Kivételes esetekben

Tóth J. Zoltán alkotmányjogász a halálbüntetés hazai történetéről

Sokan azt hiszik, hogy a halálbüntetés egészen a rendszerváltás hajnaláig evidencia volt a magyar büntetőjogban – holott 1945-ig csak a háborúk idején alkalmazták sűrűbben. A Károli Gáspár Református Egyetem docensét, több vonatkozó témájú könyv és tanulmány szerzőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: II. József 1787-ben az egész Habsburg Birodalomban, így Magyarországon is eltö̈rö̈lte a halálbüntetést. Honnan jött az ötlet?

Tóth J. Zoltán: 1764-ben jelent meg az itáliai Cesare Beccaria halálbüntetést elítélő műve a Bűnökről és büntetésekről, a felvilágo­sodás közvéleménye pedig fogékony volt e humanista gondolatokra. József mint felvilágosult uralkodó – minden bizonnyal tanácsadója, Sonnenfels hatására – végül úgy döntött, hogy Beccaria szellemében jár el. Ám ez mégsem volt annyira humanista gesztus, mint elsőre látszik. Ugyanis helyette mint alternatív büntetési formát bevezette az életfogytig tartó hajóvontatást, ami olyan kegyetlen munka volt, hogy a biztos halállal járt, legfeljebb egy évig lehetett kibírni.

MN: Józsefet rövid ideig (1790–1792) épp az a II. Lipót követte a trónon, aki 1786-ban még hercegként, a történelemben elsőként törölte el a halálbüntetést a Toszkánai Nagyhercegségben. Ám halála után három évvel, 1795-ben, a magyar jakobinuspert követően ismét megkezdődtek a kivégzések.

TJZ: A francia forradalom hatására állították vissza, és ezt követően igen sokáig, 1843-ig nem is volt napirenden az eltörlése. Ekkor Deák Ferenc nyújtott be törvényjavaslatot egy új büntető törvénykönyv megalkotására, külön anyagi jogi, külön eljárásjogi és végrehajtási résszel. Az anyagi jogi részben már nem szerepelt a halálbüntetés – sem a köztörvényes, sem a politikai esetekre vonatkozóan.

MN: Ezt megelőzően 1841-ben jelent meg Szemere Bertalan mű­ve A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről címmel, amelyben ezt írja: „A halál­bü̈n­te­tés, természeténél fogva, a büntetés­ ­bizonytalanságát húzván maga után, csak öregbíti a bű̋nö̈k számát.” Mennyire tekinthető úttörő munkának?

TJZ: Beccaria után nem volt az, de Magyarországon annak lehet tekinteni. Ennyire egyértelműen a halálbüntetés ellen senki nem állt ki korábban. De ez egy akadémiai munka volt, Szemere egy pályázatra írta – amit meg is nyert –, gyakorlati hatása nem volt. Olyannyira nem, hogy amikor 1848-ban Szemere belügyminiszter lett, akkor ő maga vezette be az ostromállapotot, aminek szerves része volt a statárium is.

MN: Amit magyarázhatott azzal, hogy háború van. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a halálbüntetést – békeidőben is – elsősorban politikai ügyekben (összeesküvés, felségsértés stb.) alkalmazták.

TJZ: Ez nem volt így teljesen, de kétségtelen, hogy a 19. században már nagyon ritkán végeztek ki bárkit is köztörvényes bűnök miatt. A reformkorban volt olyan év, hogy egyáltalán nem. Ma azt gondolnánk, hogy a 18–19. században egyre-másra akasztották fel az embereket, de nem így történt. Akkor is rendkívüli büntetésnek számított, és tényleg csak a legsúlyosabb esetekben – például rablógyilkosságnál – alkalmazták. Egészen más megítélés alá estek a katonai bűncselekmények. Hogy finoman fejezzem ki magam, őket kevésbé vonakodtak halálra ítélni, de a katonák is tisztában voltak vele, ha megszegik az esküjüket, az a legsúlyosabb következménnyel jár. És ez az 1980-as évekig nem is változott jelentősen.

MN: Miért bukott meg Deák 1843-as tövényjavaslata?

TJZ: Az alsóház megszavazta, 27-16 arányban átment, végül a főrendiház ellenállásán bukott meg a tervezet. A főurak egyszerűen nem fogadták el, hogy ezt a hagyományos szankciót kivezessék a jogrendszerből.

MN: Miként 35 évvel később sem. 1878-ban, az első magyar büntető törvénykönyv, az ún. Csemegi-kódex két esetben – „előre megfontolt szándékkal elkö̈vetett gyilkosság”, illetve „a király meggyilkolása, szándékos megö̈lése vagy ezek kísérlete” – lehetővé tette a halálbüntetés kiszabását.

TJZ: De egyik esetben sem volt kötelező, a bíró az általános rész alapján kiszabhatott enyhébb büntetést is. Ez ugyan visszalépés a Deák-féle javaslathoz képest, ennek ellenére a Csemegi-kódex kifejezetten korszerű törvény – a halálbüntetés tekinte­tében is. Abban a korban volt ugyan néhány ország, ahol egy időre eltörölték, de a 19. század végén szinte mindenhol visszaállították. Úgy tekintettek rá, mint kivételes büntetésre, s ez Magyarországon sem volt másképp. Nagyon ritkán alkalmazták, és nagyon sokszor kegyelmet kapott az elkövető. Jellemző, hogy 1895 és 1899 között egyetlen kivégzést sem hajtottak végre a Csemegi-kódex alapján, de az első világháborúig terjedő időszakban is csak az évi két kivégzés tekinthető átlagosnak. Ezek kifejezetten gyilkossági ügyek voltak, politikai okokból ekkoriban nem szabtak ki halálbüntetést.

