Magyar Narancs: Diákok tüntetnek az oktatásért, a tanárokért, könnygázt nyelnek és másfél éve nem hagyják abba. Nem jelenti ez azt is, hogy a felnőtt társadalom csúnyán elbukott abban, hogy élhető országot, tisztességes oktatást teremtsen nekik?
Trencsényi László: Amikor először jelentek meg a diákok is a tanárok, a pedagógusok mellett, három érzés volt bennem. Az egyik, hogy mégiscsak tanítottak valamit az iskolában, bár azt nem tudhatom, hogy a gyerekek onnan vagy otthonról hozták-e a bátorságot és az akaratot, hogy kiálljanak az érdekeikért. A másik az öröm, hogy lesz kinek átadnunk a stafétabotot minekünk, akik egész életünkben jobb oktatásért küzdöttünk, sokszor hasonlóan önkényes és süket hatalmakkal szemben. A harmadik gondolatom borúsabb, hiszen a küzdelem reménytelenségét, elkeseredettségét jelzi, hogy a gyerekeknek kell az utcán lenniük. Kéretlen háborús metaforával élve – bár úgy tűnik, lassan csak ezekkel tudjuk kifejezni magunkat –, ők az utolsó tartalékaink. Most bennük bízunk és bennük hiszünk. Ha ők elbuknak, akkor nincs tovább. Akkor minden összedől. Én úgy látom, még nem dől össze, de bennem a szülői, nagyszülői aggodalom is megszólal, féltem őket, és féltem az országot is.
Pankotai Lili: Nem tudom, hogy mi vagyunk-e az utolsó tartaléksereg. De azt igen, hogy nagy problémát jelez, ha gyerekeknek kell utcára menni. Nem gondolom, hogy ennek oka feltétlenül az, hogy a felnőttek nem küzdöttek meg helyettünk – vagy értünk. Mindig is a fiatalok voltak azok, akik hajlandók voltak erősebben küzdeni a változásért. Nem mi vagyunk a végső ütőkártya, de titkos fegyver vagyunk, sokkal erősebbek, mint a hatalom gondolná.
Trencsényi László: Hadd kérdezzek én is! A kormányoldal rendszeresen azzal vádolja a diákságot, hogy az ellenzék fegyvere, akiket szégyentelenül használnak és pajzsként tolnak előre, mert jobban bírjátok a gyaloglást, a ketrecharcot, felálltok az ütés után. Küldtek titeket?
Pankotai Lili: Nem küldenek. Többször akarnak megállítani minket. A tanárok féltenek minket, a csalódástól, a kormánypropagandától, amely szétszedi az orvost, a hajléktalant, a nőket és a gyerekeket is. Április 24. óta a testi épségünket is féltik, akkor vetett be erőszakosabb eszközöket a karhatalom. A tanáraink hadd mondják el, miért állnak ki. Olyat soha nem hallottam, hogy a tanárai kivezényelnének tüntetni bárkit. Olyat igen, hogy azt mondják: ne menjetek!
MN: És az a tanár kit féltett?
Pankotai Lili: Azt hiszem, inkább a rezsimet.
MN: A rendőrök már másodszor használtak könnygázt, és diákokat tartottak fogva hajnalig indoklás és vádemelés nélkül. Olaj a tűzre?
Pankotai Lili: Igen. Az első sorokban a keménymag van a tüntetéseken, olyan emberek, akiket eddig sem lehetett megfélemlíteni, és az erőszak csak növeli az elszántságunkat.
MN: Hetekkel ezelőtt úgy tűnt, hogy megtorpan a tanárok ellenállása. Nem hallunk már tömeges munkabeszüntetésekről, nincsenek tízezrek a tüntetéseken.
Pankotai Lili: Nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarok vagyunk. A történelemből is azt látjuk, hogy mindig egy külső erő nyomán nyertük el a szabadságunkat, lehet, hogy most is erre várnak az emberek. Úgy látom, azokkal a módszerekkel, amikkel eddig próbálkoztunk, nem lehet változást kikényszeríteni. Október 23-án kijöttek több tízezren a rakpartra, aztán hazasétáltak, egy-két napig beszélgettek róla, arról meg még többet, hogy én csúnyán beszéltem a slamszövegemben. Ha minden alkalommal kimenne százezer ember, talán lenne forradalom, de ebben sem vagyok biztos. Le kell lépnünk arról a sakktábláról, amit a NER kijelölt nekünk.
Trencsényi László: A sakktáblahasonlatot találónak érzem. Az udvarias és elegáns utcai megmozdulások valóban hatástalannak bizonyultak. A múltkor a Várban odamentem egy rendőrhöz, akivel már-már ismerősök voltunk, ha nem is azonos oldalon a Szabadság téren, és azt mondtam neki: magát, mint régi „hívemet” meg akarom ölelni. Rögtön odaléptek hozzám még ketten, hogy álljak odébb. Tudom, hogy ők is féltik a gyerekük jövőjét, a saját megélhetésüket, nem nyugodtak az ország ügyeivel kapcsolatban. Márpedig ha a fekete bábuk önként lelépnének a sakktábláról…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
