Cowboy-tartásban (Kamondi Zoltán rendező)

szerző
Bérczes László
publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Színház a színházban, pontosabban Csarnok Kultusz Motel a Miskolci Nemzeti Színházban - ezt a műhelyt vezeti 1996 őszétől Kamondi Zoltán. Bölcsésznek indult, filmrendezői diplomát szerzett, első filmjével Cannes-ba jutott, különböző rövidfilmjeivel számos díjat nyert itthon és külföldön, most színházi műhelyt vezet. Pécsi rendezésével feltűnést keltett, a miskolci Csarnokban színre állított Salome-átiratával Margitai Ágival a főszerepben szakmai és közönségsikert aratott. Most a Medeiából készít saját változatot. Csendben színházat alapít - filmrendezőként.

Színház a színházban, pontosabban Csarnok Kultusz Motel a Miskolci Nemzeti Színházban - ezt a műhelyt vezeti 1996 őszétől Kamondi Zoltán. Bölcsésznek indult, filmrendezői diplomát szerzett, első filmjével Cannes-ba jutott, különböző rövidfilmjeivel számos díjat nyert itthon és külföldön, most színházi műhelyt vezet. Pécsi rendezésével feltűnést keltett, a miskolci Csarnokban színre állított Salome-átiratával Margitai Ágival a főszerepben szakmai és közönségsikert aratott. Most a Medeiából készít saját változatot. Csendben színházat alapít - filmrendezőként.

Magyar Narancs: Filmrendezői diplomád van, színházzal foglalkozol, bölcsészkarra jártál.

Kamondi Zoltán: Az ELTE-n mindenféle szakra jártam, de diplomát nem szereztem, mert időközben, 1982-ben felvettek a filmfőiskolára. Ott 1988-ban diplomáztam.

MN: Halálutak és angyalok című első filmedet 1991-ben mutatták be.

KZ: Az első filmem a Tudatalatti megálló lett volna, de azt... hogy is mondjam... végül is nem tiltották be, de a forgatást leállították, szóval született egy torzó. E torzó fölötti fájdalmamból fogant a Halálutak..., ami tehát egyetlen befejezett nagyjátékfilmem, azóta a Balázs Béla Stúdióban és a Fiatal Művészek Stúdiójában "csak" rövidfilmeket forgattam.

MN: Vagyis a második nagyjátékfilmre vársz. Mintha az ELTE - "mindenféle szakokkal" - várakozás lett volna a filmfőiskolára, a mostani "mindenféle" színházi munka pedig várakozás, átmenet lenne a következő filmhez.

KZ: Igen, az "átmenet" kulcsszó nálam. Eddigi életemben soha nem éltem át azt a pillanatot, amikor azt mondtam volna: "Kérem szépen, én most beléptem ezen az ajtón, és le is ülök, mert nagyon tetszik ez a hely", szóval ´82 óta, mióta az úgynevezett művészettel fogalkozom, én nem voltam "otthon". Mindig úton voltam, mert elhagytam azt a munkát, amivel elégedetlen voltam, és haladtam egy munka felé, amiben nagyon hittem. Átmenetiségben léteztem, valamiből valami felé.

MN: Úgy mégy be valahová, hogy máris a kijáratot figyeled?

KZ: A volt feleségem ezt úgy mondta, hogy a vendéglői asztalnál azonnal felveszem a "cowboy-tartást", és folyamatosan szemmel tartom a kijáratot. Volt idő, amikor ebből én valamiféle ars poeticát kreáltam, hittem abban, hogy egy művésznek állandóan úton kell lennie, és nem szabad leragadnia sehol. Talán az életkorom is hozza, de mostanában vágyom egy kis otthonlevésre, arra, hogy megtaláljam azt az egy dolgot, amit éppen tennem kell. Egy-egy színházi előadás ilyen dolog. Ajándék, hiszen véletlenül cseppentem bele, amikor négy évvel ezelőtt felkértek egy Szentivánéji-változat színpadra állítására. A végeredménytől függetlenül óriási élmény volt az a munkafolyamat, és én bolondulásig beleszerettem a színházcsinálásba. Ezt a szerelmet hajtom azóta is, noha nem is tudom pontosan, mit várok ettől a kapcsolattól: házasságot, gyereket, sistergő kalandot? Pécsi rendezésem, A szív bűnei felcsillantott egy lehetséges jövőt: a filmes és a színházi nyelv számomra természetes ötvözését. Ezt szeretném folytatni a miskolci Csarnokban.

