Interjú

„Egy cinikus politikai manőver része”

Tóth Gábor Attila alkotmányjogász a halálbüntetés körüli (ál)vitáról

Belpol

Nem kerültek elő új, józan érvek a halálbüntetésről, mégsem mondhatjuk, hogy nincs tétje a hamis diskurzusnak – véli Tóth Gábor Attila. A miniszterelnök ötletelése tökéletesen kvadrál az alaptörvény represszív kitételeivel is táplált büntetőpolitikával, s újabb jelzés arra, hogy az ország folyamatosan távolodik az európai jogfejlődés fősodrától.

Magyar Narancs: Meglepte, hogy éppen most szedte elő a témát a miniszterelnök?

Tóth Gábor Attila: Legyen világos: most nincs mit megvitatni a halálbüntetés kapcsán! Nincs vitahelyzet olyan értelemben, hogy nem merültek fel józan érvek, ehelyett alantas ösztönökre építő cinikus haszonlesést látunk. Nem kell abban a pozícióban érezni magunkat, hogy most vitatkoznunk kell ésszerű felvetésekről.

MN: Magyarországon a késő Kádár-korban is alkalmazták köztörvényes bűncselekményeknél a halálbüntetést. Volt a szakmában diskurzus arról, hogy ezt a joggyakorlatot fel kellene függeszteni?

TGA: A Kádár-rendszerben nem zajlott erről nyilvános diskurzus. Az ország a többi szovjetrendszerű államhoz hasonlóan nem követte a második világháborúra reflektáló nyugati-európai jogfejlődést, amely az emberi jogok kiterjesztését és a halálbüntetés megszüntetését eredményezte.

MN: A rendszerváltáskor mégis megszületik az Alkotmánybí­róság (AB) nevezetes 23/1990. határozata, amely a halálbüntetést alkotmányellenessé minősíti. Igaz, e döntéshez párhuzamos véleményeket is fűztek, például Sólyom László későbbi köztársasági elnök, aki szerint az AB-döntés is szubjektív és történelmileg kötött, s ítélete nem tarthat igényt örök érvényre.

TGA: Valóban, Magyarországon 1990-ben az Alkotmánybíróság törölte el a halálbüntetést: a bírák egyetértettek abban, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes, konszenzus volt közöttük, hogy nem fér össze az alapjogokkal, de mást gondoltak arról, hogy pontosan miért. A mából visszanézve különösen fontos hangsúlyozni, hogy az akkori AB és Magyarország élen járt a jogrendszer alkotmányos és demokratikus átalakításában. Az AB döntése mintaként szolgált a világban: 1995-ben a Dél-afrikai Köztársaság alkotmánybírósága hosszasan idézte a magyar AB határozatát a halálbüntetést eltörlő ítéletében. A környékünkön pedig Albánia, Litvánia és Ukrajna szintén a magyar AB-t követve minősítette alkotmánysértőnek a halálbüntetést. Szerintem nagyon éles a kontraszt az akkori és a mostani ország között, manapság a közhatalom gyakorlói a jogrendszer lezüllesztésében viszik a prímet: innen érdemes erre a negyedszázados AB-döntésre visszatekinteni.

MN: Ezt a döntést azóta több, Magyarország által aláírt, becikkelyezett nemzetközi szerződés is garantálja. Hogy mást ne mondjunk, az Országgyűlés 2004. február 16-án szavazott elsöprő többséggel az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950-es római egyezmény ­tizenharmadik, a halálbüntetés min­­den körülmények között történő eltörlésére vonatkozó jegyzőkönyvének kihirdetéséről.

TGA: Az Országgyűlés fél tucatszor szavazott olyan alapjogi katalógusokról, normákról, amelyek a halálbüntetés tilalmáról szóltak. Amikor az AB meghozta a döntését, akkor még nem volt nemzetközi jogi kötelezettsége Magyarországnak a halálbüntetés eltörlésére. Ám amikor az Európa Tanácshoz csatlakoztunk, akkor a parlament 1993-ban kihirdette az emberi jogok európai egyezményét és kiegészítéseit, köztük a halálbüntetés eltörlését békeidőben. 1995-ben elfogadtunk egy univerzális normát, amely a polgári és politikai jogok ENSZ-egyezségokmányának egy kiegészítése volt, s ezt követte a római egyezmény 13. kiegészítése, amit a kérdésében is említett. S még egy fontos dátumot kell említeni: 2007-ben szavazott a parlament az Európai Unió normájáról, az Alapjogi Chartáról, amely szintén kategorikusan tiltja a halálbüntetést.

MN: Ebből az következik, hogy kevéssé támasztható alá Rogán Antal okfejtése, amely szerint a halálbüntetés eltörléséről a nép megkérdezése nélkül, a nép választott képviselőinek megkerülésével döntött az Alkotmánybíróság, ezért időszerű a kérdés újbóli „megvitatása”?

