atombomba, a MiG repülőgép és a metrókocsik gyártása, az NDK-ra az IFA-teherautók, továbbá a Trabant és Wartburg személygépkocsik édes terhe jutott, Magyarország pedig Ikarusokkal, zakuszkával, Videoton-rádiókkal és olcsó borral látta el szövetségeseit.

A szőlőtermelés és a boripar külön kezekben volt: az ültetvényeket téeszekben, háztájiban, haszonbérben, szakcsoportban művelték, a pincészeteket azonban masszívan az állam tulajdonolta. Gorbacsov antialkoholista rohama nyomán a szolid üzletmenetű (tehát az óriási tételekre szakosodott, előre kiszámítható profittal működő) pincészetekben bennrekedt az áru - hisz az elvtársak lemondták a megrendeléseket -, ám a népek rendületlenül művelték szőlőiket.

A magyarországi árubor durván felét a Duna-Tisza közén, közelebbről a Soltvadkert-Kecel-Kiskőrös háromszögben állítják elő; akinek elég jó a memóriája, az még emlékezhet

az első borlázadásra

a nyolcvanas évek második felében (nem mellesleg: akkor tűnt föl a porondon egy Kósa Gyula nevű kiskőrösi autószerelő, akiből a kilencvenes évek közepén a magukat "mezőgazdasági termelőnek" mondó szőlősgazdákat tömörítő Metész vezére támadt; de ez egy másik történet). A szőlősgazdák azt követelték, hogy az (akkor még szocialista) állam mindenképp vegye át tőlük vagy a borukat, vagy a szőlőjüket.

A KGST összeomlása volt az utolsó csepp a borospohárban: odalett a biztos piac. Ez egyaránt érintett nagyvállalatot és kistermelőt. Egyetlen példát említve: a Kecskeméti Borgazdasági Kombinát egymilliárd forintos készletén nem tudott túladni; előbb csődöt jelentett, majd felszámolták (az az egymilliárd forint ma legalább a tízszeresét érné). Azok a kistermelők, akik az 50-60-300 mázsa szőlőjüket senkinek se tudták leadni, maguk csináltak belőle bort, és kezdték eladogatni ismerős kocsmákban, garázsboltokban.

Az Antall-kormány idején életre hívott MDF-piacok - mint olyan helyek, ahol a gaz közvetítőkereskedelem nélkül, közvetlenül találkozhatott termelő és vásárló - eredetileg kétségkívül jó szándékú megoldást kínáltak. A gyakorlati szempontokra figyelő elemzők mindenesetre úgy látják: akkor jelent meg a színen új szereplőként

a kannás bor,

amely eleinte tényleg igazi bor volt, az idők folyamán azonban (mindenféle metamorfózison átmenve) külön minőség megjelölésére szolgáló elnevezéssé fejlődött.

Ne higgyük, hogy mindez törvénytelenül zajlott. Ekkortájt a szőlő- és bortermelés szabályait az 1970. évi 36. törvényerejű rendelet végrehajtásáról szóló 1977-es minisztériumi rendelet szabályozta. Amely meglepően szigorú korlátokat állított, ám szinte semmilyen szankciót sem tartalmazott. A rendelet leszögezte például: mustot, illetve bort csak szőlőből szabad előállítani (amiből az is kitűnik: ha ezt külön rögzíteni kellett, akkor ez már akkor sem lehetett magától értetődő). A minőség javítására a must vagy szőlőcefre természetes eredetű cukortartalmának kiegészítése sűrített/töményített must vagy répacukor hozzáadásával történhet, pontosan meghatározott százalékok szerint, ám a javítás nem eredményezheti a minőségi kategória megváltozását.

A rendelet előírásai szerint bort csak üvegpalackba lehet tölteni; a fő szabály alól kivétel volt az

"asztali" és az

"üdítő jellegű"

- tizenöt százalékosnál kevesebb természetes cukorfokú - bor, zöld jelzést biztosítva ezzel a kannás forgalmazásnak.

