"Az egész mai magyar politikai élet alapvetően kommunikációs csata. 2006-ban azonban lesz egy fontos, akár döntő érv - a hitelesség" - prognosztizált lapunknak Navracsics Tibor, aki Orbán Viktor elnöki kabinetirodáját, illetve a Polgári Kormányzás 2006 nevű munkacsoportot vezeti.
Magyar Narancs: Politológusként mit gondol Orbán Viktor állításáról, miszerint ma, a néppártok korában értelmetlenné vált a hagyományos bal- és jobboldali megkülönböztetés?
Navracsics Tibor: Erről a kérdésről a szakma is vitatkozik. Az MSZP követeléseiről mondják, hogy jobboldaliak, a Fideszéről pedig, hogy valójában baloldaliak. Én megengedő vagyok. A választók hozzászoktak ehhez a fogalompárhoz, használják, valamit értenek rajta, így lehet értelme a használatának. Egyetértek Orbán Viktorral, a merev különbségtételnek nincs értelme, mert időszakonként másról mondjuk, hogy bal- vagy jobboldali. Például az ötvenes években Nagy-Britanniában a konzervatív párt az államosítás, az állami tulajdon híve volt, míg a kilencvenes évek végén a Munkáspárt egyértelműen thatcheri gazdaságpolitikát folytatott és folytat ma is.
MN: A néppártoknak minden rétegnek, csoportnak kell valamit mondaniuk. Ebből létrejön egy furcsa egyveleg, amiben elég nehéz eligazodni.
NT: Ez a tömegdemokráciák problémája. Amikor minden 18 év feletti ember választójoggal bír, bezárul a "piac". Tulajdonképpen a "piac" újrafelosztásáért zajlik a küzdelem a pártok között. Ez okozza a néppártok létrejöttét Nyugat-Európában és Magyarországon is. Elmosódik az ideológiai profil. Igyekszik mindenki olyan üzeneteket megfogalmazni, ami a lehető legszélesebb választópolgári csoportoknak megfelelő vagy tetszik. Magyarországon abból a szempontból is speciális a helyzet, hogy a kormányzati politika mozgástere rendkívül szűk, ezért érezhetően nem elsősorban kormányzati politikával próbálnak bizonyítani, hanem politikai kommunikációval. Nem teljesítményt mérnek össze teljesítménnyel, hanem érvet ellenérvvel. Ezért van olyan érzése gyakran az embernek, hogy az egész magyar politikai élet kizárólag a politikai kommunikációról szól.
MN: A Fidesz is ezt csinálja.
NT: Az egész mai magyar politikai élet alapvetően politikai kommunikációs csata. 2006-ban azonban lesz egy fontos, akár döntő érv - a hitelesség. Nyilvánvalóan mindkét nagy párt arra hivatkozik majd, hogy amikor ő volt kormányon, milyen teljesítményt mutatott fel. Ez azzal függ össze, ami hosszú távon a tömegdemokráciákban is a legfontosabb a pártok számára: hitelessé tudják-e tenni választási programjaikat, ígéreteiket vagy éppenséggel teljesítményüket. Mivel a két nagy párt között dől el, hogy 2006-ban melyik alakít kormányt, sokkal egyértelműbb a felelősség, mint korábban.
MN: Mintha a tartalmi érvek kivesznének a politikából.
NT: Ezzel nem értek egyet. Az adócsökkentés kapcsán például tartalmi érvek csapnak össze: a kommunikációs felszín - ti nem is akartok adócsökkentést, dehogy, ti nem akartok igazán - alatt, szakpolitikai szinten érdemi, koncepcionális viták folynak. Átmeneti jelenségről van szó, amely 1998-ban kezdődött, a politikai marketing felfedezésével. Azt mondták, a Fidesz az első, amelyik professzionálisan használja a politikai kommunikációt. Ma már mindent a kommunikációval magyarázunk, bár érezhető az igény a tartalmi kérdésekhez való visszatérésre. Egy-két éven belül, a 2006-os választások után ez be is következik.
MN: Ön szerint a választók hány százaléka igényel koherens pártprogramokat, vagy gondolja végig, milyen ígéretnek milyen következményei vagy finanszírozási feltételei vannak?
NT: Erre azért nehéz felelni, mert ez a kérdés választásról választásra változik. Érzelmi kötődések alakulnak ki, nem lehet kizárólag racionális szempontokat figyelembe véve voksolni, hiszen a választópolgárok egy részének szíve valamelyik oldal felé húz, fogékonyabb az egyik párt érveire, mint másokéra. Megjósolhatatlan, valójában mennyi az így gondolkodók száma.
MN: A mindenkori ellenzéknek megvan az a kiváltsága, hogy mindenféle, külön-külön jogosnak tűnő bírálata mögé csak a választás előtt kell odatennie egy koherens programot.
NT: A kritikát vagy az ellenjavaslatokat úgy kell megjeleníteni, hogy ne tűnjenek puszta hőzöngésnek, főleg ha a kormánypártok lépten-nyomon azt hirdetik: a Fidesz összevissza kö-vetel, hol demagóg, hol meg túlzott szigorítást akar. A Fidesznek úgy kell megfogalmaznia a követeléseit, hogy alternatív kormányzati álláspontként működjenek.
MN: Mindenesetre sokan várják, hogyan tudja a Fidesz összebékíteni az adócsökkentést, az államadósság-csökentést, a jóléti kiadások növelését stb. Mikorra készül el a gazdasági program?
NT: Az elmúlt fél év a stratégiai dolgozatok elkészítésével telt. Március ötödikén tartottuk az első konferenciát, amelyen a kulturális stratégiát ismertettük. Áprilisra tervezzük az egészségügyi, jóléti munkacsoport dolgozatának bemutatását. Matolcsy György várhatóan májusban ismerteti a gazdaságpolitikai elképzeléseket. A végleges választási program általában fél-negyed évvel a választások előtt jelenik meg.
MN: Horribile dictu, még Gyurcsány Ferencnek is lehet jó ötlete. Például az, hogy meg kellene állítani a kölcsönös egymásra ígérgetést. Persze jó oka van arra, hogy ezt mondja, de a Fidesz is hasonló helyzetbe kerülhet, ha ígérgetős programmal győz 2006-ban.
NT: Minden választási ígéretről lehet azt állítani, hogy ígérgetés. Az 1998-as választási programunkra is azt mondták, demagóg. Ugyanakkor 1998 és 2002 között olyan gazdaságpolitikát valósítottunk meg, amelynek eredményeként a szocialisták 2002-ben nyugodt szívvel ígérhettek 50 százalékos béremelést, az emberek elhitték. Végre is hajtották. Az más kérdés, hogy az ország milyen árat fizet érte. Ha a mai gazdasági helyzetben a Fidesz 50 százalékos béremelési ígérettel állna elő, nem akadna választópolgár, aki elhinné, hogy megvalósítható. A Fidesz választási programja nem lesz demagóg és "ígérgetős", ennek ellenére az MSZP demagógnak és ígérgetősnek állítja majd be.
MN: Gyurcsány Ferenc azzal vádolja önöket, hogy Kádár-kori illúziókra játszanak rá.
NT: Ez abszurd.
MN: Az emberekben van jogos biztonságigény. De mintha a Fideszben egyre kevesebb piacbarát logika lenne.
NT: A Széchenyi-terv azáltal, hogy a hazai kis- és középvállalkozásokat támogatta, mégpedig direkt tőkejuttatással is, teljes mértékben piacbarát volt. Abban az időben még nem voltunk EU-tagok, nem sértett semmilyen normát, ha az állam - más gazdaságlendítő lépések mellett - közvetlenül is segítette a hazai tőkeképződést annak érdekében, hogy a hazai vállalkozók fel tudják venni a versenyt a külföldiekkel. Ez önmagában nem sértette a piac logikáját.
MN: Engem azért mellbe vágott Orbán Viktor évértékelő beszédében a munka alapú és a spekuláció alapú gazdaság megkülönböztetése. Az ilyen kijelentések nem azt sugallják, hogy a Fidesz még sincs túl jó barátságban a piaccal?
NT: A kapitalizmus munkán alapul - ezt leszögezhetjük. A spekuláció, ha jól megy a gazdaság, nem játszik nagy szerepet. Inkább azokra az országokra jellemző, amelyek összeomlás előtt állnak.
MN: Én úgy tudtam, a spekuláns hasznos tevékenységet végez azzal, hogy vállalja a kockázatot.
NT: Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség egyáltalán spekulánsokra, hanem azt, hogy a gazdasági növekedés hajtómotorja a munka kell legyen, hogy jobban megérje munkából élni, mint segélyből. A bérek vonzóvá tehetik az emberek számára a munkavállalást, és fontos, hogy mindenki, aki dolgozni akar, el tudjon helyezkedni. Az államnak lehetőséget kell erre biztosítania - munkahelyteremtéssel.
MN: Megvalósítható a teljes foglalkoztatottság?
NT: 2002-ben nem sok kellett ahhoz, hogy elérjük. Amikor 3-4 százalékos a munkanélküliségi ráta, akkor beszélhetünk teljes foglalkoztatottságról, minden társadalomban létezik ugyanis egy szűk réteg, amely egyszerűen nem kíván munkát vállalni, vagy egyéb - például egészségügyi - okok miatt ideiglenesen kikerül a munkaerőpiacról.
MN: Mindkét nagy párt azt mondja, hogy munka, otthon, biztonság. Persze az emberek nem szeretnek olyat hallani, hogy felelősek a sorsukért. De nem túlzás azt mondani, hogy ezt az államnak kötelessége biztosítani? Nem kelt a Fidesz túlzott várakozásokat?
NT: A polgári kormányzás ideje alatt azzal vádoltak minket, hogy kizárólag azokkal törődünk, akik munkát vállalnak, és csak a középosztályt segítjük. Az volt a célunk, aki felelősséget érez a saját és családja sorsáért, aki aktív, tenni akar valamit, azt a lehetőségekhez képest minél jobban segítsük. Ez nem egyszerű kérdés. A tízmilliós Magyarországon hárommillió lakos foglalkoztatott aktívan. A nyolcmillió választópolgár kisebbségét alkotják azok, akik valóban a munkából élnek. Elképzelhető, a társadalom nagyobb részéből ellenérzéseket vált ki annak a hangsúlyozása, hogy azokat segítsük, akik saját maguk is hozzájárulnak a nemzetgazdasághoz. 2002-ben az MSZP azzal érvelt, hogy a polgári kormány a középosztályt segíti a nyugdíjasokkal szemben.
MN: Eltávolodott a Fidesz ettől a korábbi állásponttól?
NT: A munka, otthon, biztonság nem zárja ki az egyén felelősségét. A Fidesz továbbra is azokra épít, akik saját magukért felelősséget éreznek.
MN: Ön a Fidesz pártalapítványának kuratóriumi tagja. Annak idején, amikor megszavazták a törvényt, az indoklásban szerepelt a politika minősége. Egy év alatt a 2 milliárd forint nem sokat lendített rajta.
NT: Egy év rövid idő ahhoz, hogy a politika minősége javuljon. Ez nem csak az alapítványokon múlik. A politikai kultúra minőségét nem lehet önmagában nézni, általános viselkedési kultúránk része. Ha valaki Magyarországon autót vezet, vagy akár csak gyalogosként megpróbál átmenni az úton, akkor szembesül általános viselkedési kultúránkkal. Nem tér el ettől jelentős mértékben a politikai kultúra.
MN: Nézzünk tehát magunkba, és ne lépjünk fel túlzott igényekkel a politikusokkal szemben?
NT: A politikusok is ugyanolyan emberek, mint mások. Lengyel László mondta annak idején, hogy Magyarország az egyetlen ország, ahol a választópolgárok rosszabb politikusokat kaptak, mint amilyeneket érdemelnek. Én ebben nem hiszek. Minden országban olyan politikusokat kapnak a polgárok, amilyeneket megérdemelnek. Én nem vagyok annyira rossz véleménnyel a magyar politikusokról. Minden országnak a becsületére válna, ha 15 év alatt olyan haladást érne el a többpárti demokráciában, mint mi.
Nagy László