TGA: A nép választott képviselői, mint az előbb említett példák is mutatják, többször szavaztak a halálbüntetés tilalmát tartalmazó törvényekről.

MN: Elhangzanak más, a halálbüntetés eltörlésének alapjait utólag megkérdőjelező állítások is: az alaptörvény Záró és vegyes rendelkezések 5. pontja tényleg hatályon kívül helyezte (2013. április 1-jével) az Alkotmánybíróság nevezetes 23/1990-es határozatát? S hogyan rendelkezik a jelenleg hatályos alkotmány ebben a tekintetben?

TGA: Annyi biztos, hogy az alaptörvény nem mond semmit a halálbüntetésről. Ebben kivételes, hiszen ha csak a szomszédos országokat nézzük Ausztriától Romániáig, akkor azt látjuk, hogy Ukrajna kivételével az összes alkotmány tartalmazza a halálbüntetés tilalmát. A magyar alaptörvényben ez nincs benne, viszont egyedülálló módon lehetővé teszi a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést. Az alkotmányozók csak úgy tettek, mintha megfelelnének a modern alkotmányos elveknek, miközben nem akartak egyértelmű kötelezettséget vállalni. Az alaptörvény negyedik módosítása tényleg hatályon kívül helyezte a 2011 előtti AB-döntéseket. Ez egy primitív döfés abba a két évtizedes alkotmányos esetjogba, amely minden hibájával együtt
a hazai jogtörténet egyik legdicsőbb epizódja. Ám nem járt azzal a következménnyel, hogy a halálbüntetés és a Kádár-rendszer megannyi kigyomlált szabálya fel­éledt volna. A mostani helyzet mindezek ellenére nem tűnik bonyolultnak. A halálbüntetés nem fér össze a magyar jogrenddel és a nemzetközi jogi kötelezettsé­geinkkel, melyek tiszteletben tartását még a vacak alaptörvény is vállalja. Ha a parlamenti többség vissza akarja állítani, akkor vagy bele kell írnia az alaptörvénybe, vagy jóvá kell hagyatnia egy új törvényt az AB-vel. S alighanem távozni kell az Európa Tanácsból és az Európai Unióból.

MN: Milyen jogi, jogfilozófiai érvek szóltak amellett, hogy végleg eltöröljük a halálbüntetést?

TGA: A halálbüntetésről két jogfilozófiai megközelítés létezik. Az egyik a társadalmi hatásokra, a megelőzésre koncentráló úgynevezett konzekvencialista álláspont. Eszerint úgy kell megvizsgálni a büntetésekre vonatkozó döntésünket, hogy milyen társadalmi szintű előnyök, hasznok várhatók tőle. Elrettenti-e a társadalom tagjait a súlyos bűncselekményektől? Hozzájárul-e ahhoz, hogy az elkövető megjavuljon, és ne kövessen el újabb gaztettet? Ez utóbbi nyilvánvaló: akit egyszer kivégeztek, az nem követ el több bűncselekményt. De az is kriminológiai közhely, hogy nem a halálbüntetésnek van elrettentő hatása, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének. Ezt általában és Magyarországra nézve is meg­bízható statisztikák bizonyítják. A másik iskola, amely hozzám közelebb is áll, azt mondja, hogy elsősorban nem azért büntetünk embereket, és nem azért kérdéses a halálbüntetés, mert több társadalmi előnyt várunk tőle, hanem azért, mert a bűnös büntetést érdemel. Mert a bűnös megsértette az erkölcsi rendet, és ezt valahogy szankcionálni kell. Ebből az is következik, hogy a legsúlyosabb bűnt a legsúlyosabb büntetéssel kell szankcionálni, ami az arányosságot jelenti. Ez azonban nem a talio elvet, a szemet szemért, életet életért logikát jelenti, hiszen a modern büntető jogrendszerek nem így működnek

MN: A gyújtogatót nem dobják a tűzbe…

TGA: A nemi erőszakot sem nemi erőszakkal szokták megtorolni. Ebből a megközelítésből sem a halálbüntetés igazolásához jutunk el, nem léteznek ezt meggyőzően alátámasztó érvek és adatok ezzel kapcsolatban.

MN: Ami fel szokott még merülni, s én is csak egy extrém példát említenék: ha elfogadjuk is, hogy békeidőben ne lehessen senkit kivégezni, mi legyen a kivé­teles helyzetekkel, mi történjen azokkal, akiket mondjuk népirtásban, tömeggyilkosságban találnak bűnösnek?

TGA: A nemzetközi büntetőjog nem ismeri a halálbüntetést: még a ruandai, a jugoszláviai és más népirtásokért, emberiesség elleni tettekért felelősségre vont bű­nösökre sem szabható ki. Ráadásul nálunk a politikai döntéshozók nem ilyen bűncselekmények miatt feszegetik ezt a kérdést.

