Magyar Narancs: Az utóbbi években kevésszer szólalt meg. Ennek van köze a közállapotainkhoz?
Kenedi János: Van. Akkor határoztam el, hogy belekezdek egy új ciklusba a készülő esszékötetemhez, amikor január 19-én az első diáktüntetést láttam. Lehengerlő volt, engem teljes mértékben áthatott, és amikor megláttam, hogy olyan táblákat cipelnek a gyerekek, amelyekre az volt felírva, hogy „butulok”, és hogy „érzem, hogy szűkül az agyam”, akkor elhatároztam, hogy nekem itt még tennivalóm van, azt a tudást, ami a fejemben van, én ezeknek a gyerekeknek megírom.
MN: Miért volt önre ilyen hatással az a tüntetés?
KJ: Először a svungja csapott meg. Ezt én utoljára 1956. október 23-án délután éreztem, itt, a társasházunk sarkán, az elemi iskolából hazafelé jövet, palatáblakrétákkal felszerelkezve. Akkor az osztálytársaimmal egymásnak adogattuk a röpcédulákat olyan feliratokkal, hogy „ne tanítsanak oroszt”, meg hogy „ne tanuljunk oroszt”. A 61-es villamosok oldalára is ráírtuk a jelszavakat, a villamosvezetők buzdító mosolygásától kísérve. Akkor éreztem ezt az illatot utoljára. Akkor, kora délután még csak csendes forradalom volt, és a mostani eseményeket is annak tartom. De a forradalom illata ma is közös azzal az illattal, ami akkor szállt a levegőben. És azt kívánom, hogy ezt az állapotot, amiben benne vagyunk, egy csendes forradalommal éljük meg.
MN: Meglepte a választási eredmény?
KJ: Azt gondoltam, hogy a népharag most el fogja kergetni a Fideszt, úgy, ahogy Bibó István ezt szó szerint írja 1946-ban, A magyar demokrácia válságában. Nem így lett, viszont a választás egyik legfontosabb tanulsága szerintem az, hogy 1947 óta nem állt a magyar ellenzék mögött több mint 2,7 millió ember, akik a választásokon megmutatkoztak. Ezt a támogatottságot nem szabad még egyszer elvesztegetni. Ez a kegyelmi állapot megtartásának a feltétele, valamint ez az extraparlamentáris politizálás startja, idővel a népképviselők ebből alakíthatnak majd árnyékkormányt.
MN: De ez az ellenzéki tábor nem egységes, a szavazatok hét párt között oszlottak meg.
KJ: Ez egyáltalán nem baj, sőt, ez a termékeny benne. Nagyon sokféle gondolat fogalmazódik meg a követelésekben, és ez hasznos.
MN: Ezzel azt is mondja, hogy nem ért egyet azokkal, akik azt állítják, az ellenzéki politikusoknak nem lett volna szabad felvenni a mandátumukat?
KJ: Pontosan. Ez szerintem igazi maflaság. Persze, hogy fel kell venni a mandátumot, hisz most már az a közönség várja el, hogy dolgozzanak, amely az utcai tüntetésekben is testet ölt, folytatható formai hagyományt képez. Ebből alakulhat ki egy későbbi demokráciában az a hagyományteremtő erő, amely a tanuló demokráciák idején, a gyakori meg-megbotlások idején segít.
MN: Ezzel viszont az ellenzék azt is mondja, hogy legitim a Fidesz-féle hatalomgyakorlás.
KJ: Nem, az ellenzék azt hirdeti, hogy a választás illegitim volt, és hogy változás történt a társadalomban, amit az ellenzéki szavazatok száma mutat. Az, hogy a Fidesz nagyipari módon vitte véghez a választási csalások sorozatát, egy másik kérdés. Azt gondolom, hogy az ellenzéki pártoknak kötelességük beülni a parlamentbe. Nem élhetnek vissza a választók bizalmával. Más káposzta, hogy ha kicsit figyelmesek, tudhatták volna, hogy mivel állnak szemben. Nem csupán helyi visszaélésekkel, csalásokkal álltak ugyanis szemben, hanem a nagyipari módon véghezvitt módszeres huncutsággal.