A kannás bor érthetően hamar népszerű lett, mint minden olcsó és a célnak megfelelő termék (például a kínai piacon árusított "Adidos"). Közkedveltségét csak növelte néhány további vonzó tulajdonsága: termelői oldalon mindenekelőtt az, hogy az eladásából befolyt pénz gyakorlatilag semmilyen hivatalos nyilvántartásba nem került be. Az a máig tartó és ható politikai elképzelés, miszerint a kis(ős)termelő támogatásra érdemes, azt jelentette: ha Béla bácsi "őstermelőként" adta el a borát, akkor egy bizonyos értékhatárig semmiféle számlát, nyugtát nem kellett adnia, bevételeit és kiadásait lényegében senki sem ellenőrizte. Ez azért fontos, mert ha Béla bácsi betéti társaságot alapított, és ugyanezt csinálta, tíz fillért sem vehetett ki a cégéből számla, elismervény nélkül, a bor árában áfát és fogyasztási adót kellett fölszámítania és befizetnie. Logikus következménye az akkori időknek, hogy nagy hirtelen mindenki "őstermelő" lett, és persze csak annyit forgalmazott hivatalosan, amennyit adófizetés nélkül tehetett.

A kereslet-kínálat szabályainak megfelelően - ez már a piacgazdaság korában történt - a kistermelői készletek megfogyatkoztak azoknál, akiknek ereiben nemcsak gazdász-, hanem kereskedői vér is folyt. Nosza, megvették a szomszéd borát meg az ő szomszédjáét. Aztán a józan belátás kerekedett felül: minek fizetni valamiért kétszer annyit, ha egyszeres áron is beszerezhető?

E ponton kell bemutatnunk történetünk új szereplőjét, a törkölybort. Hallgat a csiger megszólításra is, közönséges neve:

lőre

Aki nincs tisztában a borkészítéssel, annak dióhéjban annyit: a bor úgy készül, hogy kipréselik a szőlőt. A kipréselt szőlőcsutakot ki lehet főzetni pálinkának, de ha fölengedik vízzel, és adnak hozzá némi cukrot, borszerű valami erjed belőle: ez a lőre.

A kecskeméti barackpálinkáról mondta a harmincas években a walesi herceg: szódával jobb, mint a whisky, teába jobb, mint a rum. Nos, a lőréről - a walesi herceg után szabadon - kijelenthetjük: szódával egy kicsit jobb, mint a nélkül, és a napszámosnak olcsóbb, mint a kóla. (Naná, hogy a lőrére is vonatkozik az a soha és senki által be nem tartott rendelet, miszerint magánszemély kizárólag saját fogyasztásra készíthet maximum 250 litert, ám közforgalomba nem hozhatja; igya meg, ha tudja.)

Ha már a szabályoknál tartunk: répacukor kizárólag a javítandó mustban feloldva alkalmazható. A természetes cukortartalom kiegészítése bejelentési kötelezettség alá esik, úgy, hogy a jelzés legalább a munkák elvégzése előtt beérkezzék az Országos Borminősítő Intézethez (OBI); hamisított mustot, bort és borpárlatot birtokban tartani és forgalomba hozni tilos. Érdemes továbbá megjegyezni, hogy a borhamisítás önkormányzati hatáskörbe tartozó szabálysértés, maximum 30 ezer forintos büntetési tétellel.

Az elmélet próbája a gyakorlat, idézték föl az engelsi gondolatot borhamisító körökben. Van igény az olcsó borra? Tagadhatatlanul van. Van lehetőség ilyet gyártani? Persze. Megéri? Mivel százszázalékos haszonkulccsal lehet eladni a készterméket, a válasz: igen.

Ezt nevezik ideális piaci helyzetnek.

Kezdődhetett a tömegtermelés.

Akadnak, akik mindenben összeesküvést gyanítanak: az ő agyukban a kilencvenes évek borhamisítása egyenes következménye az olajszőkítésnek, úgymond abból eredeztethető. Tény: vannak hasonlóságok. Az olajosok többnyire harmincezer literes egységekben dolgoztak - a borhamisítók úgyszintén. Az okot azonban sohasem helyes összekeverni az okozattal. Nem árt tudni: a harmincezer nem kabalisztikus jelentőségű szám; általában harmincezer literesek a szállítóautók (tankerek), és többnyire harminc ezer literesek az ipari tartályok.