MN: Annál inkább 1914-től…

TJZ: Ebben nem volt semmi meglepő. Kitört a háború, bevezették a statáriumot, ami alapján a halálbüntetés minden elképzelhető, legalább közepesen súlyos bűncselekményre kiszabható volt. Ma sem tudjuk pontosan, hogy ezek alapján hány embert ítéltek halálra. Ám 1918-ban, a Károlyi-féle forradalmat követően olyan törvényt hoztak, amely az állam­ellenes bűncselekményeket nem tekintette főbenjárónak. 10–15 év között terjedő szabadságvesztés volt a büntetési tétele például a hűtlenségnek, a hazaárulásnak. Ellenben a Tanácsköztársaság idején még az 1914–1918 közötti időszaknál is szigorúbb szabályokat vezettek be, a halálbüntetés alkalmazását forradalmi kormányzótanácsi rendeletek szabályozták. Volt legalább fél tucat olyan rendelet, amely alapján kivégezhettek bárkit, aki az abban meghatározott bűntettet elkövette. Ezek olyan enyhébb esetekre is vonatkoztak, mint például a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy a csempészés.

MN: Mennyiben konszolidálódott a helyzet Horthy alatt?

TJZ: A 1920-as évek elején visszatért a 19. század végi gyakorlat a Csemegi-kódex szellemében, és ismét csak kivételes esetekben alkalmazták a halálbüntetést. Igaz, a biatorbágyi merényletet köve­tően, a harmincas évek elején újra bevezették a statáriumot…

MN: …és végezték ki Sallai Imrét és Fürst Sándort épp a merénylet okán, koholt vádak alapján. Ellenben az igazi tettest, Matuska Szilvesztert életben hagyták.

TJZ: Kivégezték volna, de őt Ausztriából kellett hazahozni, ahol akkor nem volt halálbüntetés. És az osztrákok csak úgy adták ki Matuskát, hogy a magyar hatóságoknak garantálniuk kellett, hogy nem ítélik halálra.

MN: Akkoriban voltak-e ellenzői a halálbüntetésnek?

TJZ: Nem volt jellemző. Hiányzott egy olyan markáns egyéniség, mint például Szemere Bertalan, vagy mint később, az 1980-as években Horváth Tibor. Talán József Attilát lehetne megemlíteni, aki épp Sallai és Fürst kivégzése után volt az egyik szerzője egy halálbüntetés elleni röpiratnak, de ez a maga idején egyáltalán nem volt közismert.

MN: Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy – leszámítva az 1914–1919 közötti időszakot – a hazai gyakorlatban csak a második világháborúban, illetve azután vált elterjedtté a halálbüntetés.

TJZ: 1945 után már öt különböző bíróságtípus szabhatta ki, a polgári büntetőbíróságok mellett a népbíróságok, a statáriális bíróságok, a katonai törvényszékek és az úgynevezett uzsorabíróságok külön tanácsai, amelyek az egyes gazdasági bűncselekményekben jártak el, és nem csak politikai ügyekben.

MN: Ezek végigkísérték a Rákosi-korszakot?

TJZ: Nem. A külön tanácsok megszűntek, 1949 után csak a polgári és katonai bíróságok maradtak meg, de a halálbüntetés alkalmazása egyáltalán nem volt kivételes. 1956 után pedig főleg nem.

MN: Mikortól beszélhetünk arról, hogy kizárólag köztörvényes esetben született halálos ítélet?

TJZ: Az 1962. július elsején hatályba lépett új Btk. konszolidálta a büntetőjogot, amely megszüntette a rendkívüli bíráskodást. Ebben még olyan bűncselekményekre is lehetett halálbüntetést kiszabni, mint a társadalmi tulajdont károsító lopás, hűtlen kezelés, rablás, és csak tíz évvel később változott mindez úgy, hogy a legsúlyosabb ítéletet csak a legsúlyosabb bűncselekményekre szabhatták ki. Az ítélkezés az 1980-as évekre jutott arra a szintre, hogy a kivégzések száma nem volt több, mint a 19. század végén vagy Horthy idején.

MN: Milyen lépései voltak a halálbüntetés eltörlésének Magyarországon?

TJZ: Mint említettem, Horváth Tibor volt az, aki már az 1978-as új Btk. vitájában felvetette a halálbüntetés eltörlését, ám ez visszhangtalan maradt. Öt évvel később kifejezetten ebben a témában tartottak egy jogászszövetségi ülést, de ekkor is többségben voltak a halálbüntetés-pártiak. Igazából csak a rendszerváltás elején vált komollyá a téma, azt követően, hogy megalakult a Halálbüntetést Ellenzők Ligája, amelyhez nem csak jogászok csatlakoztak. Ők próbálták meggyőzni a poli­tikusokat és a közvéleményt a halálbüntetés tarthatatlanságáról – nem sok sikerrel. A büntetés 1990-es eltörlése leginkább annak köszönhető, hogy az újonnan felállt Alkotmánybíróság – Horváth Tibor beadványa alapján – alkotmányellenesnek minősítette ezt a büntetési formát. Minden bizonnyal szerencsésebb lett volna, ha a döntést egy valóban széles körű társadalmi vita előzte volna meg. Ma sem lenne késő egy ilyen vita, de nem politikai, hanem kizárólag szakmai alapon.