MN: A kicsikét penészes, realista magyar színházi világot felpezsdítheti egy ilyen kísérlet. De a még jelen lévő, érző-lélegző embert a színpadon is kiszorítja a monitorra áttett, technicizált világ?

KZ: A titkát hordozó ember érdekel, ezért vizsgálom annyi vetületét. A színpadon jelen van a hús-vér ember és ábrázolásának sokféle, akár monitorra áttett fénytörése, metszete.

MN: Mindenféle kapaszkodókat keresel: filmrendezőként a kamerába kapaszkodsz, színházi rendezőként - és forgatókönyvíróként, hiszen a rendezői példányok saját átirataid - klasszikusokat hívsz segítségül. Szentivánéji, Salome, Medeia. A bizonytalan ember bizonyosságkeresése ez?

KZ: Valószínűleg igen. Abból a sokunkra jellemző elveszettségérzetből születik, amibe ez a mostani világ hajít bennünket. És persze elveszetten kérdezzük, hogyan is lehetne ezt a mostani világot ábrázolni. Ezért is fordulunk bizonyosságot hordozó viszonyítási pontokhoz, a kultúra történetének megkérdőjelezhetetlen értékeihez, mondjuk Shakespeare-hez, a görögökhöz. Fontos az is, hogy nehezen leírható mai világunk laza szövetén átlássunk messzire, egy sok száz, sok ezer éves ősi kultúrára.

MN: A jelenre figyelő ember hajlamos azt hinni, hogy rendkívüli korban él. A visszanézés és a múlt bizonyosságaiba kapaszkodás annak bölcs belátása is, hogy makacsul előrenézve nem leszakadnunk kell, mint mondta például az avantgárd, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy a jelen laza szövete mögött kirajzolódó egykori kontúrok mit mondanak arról, amiben most élünk.

KZ: A múlt században az impresszionizmus csodálkozott rá először az őt körülvevő, elbűvölő valóságra, és az eufória gyakorlatilag a pop-artig, a 60-as évek végéig tartott. Azóta csalódottság van. Nekünk már nem is olyan érdekes ez a mai kor, nem tudtuk érdekessé tenni. Szertefoszlott az az illúzió, hogy mi a világtörténet valami rendkívüli pillanatában élünk.

MN: Halálutak és angyalok című filmedben látszólag nem fordulsz a múlt felé - viszont minden, amit a mai világból felmutatsz, már csak múlt idejű roncs.

MN: A filmben a látványt a félbehagyott építkezések határozták meg. Egy elkezdett, de félbemaradt, roncsolódó új világot ábrázoltunk. Ezért forgattunk a bősi erőműben, a váci cementművekben vagy a bicskei hőerőműben, ami huszonöt éve áll ugyanúgy. A "nagy építész", a huszadik századi ember grandiózus terveket készített a világ átalakítására, majd félúton rájött, hogy tévedett. Nekünk pedig maradtak a szétfoszlott illúziók és a roncsolódó, gigantomán projektek, és maradtak a klasszikusok. Most a Medeiára készülök, aminél Euripidész drámája mellett fel fogom használni azt a számtalan feldolgozást, ami az évszázadok során született.

MN: A Medeia a bosszú drámája. Az elhagyott feleség megöli az új szeretőt, sőt, a saját gyermekeit is feláldozza.

KZ: Számomra a Medeia nem a bosszú, hanem a kétségbeesett lázadás drámája. Nekem fontos ez a motívum egy olyan korban, amiben alig megvalósítható napi feladatot jelent tudomásul venni és lenyelni azt a világot, ami körülvesz. De amikor azzal bíbelődöm, hogyan lehetne ezen változtatni, akkor minden megoldás szánalmasnak, ügyetlennek, nevetségesnek tűnik. Erről akarok beszélni: mennyire kétségbeesett, suta, szükségszerű és tragikus ma a lázadás. Fontos itt Medeia sajátos helyzete: vadidegenként belekerül Kreon korinthoszi rendjébe, amiben nem ismeri a szokásokat, nem beszéli a nyelvet. Idegen, és úgy is bánnak vele. Magával viszi hát a gyerekeit a halálba, nem hagyja itt "ezeknek". Az újságokban számtalan Medeia-hír van: az anya, aki inkább megöli gyerekeit, mintsem itt hagyná őket másoknak, férjnek, anyósnak, barátnőnek, "ezeknek". Medeiát repíti a szenvedélye, lázadása éppen az ellen tiltakozik, hogy Iaszon, a férj beadja a derekát, és kilép ebből a szabad és kalandos szárnyalásból, amivel végigrobogtak az ókori világon. Iaszon ugyanis azt mondja: "Mama, én most megülök itt Korinthoszban, elveszem ezt a kis csajt feleségül, elfáradtam. Te robogjál tovább, ha akarsz." Medeia tehát a megfáradással, az öregedéssel, az önfeladással szemben is lázad.

MN: Előző, igen sikeres miskolci rendezésed, a Salome (melynek címszerepét ugyanaz a Margitai Ági játssza, aki a Medeiára is készül) több idősíkban játszódik. Így lesz ez a Medeia esetében is?

KZ: Igen. A kiindulópont Euripidész drámája, amely legérzékletesebben ábrázolja a Medeiát körülvevő, őt kitaszító közeget, használom a Grillparzer korabeli, polgári-keresztény, kicsit misztikus környezetet és Anouilh ötvenes évekbeli, egzisztencialista, mindennel leszámoló, ateista világát. Háromféle, különböző közeg, de Medeia mindháromban idegen.

MN: Miért fontos téma számodra az idegenség?

KZ: Most visszacsatlakoztunk a kiindulópontunkhoz: ez pedig az átmenetiség. Nyilván azért megyek tovább, mert nem érzem magam otthon.

MN: Csakhogy korábban úgy beszéltél magadról, mint akiben megvan a vágy a medeiai továbbrobogásra, de vissza is tart a iaszoni elkényelmesedés.

KZ: Mert együttérzek Medeiával, de megértem Iaszont is. Ez tulajdonképpen egy ókori Bonnie és Clyde-történet. Veszélyes élet mindenféle harcokkal. Telik az idő, de Medeia nem fog már leülni zoknit stoppolni, miközben Iaszon már nem úgy forgatja a kardot, mint régebben.

MN: Ám a Bonnie és Clyde-ban nem szakadnak el egymástól. Együtt lyuggatják-tépik őket cafatokra a fegyverek.

KZ: Még nem fejeztem be a darab átírását, ezért hadd ne beszéljek arról, hogyan fejeződik be majd a miskolci Medeia. Legyen ez a jövő zenéje, már csak azért is, mert a Csarnokban előbb egy másik klasszikus mű színpadi átirata következik: első bemutatónk az új, józsefvárosi Bárka Színház és a miskolci Csarnok közös vállalkozása lesz. A Don Quijote színpadi változatát Tasnádi István írja, Csányi János rendezi, a lovagot és fegyverhordozóját pedig a Szentivánéji álomból jól ismert "színész páros", Mucsi Zoltán és Scherer Péter játssza majd. Tervezek egy színházi és filmes kísérleti sorozatot is. Egymást érintő címmel havonta más-más alkotó dolgozna egy-egy hétvégén a Csarnokban. Teljesen szabad munka ez, de annyi megkötés mégis lenne, hogy mindenkinek fel kell használnia az előző, videóra felvett alkotásokat. Az évad végére aztán összeállhat ebből valami. A sort Lukáts Andor kezdi, aztán Szirtes János, Valló Péter, Szemző Tibor, Ascher Tamás, fe Lugossy László, Máté Gábor és Keszég László következik. A Duna Televízióval közösen elkezdünk egy színháztörténeti sorozatot is, az idén Ruszt József, Zsámbéki Gábor és Fodor Tamás lesz az "élő történet".

MN: Igazi "átmeneti" évadot, amiben te azért, feltételezem, "cowboy-tartásban" következő filmedre vársz.

KZ: Természetesen. Ez a várakozás azt jelenti, hogy minden évben írok egy forgatókönyvet. És mivel a filmekre szánt pénzekről új kuratórium fog dönteni, arra is látok esélyt, hogy a közeljövőben játékfilmet forgathatok. De a színház túl nagy szerelem lett. Arról már nem fogok lemondani.

Bérczes László

szerző
Bérczes László
publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra