Demeter Szilárd hatszemközt beszélgetett Orbánnal és Csákkal a kinevezéséről

Belpol

A PIM jelenlegi, a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója irányíthatja a hat múzeumból álló holdingot.

Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója március 6-tól lép hivatalba, a Kossuth rádióban el is magyarázta, miért van szükség a létrejövő Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központra, amiben az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Természettudományi Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum koordináltan fog működni.

Demeter az „együtt erő” metaforával jellemezte a konstrukciót. A koordinált együttműködéssel azt kell elérni, hogy ezek a múzeumok közösen tudjon olyan közönségszolgálatot végezni, olyan múzeumpedagógiát és tudásátadást művelni, amely a magyar nemzeti kulturális identitást egységében tudja megmutatni.

Elmondta, hogy nem szereti a művészeti életre az elmúlt évtizedekben jellemző gettó logikát, amely szerint külön vannak az írók, a képzőművészek, a zenészek, és nehéz az átjárás közöttük. Ez nem tesz jót, mert a kultúra egységes egész – mutatott rá, kiemelve:

az 1970-80-as években még sokkal természetesebben, organikusabban működött ez Magyarországon.

Demeter Szilárd, hozzáfűzte, hogy amikor L. Simon László főigazgató távoztakor a Magyar Nemzeti Múzeum identitása körüli beszélgetések megkezdődtek, akkor arra kereste a választ, hogy ha most alapítanánk egy nemzeti múzeumot, akkor az miről szólhatna.

Mindarról szól, ami most szerteszét, a gyöngeség állapotában, különböző intézményekben van kiszervezve: „Az én forradalmi javaslatom arról szólt, hogy állítsuk vissza egységbe azt, ami eredetileg is úgy alapítódott.”

Az Indexnek már nyilatkozott a kultúra erős embere

A kormányhoz közeli Indexnek Demeter Szilárd elmesélte azt is, hogy bár a Nemzeti Múzeum élére hivatalos pályázat útján lehetett aspirálni, ő személyesen Orbán Viktorral és Csák Jánossal beszélte meg, hogyan tovább. 

„Volt egy beszélgetés hatszemközt a Karmelita kolostorban Orbán Viktor miniszterelnök úr, Csák János miniszter úr és közöttem, amikor azt is világossá tettem, hogy ha olyan embert keresnek, aki az intézmény jelenlegi állapotában képes arra, hogy rendbe tegye a Magyar Nemzeti Múzeumot, akkor az nem én vagyok” – mondta Demeter, aki azt is elárulta, hogy megvezették a közvéleményt és a sajtót. Ahhoz, hogy kinevezzék, „formális feltétele az volt, hogy beadjam a pályázatomat, tehát a filozófiai vagy kultúrstratégiai megalapozást és a részletes, lehetséges cselekvési irányokat, stratégiai együttműködési pontokat összegyúrtam egy elfogadható minőségű pályázattá. Aztán, hogy ne szivárogjon ki, meg hogy ne hekkeljék meg az egészet, dezinformációs taktikaként elhintettük, hogy visszavontam, ezt mindenki el is hitte, és békén is hagyták a pályázókat, tehát mindenki készült rá.”

Az interjúból az is kiderült, hogy az intézmények összevonásáról az érintett igazgatók csak a tévéből értesültek, vagy legfeljebb informális formában. Arra a felvetésre, hogy az intézményigazgatók ezt úgy élik ezt meg, hogy a fejük fölé ültetnek valakit, Demeter hárítással felel: „Ez a probléma. Ez a gondolkodás az, ami a magyar közgyűjteményi rendszert lefojtja. Mindenki azt gondolja, hogy az intézmény az övé.”

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.