Magyar Narancs: A választások előtt azt nyilatkozta, annyira átláthatatlan a helyzet, hogy nem is érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani a közvélemény-kutatásoknak. Az eredmények ismeretében mégis úgy néz ki, hogy elég jól be tudták lőni az erőviszonyokat.
László Róbert: Nem azt mondtam, hogy nem érdemes velük foglalkozni, csak azt, hogy a szokásosnál is óvatosabban kell velük bánni, két okból is. Az egyik a Magyar Péter okozta teljes felfordulás volt az ellenzéki oldalon. A másik pedig az a tény, hogy most először találkoztak kétlistás szavazólappal a választók. Biztos vagyok benne, hogy sokan az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy két párt között megosztják a listás szavazataikat – ez az, amit áprilisban, májusban lehetetlen egy közvélemény-kutatónak előre jelezni. Ez azzal együtt is igaz, hogy a 21 Kutatóközpont választás napján kijött felmérése már nagyon pontos volt.
MN: Kiad valamilyen mintázatot ez a szavazatmegosztás?
LR: Néhány órával vagyunk a választások után, most még nem látjuk kellő mélységében az adatokat, de a fővárosban azért már meg tudtam nézni, hogyan alakult ez. Valóban elképesztő szétszavazás zajlott. Például egészen másképp taktikáztak a Momentum és a Kutyapárt szavazói. Érdekes módon a Momentum fővárosi támogatói sokkal inkább bíztak abban, hogy a párt bejut az Európai Parlamentbe, és kevésbé abban, hogy a Fővárosi Közgyűlésbe (63 ezer vs. 40 ezer szavazat), a Kutyapártnál ez pont fordítva volt (47 ezer vs. 63 ezer). Ez utóbbi taktika annyiban kifizetődő lett, hogy az MKKP legalább a közgyűlésbe bejutott, a Momentum pedig 0,02 százalékponttal lemaradt. A Tisza fővárosi szavazóinak sem mindegyike ikszelt kétszer ugyanoda: a 262 ezerből 46 ezren valamelyik más fővárosi közgyűlési pártlistát választották. Jelentős részük jó eséllyel Vitézy Dávidét, de nem mindegyikük. Még 38 ezer Fidesz-szavazó is van, akik megosztották a szavazataikat.
MN: Az is új megoldás volt a választások lebonyolításában, hogy egy időpontra került az EP- és az önkormányzati voksolás. Amikor a Fidesz előállt ezzel a tervvel még 2022-ben, ellenzéki oldalon sokan tiltakoztak ellene. Most, hogy túl vagyunk rajta, reálisak voltak-e ezek a félelmek, illetve a másik oldalról nézve, bejött-e a Fidesz számítása?
LR: Annak, hogy egy napra tették a két választást, szerintem két oka volt. Egyfelől, hogy 2019-ben az EP-választás egyfajta erőfelmérő lett az ellenzék számára, és ez vezetett el oda, hogy hirtelen minden szereplő összefogáspártivá vált, majd négy hónappal később viszonylagos sikereket értek el az önkormányzati választásokon. Ezt a lehetőséget akarta elvenni az ellenzéktől a Fidesz. A másik ok – amiről majd meglátjuk, hogy igazolni fogja-e az előttünk álló négy hónap –, hogy nem akarta októberig elnyújtani a kampányidőszakot a kormány, pont azért, hogy a nyár, a foci-Eb, az olimpia leple alatt ilyen-olyan megszorító intézkedéseket be lehessen majd vezetni. Mivel a gazdaság láthatóan nincs rózsás állapotban, és az uniós pénzek sem ömlenek, elkerülhetetlennek tűnik valamiféle kiigazítás. Nem mellesleg, így lesz két (majdnem teljes) választás nélküli évük. Az a félelem, hogy össze fogja zavarni a választókat a két választás eltérő logikája, szerintem túlértékelt probléma, egy önkormányzati választás mindig több szinten zajlott. Egy ideig méltatlankodtak ezen az ellenzéki szereplők, de hamar belátták, hogy ennél sokkal nagyobb gondjaik vannak – és ugyanekkorák lennének, ha június 9-én csak EP-választás lett volna.
MN: A miniszterelnök tartott egy meglehetősen visszafogott értékelőbeszédet a pártelitnek és válogatott szimpatizánsaiknak, amelyben ugyan kifejtette, hogy kettőből két választást nyertek, de azért nem tűnt senki maradéktalanul boldognak azon a színpadon. A Tisza Pártnál viszont valóságos eufória uralkodott. A konkrét számoknál is többet mond el ez a hangulatbeli különbség? Valóban kudarcot vallott a Fidesz-gépezet?
LR: Több sikerkritériumot is felállítottunk előzetesen, azt például kudarcként definiáltuk, ha minden idők leggyengébb szavazati arányát hozza a Fidesz ezen az EP-választáson. Ez most megtörtént: a 2004-es 47 százalék alá benéztek ezzel a kevesebb mint 45 százalékkal. Ugyanakkor ez még önmagában nem egy éles siker- vagy kudarckritérium. Ennél sokkal fontosabb volt a másik, amit felállítottunk, tudniillik, hogy ha a Tisza belátható közelségbe kerül a Fideszhez, annak lehet egy olyan érzete, hogy most már nemcsak kicsi vagy közepes pártok vannak az ellenzéki oldalon, hanem hirtelen felnőtt egy komolyan vehető új politikai erő, amelynek – Pokorni Zoltánt idézve 2002-ből – a jeges leheletét már érzik a tarkójukon. Hogy mi tekinthető „belátható közelségnek”, az nehezebb kérdés. Mi előzetesen azt mondtuk, hogy ha egy számjegyű a távolság a két párt között, az már mindenképp fenyegető lehet a Fideszre nézve. Ez nem történt meg, nincs 10 százalékponton belül a Tisza, de 15 százalékponton belül már igen, és a választás éjszakáján Orbán Viktor mögött felsorakozó arcokon látszott, hogy nagyon nem őszinte a mosolyuk. Ilyen közel senki nem került a Fideszhez az elmúlt tizennégy évben, és ennél is fontosabb, hogy ezt egy olyan felszálló ágban lévő párt érte el, amelynek a vezetőjéről öt hónappal ezelőtt csak egy szűk kör tudta, hogy egyáltalán a világon van.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