Tény az is, hogy a legújabb kori - 1995 utáni - borhamisítás az alapmódszereket illetően több elemet

átvett az olajosoktól

Az iparszerűen működő olajosok és a borosok egyaránt célirányos szigorúsággal szegmentálták a munkafolyamatot: mindenkinek megszabták a feladatát, és ügyeltek arra, hogy senki ne lássa át az egészet (egyfelől azért, nehogy maga is önállósodjék, másfelől védelmi reflexből: amit valaki nem tud, azt elárulni sem tudja).

Az olajosok legalsó, végrehajtói szintje a szivattyút kezelő Lajcsi, akit a faluszéli kocsmából háromezerért szerződtetett egy farmerdzsekis, bajszos - de az is lehet, hogy bajusztalan -, alacsony (vagy inkább magas?), szőke (vagy fekete?) illető; a dolog lényege, hogy Lajcsin keresztül soha senkihez nem sikerül elérni.

A borosoknál az alsó szint a tartálybérlő: erre általában egy hajléktalan, vagyontalan illetőt fogadnak fel. Bukáskor ő viszi a balhét, rá szabják ki a gyakran több tíz millió forintos jövedéki bírságot, amiből persze soha egyetlen fillér sem folyik be az államkasszába. A bérlői szerep azonban fölértékelődőben van: még 1999 nyarán is elegendő volt néhány ezer forint a nemecsekeknek, 2000-re viszont - ha hitelt adhatunk a szakmában keringő híreknek - kereken 300 ezerre nőtt a taksa (például egy bizonyos K. Á. nem kevesebb, mint másfél-két tucat ügyben a hunyó, a vele szemben kiszabott/kiszabandó bírság milliárdos nagyságrendű).

A következő szint a beszerzőké. ´k azok, akik nagy tételben vásárolnak cukrot, borkősavat, élesztőt, miegymást. Hogy elképzelésünk legyen a mennyiségekről, érdemes felidézni az 1996 júliusi kiskunmajsai fogást: 487 ezer liter cefrére leltek a fináncok; ekkora mennyiségű anyaghoz csak cukorból több mint tíz vagonra volt szükség. A bekeverést, kezelést a munkások végzik: alkalmi emberek, bárkivel helyettesíthetők, különleges szakértelmet nem várnak tőlük. A borász az, aki ismeri a gyártási folyamatot, ő állítja be az elérni kívánt szeszfokot (de persze ne gondoljunk bonyolult kalkulációkra, a számítások többségéhez még egy féltenyérnyi kockás papír sem kell).

Megint más az a személy, aki ismeri a piacot, vagyis hogy ki és mennyiért hajlandó átvenni az árut, és egy másik vállalkozó látja el a szállítási feladatokat.

A dolog lényegét könnyen átlátni: ha keresztre feszítik is, az élesztővásárlással megbízott Pisti kizárólag azt tudja, hogy ő mennyit vett; Karesz, ha vall, reggel kilenctől este hatig gázégővel melegítette a tartályt, ennyit mondhat csak. Pisti nem ismeri Kareszt, Karesz nem tudja, ki a borász (egyébként Petya az), Petyának fogalma sincs a fuvarozásról, már csak azért sem, mert az ifással útközben, mobiltelefonon közlik az úti célt.

A személyre szabott kompetencia a második világháborúban a brit titkosszolgálat munkáját könnyítette; manapság a tilosban járók módszere. De nem azért, mert titkos ügynököktől kapták a kiképzést, mint Nógrádi a 18 000 oldalt, ugyebár, hanem mert a gyakorlatban ez az eljárás jár a legkisebb kockázat mellett a legnagyobb profittal.

A borhamisítás története

a módszerek

fejlődésének története

is. Ennek az időközben szigorodó jövedéki törvény az oka (200 forintról 3000 forint/literre emelték a cukorcefre után kötelezően kiszabandó jövedéki bírságot).

Kezdetben - úgy 5-7 éve - hagyták addig kierjedni a becukrozott borseprőt, ameddig az anyag akarta, ha kellett, több hétig is. A hatóságok azonban olyan eljárásnak is nyomára bukkantak, amely alig három nap alatt "bort" eredményezett. 1999 júliusában kecskeméti pénzügyőrök találtak egy olyan szerkezetet, amely villanybojlerből kiszerelt nagy teljesítményű merülőforralókból állt: a magyar kreativitás a túlfűtést vízátömléses ellenhűtéssel gátolta meg.