MN: Igaz-e, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos megfontolások felülírhatók szokásjogi alapon, például hogy egy adott ország jogi karakteréhez hozzátartozik a halálbüntetés fenntartása?

TGA: Én nem látom, hogy a halálbüntetés bármely ország jogi karakterének elszakíthatatlan része volna. Amit viszont látok, hogy Magyarországon létezik egy jogtörténeti hagyomány, amelynek része volt a halálbüntetés, de van egy másik jogtörténeti hagyomány is: az abolícióért, a halálbüntetés eltörléséért vívott küzdelem. Idesorolnám a reformkorból Szemere Bertalan 1841-es munkáját a halálbüntetés elutasításáról, az 1843-as törvénytervezetet az abolícióról, és azt, hogy a dualizmus idején hosszú ideig nem alkalmaztak halálbüntetést. Ennek a szép jogtörténeti ha­gyományunknak a folytatása az 1989–90-es abolicionista mozgalom a Halálbüntetést Ellenzők Ligájával és az AB döntésével. Szerintem a hagyományok közül választani kell. Az egyikkel az európai jogfejlődés fősodrába tartoztunk, a másikkal távolodunk ettől. Nem véletlen, hogy a 20. században a nácizmus és a kommunizmus terjedésekor állították vissza több államban a halálbüntetést, illetve akkor kezdett gyakoribbá válni az alkalmazása. Jól látszik, hogy a halálbüntetés 1990-es eltörlésével Magyarország világosan jelezte pozícióját az európai jogrendben, és sajnos a mostani felvetésekkel is egyértelműen kijelöli az ország a helyét a világban. Megjegyzem, néhány hónapja a donyecki szeparatista területen állították vissza a halálbüntetést. (A halálbüntetés hazai történetéről lásd interjúnkat a következő oldalon – a szerk.)

MN: Amikor politikusaink előhozzák a halálbüntetés témáját, akkor hivatkoznak egyfajta természetes népi, társadalmi jogérzékre, amellyel nem dacolhat és melyet nem írhat felül semmiféle absztrakt jogi döntés, s ehhez a jogalkotónak, az államnak és az azt vezető politikusoknak is alkalmazkodni kell.

TGA: Köztünk szólva ezek a felvetések elég komolytalanok. A modern jogrendszerek arra épülnek, hogy vannak bizonyos alapvető jogok, melyektől nem lehet nyers érzületek alapján megfosztani az embereket, s nem lehet őket kiszolgáltatni ősi ösztönöknek. Ilyen például a kínzás és az embertelen bánásmód tilalma. De van itt egy másik dolog is: nagyon is változékony, hogy mit gondolnak az emberek e tárgyban – s ez függ attól is, mit sugall a nyilvános diskurzus. Ez változhat jó és rossz irányba is: elő lehet hívni alantas ösztönöket és lehet érvekkel, új szempontokkal, színvonalas közoktatással, média- és más kulturális eszközökkel változtatni a szemléleten.

MN: Olyanokat is lehet olvasni akár neves, a halálbüntetést amúgy nem pártoló ügyvéd blogjában is, hogy a halálbüntetés ismételt bevezetésének belső jogi akadálya igazából nincs: az alaptörvény II. cikkének módosításával lehetővé tehető a halálbüntetés Btk.-ba történő bevezetése. Igaz, a szinte elháríthatatlan nemzetközi jogi akadályok ekkor is fennállnak. Akkor voltaképpen nincs is tétje az egész álvitának?

TGA: Azt mondtam, hogy nincs igazi vitaszituáció a halálbüntetéssel kapcsolatban, mert nincsenek új racionális szempontok. Ezt tartom is. És azt is, hogy amit tapasztalunk, az egy cinikus politikai manőver része. De ne gondoljuk azt, hogy ez csak politikai szólam és nincs igazi tétje. Nagyon is összhangban van azzal, ahogyan a kormányzat a társadalmi problémákhoz közelít, és az alaptörvény rendszerével is. Arra gondolok, hogy az Orbán-rezsim fő eszköze a kriminalizálás, a szankcionálás, akár hajléktalanságról van szó, akár migrációról, akár munkanélküliségről. A segély helyetti kényszermunka, a menekültekkel szembeni érzéketlen bánásmód, a hajléktalanlét szank­cionálása az alaptörvény szövegében is tetten érhető. Márpedig ez tragikus következményekkel jár. Szigorodnak a büntetések, szűkül a bírák mérlegelési lehetősége, növekszik a fogva tartottak száma. Olyan embereket is nagy számban fosztanak meg a szabadságuktól, akik nem követtek el jogsértést, például a menedékkérőket. A halálbüntetés szükségességének mostani szajkózása mindezzel egybevág. A halálbüntetést most bajos volna visszaállítani, de a börtönöket még jobban tele lehet zsúfolni, és újakat is lehet építeni. És az eredmény az, hogy kiírhatjuk a határoknál: Magyarország börtön.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.