MN: Ebben az esetben nem lett volna célszerűbb el sem indulni a választásokon?
KJ: Egyáltalán nem, el kellett indulni ezen a választáson, és el is kellett bukni, hogy legyen honnan építkezni. Most van honnan, mert a magyar történelem neopaleolit korszakában fordult elő, hogy ellenzéki gondolatnak ekkora támogatottsága lett volna. A demokratikus ellenzék támogatóinak száma 1968 és 1989 között meg se közelítette a tízezret. A mai civil társadalom ráadásul sokkal, de sokkal tevékenyebb, mint a miénk volt. Ez a nyüzsgés tölti meg tartalommal azt, amit Bibó 1945 és 1947 között gondolt, a „határolt és tervezett forradalmat”.
MN: A civil társadalom és az ellenzék azonban mintha konfliktusban állna. A civil tüntetők új ellenzéket akarnak, mert azt látják, hogy a jelenlegi oppozíció nem képviseli őket hitelesen.
KJ: Az ellenzéki pártoknak és a civileknek meg kell találniuk a békés kohabitációt. Kifejezetten hülyeségnek tartom azt, hogy az ellenzéki civilek felelősségre akarják vonni a választást elvesztő ellenzéki pártokat. Ez nem bűn, hanem hiba.
MN: Pedig az elég racionálisnak tűnik, hogy az ismét elbukó ellenzéki pártok helyett valami mást szeretnének a Fidesszel szemben álló választók.
KJ: Én nem így gondolom. Újra kell olvasni Bertolt Brecht Az igazság megírásának öt nehézsége című 1935-ös esszéjét. Ebben benne van, hogy az igazság kimondásának ötödik feltétele némi furfang. Kell annyi furfangnak és találékonyságnak – magyarul: politikai tehetségnek – lenni a civilek és az ellenzéki pártok között is, hogy a számonkérést álproblémának minősítsék. Hogy a civilek Prügelknabét csinálnak az ellenzéki képviselőkből, az az infantilizmus és a komolytalanság flörtjéből születhetett. Azt az elterjedőben lévő közvélekedést is tévesnek tartom, hogy az idősek menjenek a picsába, nem fogadunk el tanácsot azoktól az öreg ellenzékiektől, akik bele akarnak szólni a dolgok menetébe.
MN: Miből gondolja, hogy ez így van?
KJ: Engem úgy elhajtott a Mi vagyunk a többség (ez a csoport szervezte az elmúlt hetek kormányellenes tüntetéseit – G. M.) képviselője, mint a pinty. Fel akartam szólalni a második áprilisi demonstráción, de jelezte, hogy ide értelmiségi szöveg nem kell, és őket csak az érdekli, hogy mozgatható legyen ez a tömeg, régi értelmiségi szövegre pedig nem lehet mozogni. Ez talán igaz, talán nem, de nincs kipróbálva. Az persze nagy kérdés számomra is, hogy hogyan lehet áthidalni ezt a nemzedéki kérdést. Majdnem akkora kérdés, mint hogy miként lehet hatékonyan harcolni a rendszer ellen, ha nincs – akár zajos – kooperáció az ellenzéki pártok és a civilek között. Oktalanság tartani attól, hogy egy tömegtüntetésen megjelenjen egy új október 23-i Nagy Imre, aki a Parlament ablakából szóló üzenetét „elvtársak” megszólítással kezdené, mire a saját választóinak kéne lehurrogniuk őt.
| ||
MN: A civilek és az ellenzéki pártok együttműködését hogyan képzeli el?
KJ: Beszélgetések, írások, javaslatok megfogalmazása, közös tüntetések. Én azt gondolom, hogy azoknak az értelmiségieknek, akiknek szívügyük a demokrácia csorbítatlan működése, szépen le kell ülniük, és ki kell dolgozniuk azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket egy csendes forradalom képviselhet. Ez anélkül nem nagyon tud létrejönni, hogy az ellenzéki pártok valamilyen rendszeres kapcsolatot építenek ki az ellenzéki csoportokkal. És fordítva is. Most az ellenzéknek szerintem az lenne a feladata, hogy a civilekkel együttműködve olyan törvényjavaslatokat nyújtsanak be a parlamentben, amelyek ugyan a Fideszről lepattannak, mint a teniszlabda a falról, de onnan kezdve az egész civil társadalom képviselheti ezeket a törvényjavaslatokat nyomásgyakorlással. Ez erodálhatja a Fidesz kétharmadát.
MN: Milyen törvényjavaslatokra gondol?
KJ: Három-négy ilyen törvényjavaslatot tartanék előremutatónak, ezek felülírnák azokat a rossz törvényeket, amelyek a NER-ben születtek. Az egyik az amerikai Freedom of Information Act és a Privacy Act magyar változata volna. Az előbbi alkotmányos érvénnyel két dolgot garantálna: a teljes sajtószabadságot, illetve a kormányzati és egykori állambiztonsági akták minősíthetetlenül hosszú időtartamra való titkosságának eltörlését. A másik pedig egy réges-régi, bőven a felvilágosodás előtti törvény friss változata lehetne. Az a szabad királyi városokról szólt, és ennek a mintájára lehetne olyan törvényt alkotni, ami Budapest szabad várossá nyilvánítását jelenthetné. De én például fontosnak tartanám a szociális háló befoltozására beterjesztendő törvényt, vagy egy olyan törvényt, amely például az egyik magyar „népbetegség”, a diszlexia felszámolását tűzné ki célul egy diszlexiaellenes közalapítványba való betagozódással. De sok más hasonló törvényjavaslatot is meg lehetne fogalmazni.
MN: Ezzel a törvényjavaslat-alkotással mit lehetne elérni, ha az elmúlt nyolc évben azt láttuk, hogy az ellenzéki törvényjavaslatokat nem is veszik tárgysorozatba?
KJ: A civilek követelnék, az ellenzéki pártok beterjesztenék, a Fideszről lepattanna, és ezzel a törvényjavaslatok visszakerülnének az ellenzéki térfélre. A soron következő tüntetésen lehetne követelni ennek a törvénynek az elfogadását. Ettől a hatalom azonban zavarba jönne, ez tényleg új jelenség lenne a számukra.
MN: Eddig is voltak hasonló követelések, még ha nem is konkrét törvények elfogadását szerették volna elérni a tüntetők. A kormány szinte soha nem engedett.
KJ: Ameddig nincs kritikus tömeg, amelyik képviselni tudná ezeket a követeléseket, addig ezek a levegőben szállongó igék maradnak. Eddig is voltak hasonló követelések, de nem volt nyomás, amely kikényszerítette volna a megvalósulást. Most látok ilyet, de nagyon sok múlik azon, hogy az ellenzéki pártok és a civilek mennyire tudnak együttműködni, és hogy a piszlicsáré problémák helyett valódi ügyekkel foglalkoznak-e. Ez a módozat hasonlítana Bibó „határolt és tervezett forradalom” formulájára.
MN: Ha létrejönne az ön által említett kritikus tömeg, Orbán nem keményítene be rögtön?
KJ: Lehet. De azt gondolom, hogy előáll az a helyzet, amikor nem lehet tudni, a cérnaszál hol szakad el. Abban a helyzetben vagyunk, amiben október 23-án délelőtt tíz órakor, amikor beolvasták a Magyar Távirati Iroda közleményét a Kossuth rádióban, hogy engedélyezik a délutáni tüntetést. 13 órakor viszont Piros László belügyminiszter azt jelentette be, hogy betiltják a tüntetést. Az robbantotta ki a forradalmat, hogy a budapestiek többsége hisztériában volt délután, hogy engedik-e a tüntetést vagy sem. Tulajdonképpen Rákosiék provokálták ki, hogy vér folyjon a rádiónál.
MN: Azt mondja tehát, hogy Orbán azért nem keményít be, mert nem tudja, ezzel mit váltana ki a vele szemben állókból?
KJ: Azt nem tudom, hogy a bekeményítés útjára lép-e vagy sem, ezt a helyzet fogja kiváltani. Egyet kell mondanom erre válaszként: azt nem Orbán fogja eldönteni, hogy mikor jön el az a pont, amikor elszakad a cérna. Ő már annyi hibát követett el, hogy mindenből lehet egy olyan helyzet, ami végül is beletorkollik a forradalomba. Nem azt fogják mondani a forradalmárok, hogy ne építsenek több stadiont. Egy apróságot fognak mondani, és azt, hogy ezt ma már nem nyeljük le, el akarjuk kergetni őket, mi akarjuk megválogatni a képviselőinket. És akkor az urak futásnak erednek. Ezt akármilyen kis dolog is kiválthatja. Végül is borzasztóan kis dolog volt az is, hogy október 23-án engedélyeznek-e egy tüntetést vagy nem.
MN: Az említett csendes forradalom alatt pontosan mit ért?
KJ: Ekkor beteljesülne Bibó álma, hogy minden vércsepp nélkül lehetséges elkergetni, majd megválogatni egy ország vezetőit. Ez volna a kegyelmi állapotnak a csúcspontja.
MN: Ez azt is jelenti, hogy a rezsim magától átadja a hatalmat?
KJ: A nép kergeti el. A rendszer azt nézné, hogy még hány évig tud élni az offshore cégekben lévő pénzeiből, és menekülőre fogná az irányt. Valóban ott húzódna a börtön az ajtajuk küszöbénél, még ha csak az eddig ismert korrupciós tevékenységükért elszámoltatnák őket, nem beszélve a még feltárandókról.
MN: Ön hogyan definiálná a jelenlegi rendszert?
KJ: Szerintem egy protekciós rendszerrel és korrupcióval működő, harmadik világbeli ország vagyunk. Európa peremén, lemaradva az európai integrációról, vészes történelmi résben a demokráciától. Orbán hintapolitikája Oroszország és az Európai Unió között addig volt igazából képviselhető, amíg a miniszterelnök feladata az EU bomlasztása volt. Orbán azt a szerepet választotta, amit Kállay Miklós is a maga hintapolitikájával. Azt gondolom, hogy ez az időszak véget ért azzal, hogy az EU kilátásba helyezte Magyarország kizárásának lehetőségét. Olyan nagyon bomlasztani most már nem lehet, ezt üzenik a civilek ablakokba kitett EU-s zászlói, és a hazugságok is elkezdtek visszahangzani azon a falon, amit a civilek képviselnek minden tüntetésükön.
MN: Azzal, hogy csendes forradalomról beszél, azt is állítja, hogy a NER leváltható demokratikus keretek között, egy választáson is?
KJ: Igen, „az urak futása révén”, ahogy Bibó írta.
MN: És ha ez megtörténik, mennyire lesz nehéz visszatérni a korábbi demokratikus berendezkedéshez?
KJ: Én azt hiszem, még vannak olyan kapaszkodóink, amelyek segítségével vissza tudunk térni. A jogállami törvények közül is van, amelyet rekonstruálni lehet, sőt, lehet annál jobbat is írni. A propagandanyelvet pedig napok alatt el lehet tüntetni azzal a figyelmeztetéssel, hogy vigyázat, a Horthy-korszak propagandanyelve átfolyt a Rákosi-korszak propagandanyelvébe, és a Rákosi-korszak végén búvópatakokban továbbfolyt.
| Névjegy Kenedi János 1947-ben született Budapesten. A Kádár-korszakban dolgozott újságíróként, és volt szerkesztő a Magvető Kiadónál. Kéziratok terjesztése és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás miatt egy rendőri figyelmeztetés következményeként, több tilalom mellett szilenciumra is ítélték. A demokratikus ellenzék egyik képviselője, 1973-tól vett részt szamizdat folyóiratok és kiadványok (Kelet-európai Figyelő, Profil, Máshonnan Beszélő, Bibó Emlékkönyv stb.) készítésében. A nevéhez fűződik Bibó István munkáinak svájci összkiadása, harmadmagával sajtó alá rendezte Szabó Zoltán összes munkáit, de írt tanulmánykötetet Jancsó Miklós filmjeiről is. A Holmi alapító szerkesztője volt, és dolgozott az 1956-os Intézetben is. 2007-től az állambiztonsági irategyesítés törvényességét értékelő bizottság elnöke volt, majd a Bajnai-kormány alatt az állambiztonsági mágnesszalagokat feltáró bizottságot vezette. A bizottságot az Orbán-kormány 2010 végén megszüntette. |