Megszokott továbbá, hogy az élesztő munkáját katalizátorként alkalmazott nitrogén- vagy ammóniatartalmú anyagokkal gyorsítják. Ez az anyag a szarvasmarhatrágyától (1997 szeptemberi lelet) a nitrogénműtrágyáig bármi lehet. A "bor" színét égetett cukorral (karamellel) állítják be, a borkő-, illetve a citrom- és almasav bármely szaküzletben korlátlanul beszerezhető. A sokat tapasztalt olvasó nyilván azon sem lepődik meg, hogy az ízesítő aroma a boriparára oly híres Olaszországból származik; semmi olyan nincs tehát, amit ne lehetne legálisan kapni.

És ez a második legjobb dolog az egészben (az első: a nagy pénz). Hogy minden teljes mértékben törvényes. Bács-Kiskunban 1996-ban, majd utána 1997-ben is egy falusi vegyesbolt egyéni vállalkozóként dolgozó tulajdonosa produkálta a legnagyobb bevételt: a kereskedésnek a

közönséges kristálycukor

volt a vezető árucikke. Két év alatt összesen 27,5 millió kiló cukrot adtak el a boltban. Ez akkora mennyiség, hogy a legnagyobb magyar konzervgyárnak 25 évre lenne elegendő, amúgy pedig, ha mindet helybéliek vették volna meg, a falucska lakosságának cukorszükségleteit 2100-ig fedezné. A megyei APEH (amely ezen adatok forrása) megtette, amit megtehetett: adóellenőrzést tartott az üzletben, és utánanézett néhány más, szintén térségbeli cukorárus-vállalkozásnak (az összehasonlítás végett). Három településen hat cég egyetlen esztendőben, 1996-ban összesen 37 millió 733 kiló cukrot adott el (ehhez jön még vegyesboltunk 1996. évi 17,5 millió kilója; csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy 1996-ban a bolt veszteséges évet zárt). Nem a térség összes üzlete és ezzel foglalkozó cége tehát, hanem csupán hét bolt 55,2 millió kiló cukrot adott el. Egy harmincezres lakosú körzetben annyi kristálycukor fogyott, amennyi 1,66 millió embernek az éves rendes fogyasztása. A statisztika nyelvén ez úgy hangzik: az ország lakosságának alig 0,3 százaléka a teljes hazai forgalom 13 százalékával rendelkezik. Amennyiben arra vetemednénk, hogy feltételezzük: a cukorhegyek kannás "bor" alapanyagául szolgáltak (erre azonban semmiféle bizonyítékunk nincs, ezt tehát nem állíthatjuk), oda jutnánk, hogy cirka 220 ezer hektoliter "minőségi egyszersemjó" előállítása volt lehetséges, ami a Magyarországon forgalomba kerülő összes kannás bor egyötöde.

Az OBI 1997-ben 12 600 bormintát összesen vizsgált, és nagyjából a tizedét, 1200-at talált rossz minőségűnek. 1998-ban az éves borfogyasztás a hetvenes évekbeli 36 literről 28,3 literre csökkent; a hazai borgazdaság rendszerváltás előtti 4 millió hektoliteres teljesítményét ekkorra 3 millió literre becsülték, úgy, hogy ennek a mennyiségnek körülbelül 10 százaléka volt hamis. (1998 februárjában találtak a Hild-pusztán 2,565 millió liter szeszes folyadékot, az akkori gyanú szerint: hamis bort.)

A kannás bor

semmit nem érne

fogyasztó nélkül

Ha a vevő ragaszkodik a patinás nevű palackozott borhoz, mélyebben kell a zsebébe nyúlnia. A pénzügyőrségtől származó 1998-as adatok szerint a hamis bor literjének előállítása 22-25 forintba került. 1999 júliusára az önköltség 40-50 forintra ugrott, jelenleg 60-70 forint közötti. Csak az üvegpalack 15-18 forint, a címke - elöl és hátul -, továbbá a koronadísz és a parafadugó összesen újabb 50 forint, a palackos ital tehát - nem számítva a beltartalmat - 2000-res árakon úgy 60 forinttal eleve drágább a kannásnál (azért nem 70-nel, mert a kannának is van ára).

A törvényalkotók látszatszigorítással próbálták megoldani a hamisításból fakadó gondokat (legalábbis 2000-ig pontosan ez volt a helyzet). A jövedéki törvény 1998 januári módosítása - ekkortól literenként nem 200, hanem 3000 forint az a bírság, amelyet az illegális cukorcefre tulajdonosára kötelezően ki kell szabni - látszólag drákói. A valóságban azonban a büntetésekből alig folyik be pénz: a hamisítókat ügyvédjeik idejekorán fölvilágosították, hogy legjobb a balhét elvitetni egy vagyontalan senkivel, hiszen rajta nincs mit behajtani, mint arról volt már szó. Erre azonban csak addig lehet rájátszani, amíg fennáll az a faramuci helyzet, hogy miközben a cukorcefrebírság horribilis, addig a cukorcefre-csinálás semmiféle büntetőjogi szankcióval nem jár. 1999 nyarától a hatóságok is inkább a köztes termék (már nem cukorcefre, még nem bor) stációban lévő anyagra utaznak, ennek viszonylag kicsi ugyan a pénzbüntetése, ám előállítása az adócsalás bűncselekményét valósítja meg, amiért akár többéves szabadságvesztést is kiszabhat a bíróság.

A 2000-ben érvényes

magyarországi

borszabályok

némelyike talán túlzottan szigorúnak tűnhet, különösen azoknak, akik az egészből semmit sem értenek, valójában azonban a hetvenes évek elejéig majdnem hasonló volt a szigor. Akkoriban ősszel a gazdáknak be kellett jelenteniük a termést, ezt a fináncok a helyszínen ellenőrizték, majd bizonyos mennyiséget kedvezményesen, házi fogyasztásra, "fejadagként" számolva, kiszabták az adót. A gazdasági reformok első esztendeiben végrehajtott liberalizációs változások folyományaként a borügyeket tanácsi illetékességbe tették, majd pedig eltörölték a boradót; ez tehát az itthoni közelmúlt.

Ahol igazán kényesek a borra - például Franciaországban -, az ottani ellenőrök tavasztól őszig a szőlőt járják, megszabják a metszés módját (értsd: a termés mennyiségét), felírják dossziéikba a virágosodást (ebből lehet következtetni, mennyi szőlőt lehet majd szüretelni), tehát ősszel pontos képük van arról, hogy hol és mennyi termett, amiből számológép nélkül is könnyű megsaccolni, mennyi bor készülhet; és csodák csodája, nincs is több.

A nyugati világ több országában az étkezési cukor olyan árucikk, amit nem lehet csak úgy vagonszámra venni. Magyarországon, noha a hatóságok alaposan gyanítják, miért is fogy annyi cukor a borháromszögben (és persze másutt is), lényegében semmit sem tehetnek. A cukorvásárlás állampolgári jog; az is állampolgári jog, hogy a vevő nem kér áfás számlát (és az eladónak nem kell ellenőriznie a vevőt). Ha azután a tételeket az adótörvény előírásai szerint beütik a pénztárgépbe (akár 30-40 milliós összegekben is), nincs revizor, aki képes lenne hitelt érdemlően bizonyítani, hogy valóban X vásárolt cukrot (amely tényből más tények következhetnének).

Aki mindezek után azt hiszi: hamis bort csak és kizárólag a borháromszögben gyártanak, annak fogalma sincs a mai Magyarországról. Jó, ha tudja: a Soltvadkert-Kiskőrös-Kecel térségben naponta tart razziát a speciálisan erre a célra létrehozott borkommandó, mégpedig többnyire operatív információ, azaz lakossági bejelentés (az irigy szomszéd följelentése) nyomán. Hatékonyság? Kiskőrösön 1998-ban 17 bejelentést kapott a kommandó, és mind a 17 igaznak bizonyult.

Amúgy szokás meg divat is lenézni a homoki borokat, mondván: azok semmire sem jók. Ezt azonban látványosan cáfolják azok az áfás számlák, amik arról tanúskodnak: gyakran a történelmi borvidékek pincészetei vásárolnak föl nagy mennyiségeket az alföldi borokból. Így lesz az eredetileg olcsó bornak drágább a leve. Kannában - vagy palackban.

Ballai József

szerző
Ballai József
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra